KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/december
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyvíró Pályázat
• Bikácsy Gergely: Gillo Pontecorvo (1919–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Ég a tévé! Média-csőd
• Muhi Klára: A jövő bevillan Beszélgetés Bereményi Gézával
• Horeczky Krisztina: A felejtés misztériuma Beszélgetés Szász Jánossal

• Báron György: A Kék Duna keringők Jancsó Budapestje
• Kolozsi László: A dublőr város Budapest hollywoodi filmekben
• Kelecsényi László: Fordított világ Eltűnt mozik nyomában
• Ádám Péter: A tükör bosszúja Marilyn Monroe és a pszichoanalízis
• Molnár Miklós: Aktok térhatásban Az ismeretlen Harold Lloyd
• Herpai Gergely: Mona Lisa Underdrive Hősnők a számítógépes játékokban
• Ardai Zoltán: Klimax őrnagy Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem
• Köves Gábor: Éjfélkor indul útjára a gyönyör Éjféli moziláz
• Pápai Zsolt: Forró, mint a jég Robert Altman: Az utolsó adás
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Balkáni szél Pécsi filmünnep
• Varró Attila: Veteránok kapuzárás előtt Karlovy Vary
KÖNYV
• Gaál István: Esszé-napló Bikácsy Gergely: Saját Róma
KRITIKA
• Varga Balázs: Köztes lét Pálos György: Sztornó
• Reményi József Tamás: Pál utcai póló Szabadság, szerelem
• Stőhr Lóránt: Vaktölténnyel Vadászat angolokra
• Nevelős Zoltán: Szakadatlan pokol A tégla
• Vincze Teréz: Női válogatott Pályán kívül
LÁTTUK MÉG
• Váró Kata Anna: Hollywoodland
• Hungler Tímea: Bor, mámor, Provence
• Varró Attila: Füles
• Parádi Orsolya: Többet ne!
• Vajda Judit: Amin a muszlimok röhögnek
• Herpai Gergely: Bűnügyi regény
• Vízer Balázs: Alvilági játékok
• Köves Gábor: Flyboys
• Vajda Judit: Elvitte a víz
DVD
• Varró Attila: Új világ
• Tosoki Gyula: A svindlerek királya
• Pápai Zsolt: Arc
• Csillag Márton: Stan és Pan 2.: A Mosoly Országában

• Palotai János: Volt egyszer egy filmgyár… A standfotó művészete

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Karlovy Vary

Veteránok kapuzárás előtt

Varró Attila

A tucatáru és a fáradt rutin termékei közt gyöngyszemek is akadtak a fesztiválon, mint Kim Ki-duk és Rogozskin filmje.

 

A 41. alkalommal megrendezett Karlovy Vary fesztivál szokott formájához híven idén sem a versenymezőnyben mutatta fel legerősebb oldalát, a szokatlan csupán az volt, hogy ezúttal a zsűrinek kifejezetten meg kellett erőltetnie magát, hogy rátaláljon a bő tucatnyi kötelező darab között szinte elvétve bekerülő értékre. Míg korábban minden éves felhozatalban akadt egy-két első látásra kiugró darab, lásd az Amélie csodálatos élete vagy a Sátán éve példáját, ezúttal gyakorlatilag a teljes mezőnyt lefedték a magánéleti traumáikat több-kevesebb sikerrel feldolgozni próbáló, marginális hősök kézikamerás tucatdrámái – jobb esetben tematikailag/vizuálisan erőteljes kontextusba helyezve, mint az iráni Isten veled élet gyönyörűen fényképezett háborús odüsszeiájában, a 9 éves (!) autótolvajról szóló spanyol Gyors kiútban vagy a Karácsonyfa fejjel lefelé mágikus-realista megközelítésű bolgár szkeccsfilmjében. Így aztán csekély érdemet jelenthet a Kristályglóbuszt kiérdemlő amerikai Sherrybaby (rendezte Laurie Collyer) vagy a különdíjjal jutalmazó friss Hrebejk-opusz, a Szépség bajban esetében, hogy ezek a filmek legalább működő, élvezhető történeteket tudtak kreálni sarokba szorult hősnőjük köré, így a nézőnek legalább csak a film végén kellett szembenéznie azzal a szomorú igazsággal, hogy aznap harmadjára is ugyanazt a régi nótát húzták a fülébe. Izgalmas kivétel persze ezúttal is akadt volna alaptörténet és látásmód tekintetében, a Kiskakukkal méltán megszeretett Alexander Rogozskin friss világháborús drámája, a Tranzit személyében: a szibériai légitámaszponton amerikai ajándékbombázókra váró tizenéves berepülőpilóták mindennapjait egyszerre meleg bájjal, egészséges iróniával, ugyanakkor torokszorító drámai erővel és hitellel bemutató mozaiktörténet úgy viszonyul szótlan elődjéhez, akár a Taxidermia a Hukkléhez – a már megismert erények ezúttal sokszínű, komplex tablóformában köszönnek vissza, ám szerencsére mentesen minden hivalkodó, eredetieskedő ifjonti allűrtől. A veterán Rogozskin nem erőltet egyéni látásmódot, metaforikus vagy vizuális kliséket, és mentes a versenymezőnyre általánosan jellemző olcsó moralizálástól is: egyszerűen saját egyéniségéből teremt meg tucatnyi különböző figurát, azután szabadjára engedi őket a rendhagyó környezetben – a végeredmény pedig ismerős, mégis újdonságként ható szerzői produktummá válik.

 

*

 

A személyes, szerzői látásmód és a változás, frissülés igénye közti konfliktus jellemezte a fesztiválon felvonultatott nemzetközi sztárrendezők újdonságait is: mintha csak az előre borítékolható elismerésbe belefáradt középgenerációs sikerművészek az utóbbi esztendőben kitörni igyekeznének a saját maguk által hosszú évekig épített aranykalitkákból – miközben azért nem szeretnének komoly csalódást okozni a látásmódjukhoz szoktatott rétegközönségüknek. Terry Gilliam független produkcióban, minimál-költségvetéssel elkészült szürreáliája, a Tideland egyfajta menekülés a Grimm vagy a Tizenkét majom sztárgárdával megtámogatott stúdióopuszai elől, vissza a negyedszázaddal korábbi felelőtlen ifjúságba (a film néhány hónap alatt készült el, a Grimm kényszerű forgatási szünetében), ahol a fantázia még szabad volt és nem szorították remake-ek, adaptációk, évekig porosodó idegen forgatókönyvek szigorú narratív börtöneibe. A film kiskamasz hősnője, Jeliza-Rose kábítószeres szülei rút halála után épp olyan kötetlenül kóborol magára hagyatva a lakatlan nagyszülői házat körülvevő tágas amerikai rónaság magán-mesevilágában, miként Gilliam saját több évtizedes szerzői életművében a szerteszét szórt motívumok között. A felnőtté érést egymásba ágyazódó groteszk víziók során keresztül ábrázoló Alice-parafrázis azonban láthatóan csak ürügy egyfajta kényszeres tagadásra a koherens, azonosulásra formált cselekménnyel, a pszichológiailag hiteles karakterekkel és a szabvány jóízléssel szemben (akad benne bomlás, testnedvek, emberkitömés bőven), de nem teremt önállóan, saját törvények szerint működő fantáziavilágot: káosza kiüresedett, terméketlen, pusztuló rendszertelenség. Gilliam kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja kamera-truvájok és látványtúlzások áradatába rejteni azt a szomorú igazságot, hogy mennyire nem tud már mit kezdeni a gyermeki fantáziavilágokkal – külsőségeiben hamisítatlan szerzői darabot tálal, de közelebbről megnézve csupán színes viaszpótlékoknak bizonyulnak híres alkotói fantáziájának gyümölcsei.

Hasonlóan merész múltidézéssel próbálkozott Steven Soderbergh is Buborék című low-budget kamaradrámájában, ahol George Clooney, Michael Douglas és Julia Roberts helyett három igen tehetséges amatőrszínész halk szavú összjátékából teremtett kíméletlen szerelmi háromszögdrámát. Az improvizált dialógusokkal, a szereplők otthonaiban videokamerával rögzített történet középpontjában egy gyilkosság áll, és a fináléra a tettes is előkerül – Soderbergh azonban inkább az amerikai Közép-Nyugat unalomig ismert érzelmi nyomorában keresgél lassú, kimért mozdulatokkal, fordulatait apró gesztusokba, jelentésteli csendekbe rejtve. Mindez újdonságnak számított a kisrealista 70-es években, és az ezredforduló DV-esztétikájában is kiválóan működhet, amennyiben az alkotó legalább minimális érdeklődést képes kicsalni a közönségéből hősei iránt. Soderbergh valahol itt vérzik el, épp olyan lassan és szinte észrevétlenül, mint maga a cselekmény, talán azért, mert semmi nem köti ehhez a világhoz, buzgó turista csupán egy Sony-kamkorderrel: a Buborék középkorú Szex, hazugság, videójából már nem csupán a szex hiányzik, de az a személyesség is, ami a hajdani debütálást még minden percében izgalmas, eredeti és hiteles amatőrfilmmé tette. A DV-éra hatalmas szabadsága egészen más irányba szédítette a 64 éves Werner Herzogot, aki a lenyűgöző szépségű Fehér gyémánt és a bizarr Grizzly Man magukkal ragadó dokumentumeposzai után a Wild Blue Yonder besorolhatatlan videofilmjével mintha radikálisan szakítani próbálna legfrissebb pályaszakaszával. A jobbára tudományos kisfilmrészletek és interjúk összefüggéstelen füzéréből építkező mozaik (amely nem különösebben kifejtett alaptörténete szerint egy Földünkön ragadt földönkívüli útiélményeiről szól) egyfajta esszéfilmnek készülhetett a bolygónkra váró ökológiai katasztrófáról, amit a Brad Dourif által alakított Androméda-lakó magányos monológjainak kellene valamiféle logikus egységbe foglalnia – kevés sikerrel. Herzog ezúttal is ugyanarról az univerzális magányról, ember és természet apokaliptikus kapcsolatáról és az önpusztításról beszél, mint hajdani kosztümös drámáiban, Dourif ufonautája azonban mintha csak rosszul felskiccelt karikatúrája lenne a Kinski-féle Aguirréknek és Nosferatuknak – a köré épített történet pedig a régi ideákból sebtében felragasztott kollázsnak látszik.

Nehéz lenne hasonló heroikus befelé fordulással vádolni a francia tömegfilm emblémájává vált Luc Bessont – noha a fényes produceri karrier mellett tavaly rendezésre is időt szakító sikergyáros friss és filléres műve, az Angel-A akár személyes kis filmkölteménynek is nevezhető az Ötödik elem vagy a Johanna-eposz viszonylatában. A lúzer párizsi clochard és a szinte szó szerint ölébe hulló mentőangyal mágikus-komikus love story-ja egyfelől szó szerint felmondja a korábbi munkákból ismerős vezérmotívumokat (outsider-hős, a megváltó angyal figurája, szűk időkeret) és biztos kézzel épít a Bessontól megszokott erős karakterekre – ám ugyanakkor a hajdan volt Élethalálharcra jellemző költői szerkesztésmóddal váltogatja bevett hollywoodi akciódramaturgiáját. Nem véletlen, hogy az Angel-A fekete-fehérben készült, ám a régvolt előd dokumentarista színtelenségéhez képest immár túlstilizált, erős kontrasztokkal dolgozó monokrómot használ, jelezve a szomorú különbséget a 2005-ös meserománc mesterkélt, teátrális érzelmessége és az 1983-as disztópia szikár, visszafogott érzékenysége között – „Párizs felett az ég”, mondhatja rá egyazon fanyalgással artmozi- és multiplex-látogató. (A fesztiválon mutatkozott be egyébként egy másik monokróm francia zsánerdarab, a Renaissance kompjuteranimált sci-fi thrillere is, amely tempós akciótörténetét kizárólag koromfeketében és hófehérben fogalmazza meg, tovább lépve a Sin City által megkezdett ösvényen: formai kísérletnek izgalmas darab, filmélményként már inkább csak szürkének nevezhető.)

A fesztivál veterán húzónevei közt egyedül a Karlovy Vary nagy felfedezettjének is tekinthető Kim Ki-duk bizonyított legújabb, Időre keresztelt filmjével, megmutatva a sokak számára csalódást jelentő Íj után, hogy továbbra sem lankad benne az alkotói szellem. Miközben a friss film rendhagyó szépségű kompozícióival, álom és téboly határán egyensúlyozó elbeszélésmódjával és szűkszavúságával hibátlanul és szinte első pillanattól beilleszkedik az eddigi Kim-kánonba, a rendezőnél oly kedvelt bizarr szerelmi dráma ezúttal nem egy kapcsolat születéséről mesél (Sziget, Bad Guy, Bin-jip), inkább az Íjhoz hasonlóan a széthullás témakörét dolgozza fel, amelynek vezérfonala ezúttal is a féltékenység paranoiája, leitmotivja viszont a plasztikai sebészet (a film hőseit a másik elvesztése miatt érzett félelem saját arcvonásaik átszabására készteti, mígnem már abban sem lehetnek biztosak, vajon tényleg egymással folytatják-e viharos románcukat). Kim immár sokadjára a vizualitás és verbalitás közti ellentmondásos kapcsolat köré sző intim szépségű melodrámát, olyan magától értetődő, termékeny kreativitással, hogy a pályáját szorgosan követő nézőben fel sem merül a kérdés, vajon hány bőrt lehet még lehúzni egyazon rókáról – az Idő éppen a 13. Mintha csak a távol-keleti film oly sok más terület mellett a valódi szerzőiségből is leckét adna a nyugati filmművészet korosodó doyenjeinek: hogyan őrizhető meg a személyes varázs a kapuzárási pánik idején, minden hivalkodó önkiárusítás vagy sértődött öntömjénezés nélkül.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8802