KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/december
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyvíró Pályázat
• Bikácsy Gergely: Gillo Pontecorvo (1919–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Ég a tévé! Média-csőd
• Muhi Klára: A jövő bevillan Beszélgetés Bereményi Gézával
• Horeczky Krisztina: A felejtés misztériuma Beszélgetés Szász Jánossal

• Báron György: A Kék Duna keringők Jancsó Budapestje
• Kolozsi László: A dublőr város Budapest hollywoodi filmekben
• Kelecsényi László: Fordított világ Eltűnt mozik nyomában
• Ádám Péter: A tükör bosszúja Marilyn Monroe és a pszichoanalízis
• Molnár Miklós: Aktok térhatásban Az ismeretlen Harold Lloyd
• Herpai Gergely: Mona Lisa Underdrive Hősnők a számítógépes játékokban
• Ardai Zoltán: Klimax őrnagy Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem
• Köves Gábor: Éjfélkor indul útjára a gyönyör Éjféli moziláz
• Pápai Zsolt: Forró, mint a jég Robert Altman: Az utolsó adás
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Balkáni szél Pécsi filmünnep
• Varró Attila: Veteránok kapuzárás előtt Karlovy Vary
KÖNYV
• Gaál István: Esszé-napló Bikácsy Gergely: Saját Róma
KRITIKA
• Varga Balázs: Köztes lét Pálos György: Sztornó
• Reményi József Tamás: Pál utcai póló Szabadság, szerelem
• Stőhr Lóránt: Vaktölténnyel Vadászat angolokra
• Nevelős Zoltán: Szakadatlan pokol A tégla
• Vincze Teréz: Női válogatott Pályán kívül
LÁTTUK MÉG
• Váró Kata Anna: Hollywoodland
• Hungler Tímea: Bor, mámor, Provence
• Varró Attila: Füles
• Parádi Orsolya: Többet ne!
• Vajda Judit: Amin a muszlimok röhögnek
• Herpai Gergely: Bűnügyi regény
• Vízer Balázs: Alvilági játékok
• Köves Gábor: Flyboys
• Vajda Judit: Elvitte a víz
DVD
• Varró Attila: Új világ
• Tosoki Gyula: A svindlerek királya
• Pápai Zsolt: Arc
• Csillag Márton: Stan és Pan 2.: A Mosoly Országában

• Palotai János: Volt egyszer egy filmgyár… A standfotó művészete

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Szász Jánossal

A felejtés misztériuma

Horeczky Krisztina

Szász János negyedik játékfilmjét, az Egy elmebeteg nő naplóját Csáth Géza művei – és nem az élete – inspirálta.

 

 

„Mert az én lelkem nem egyéb már egy nagy sebnél, melynek csak fejben él egy kis része.”

Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója

 

Szász János – tíz évvel a Witman fiúk forgatása után – új nagyjátékfilmet készített, a Hunnia és a német EuroArts koprodukciójában. Az 1913-ban, egy elmegyógyintézetben játszódó, ötszereplős Ópiumot két Csáth Géza-mű, az 1912–13-as (legtöbbször coitus- és méregleltárnak nevezett) stubnyai napló és az Egy elmebeteg nő naplója ihlette. A szerelmi történet, avagy a rendező-forgatókönyvíró szavaival: „narratív kamarafilm két emberről” főszereplője a norvég Kirsti Stubo (Gizella kisasszony), és a dán Dogma-filmek emblematikus alakja, Ulrich Thomsen (Brenner). Moravcsik doktort László Zsolt, a főnővért Börcsök Enikő, Gizella kisasszony szobatársát Bognár Gyöngyvér alakítja. A film operatőre Máthé Tibor.

Szász Jánossal a „határzónák” átlépéséről, a „sötét oldal”-ról és a kritikaírás alternatív módszereiről beszélgettünk.

 

*

 

– Az Egy elmebeteg nő naplója – az 1912-ben publikált, első freudi ihletésű, elmegyógyászati szakmunka – eredeti címe „Az elmebetegségek psychikus mechanismusa

– … milyen jó filmcím; nem? Dőlnének a nézők.

– Írója Dr. Brenner József, elme- és idegkórtani klinikai gyakornok. Hogyan nevezzük a továbbiakban munkád (anti-) hősét?

– Brennernek. Hiszen semmi köze nincsen Csáth Gézához. Alaptételünk, hogy a film Csáth Géza művei – és nem az élete – inspirálására készült. Ez nem életrajzi film, hanem olyan asszociáció, amely Csáth stubnyai naplójára és (Klein) Gizella kisasszony naplóira épül. Utóbbiról máig nem bizonyosodott be, hogy Csáth fikciója-e vagy sem. Noha ez a mi szempontunkból nem lényegi kérdés, Gizella létezését valamennyire hitelesíti Karinthy Frigyes egyik írása, amelyben az orvos Csáthtal történő találkozását írja le. A beszámoló szerint Gizella kisasszony rémülten szalad ki Csáthoz, huzigálja a köpenyét. Csáth mélyen a szemébe néz. Az ordibáló nő megnyugszik. „Korai freudista” naplófilmünk tehát fikció. Ahogyan a film alaptörténete is az: orvos és a páciense egymásba szeretnek. És bár Gizella naplójából kiolvasható bizonyos érzelmi vonzódás az orvosa iránt, ez a pácienseknél mindig így van. Rendkívül erőteljes az érzelmi létezésük, szüntelenül felhívják magukra a figyelmet.

– Mégis, mi ragadott meg a stubnyai önleleplezésben, A. G. kisasszony írásaiban, illetve a részletes, teljesen végigvitt kórtörténeti analízisben? Amelyek újraolvasásakor azon merengtem, egyáltalán hogyan lehet ezeket a munkákat összeilleszteni, „összebékíteni”?

– Nehezen… Nem az egész stubnyai naplót és Gizella-naplót használtuk föl, hanem számtalan részletet. És hogy mi fogott meg a két naplóban: maga az alaphelyzet. Amely a stubnyai napló esetében nem más, mint hogy van egy író, aki arról ír, hogy nem tud írni. És van egy elmebeteg nő, aki mást sem tud, csak írni.

– Mindkét mű kapcsán alapvetőnek gondolom, hogy dermesztően pontos, hiteles személyiségrajzot kapunk egy férfiról és egy „paranoid hystericá”-s nőről.

– Mindkettő önfeltáró – sőt, önboncoló –, kegyetlen vallomás. Ma már hozzászoktunk ahhoz, hogy naplót olvasunk, különösen amióta a hétköznapok részévé vált internetes blogokban nyilvánosság elé tárni érzéseinket. De Csáth saját magának készítette ezt az anyagot, s noha azt mondta, az agyvelejével együtt fölajánlja az utókornak, el lehet fogadni, hogy őszintén szól saját magáról. Csakhogy Csáth – egyoldalú – személyiségrajza még nem ad ki egy emberi karaktert. Emberi karakter a történetből, helyzetekből és a színészből áll össze. És az már fikció. Csáth sosem járt olyan, annyira elmaradott, „kísérleti” intézetben, mint ami nálunk lesz látható. Ez nem a Moravcsik-féle klinika.

– A komáromi Monostori erődben forgattál. Itt készítette Grunwalsky Ferenc is a Táncalakot – Ladányi Andreával.

– Mi ezt a furcsa, gótikus építményt nem erődként használtuk, hanem úgy, mint egy helyszínt, egy stúdiót. Létrehoztunk egy elmegyógyintézetet. Nem festettünk realista világot. Úgy dolgoztunk a film látvány- és díszlettervezőivel, hogy ezen a helyszínen minden „lehetett volna”. (A mű díszlettervezője Breckl János, jelmeztervezője Lázár Tibor. Special art designere Szöllősi Géza képzőművész. – H. K.) Az Ópium nem a valóság megfejtése vágatlan alapokon; nem Dogma. Amit mellesleg nagyon szeretek. Ez egy 1913-ban játszódó stilizáció. Kórház és gépek – amelyek nem léteztek, de létezhettek volna. Egy szerelmi történet, amely nem létezett – de létezhetett, megtörténhetett volna.

– Mennyire mélyedtél el az egykori – nagyrészt freudista és/vagy jungi – elmegyógyászati metódusokban?

– Utánanéztünk sok helyről. Különösen hatott ránk a – Freudot messze megelőző – Charcot-féle XIX. század végi franciaországi elmegyógyintézet, ahol egyfajta kísérletezés folyt: megfigyelték a betegeket, fölkeltették bennük a hisztériát, majd mindezt filmre rögzítették. A klinika működése – Brenner és Moravcsik tevékenységéhez, haladó nézeteihez vagy a XX. század eleji elmegyógyászati módszerekhez képest – maga a boszorkányüldözés; annak minden bájával.

Így a mi Moravcsikunk bizonyos dolgokban felvilágosulatlan, ám hevesen kísérletező, olykor disszonáns és könyörtelen tetteket végrehajtó orvos. A legkevésbé sem entellektüel, sokkal inkább hentes-mészáros. Majd megérkezik a klinikára – „valahonnan” – az új doktor, az „idegen”, Brenner. Hoz magával egy könyvet is, amit ő írt. A kötetben novellák is szerepelnek, így az Ópium. (Az Ópium – Egy idegorvos levelesládájából – Csáth Géza 1909-es novellája – H. K.)

Ennek a filmnek azonban csupán egy szegmense az orvoslás és az orvosetika. A történet alapja az írásképtelen író, az éjjel-nappal író nő – és az író, aki elirigyli az írást. Emellett van egy férfi (aki orvos), és van egy nő (aki elmebeteg). A nő kér valamit az orvostól, amit az orvos megtesz. A nő felejteni akar, és az orvos meghozza neki a felejtést. Ez bűn.

 – Forgatókönyvíró-társad, Szekér András úgy fogalmazott, filmed „modern fausti történet” az árulásról.

– Igen: is. Modern fausti történet is, amelyben – ha akarom – az Ördög átköltözik egy testből egy másik testbe. De szerelmi történet is. A stubnyai naplót olvasva nem feltételezed, hogy az ember, aki ezt írta, érezni tud. Hogy esendő. Brenner azonban – a film egy bizonyos pontján – érezni lesz képes. És meghall egy mondatot. Gizella azt kéri tőle: „Vágja ki az agyamat!”. Valamilyen módon ez megtörténik. A filmben tehát kissé mások a tétek, mint a naplókban. Illetve ilyen tétek vannak.

– Úgy tudom, eredetileg magyar színésznőt kerestél Gizella szerepére.

– És Brenner szerepére magyar színészt. De nem lehet magyar színészekkel dolgozni áprilisban – akkor kezdtünk forgatni. Másfelől a norvég Kirsti Stubo – mindenféle értelemben – olyan odaadással dolgozik ebben a filmben, hogy nem tudok olyan magyar színésznőről, aki a negyedét eljátszotta volna annak, amit ő eljátszott és adott magából. Ugyanezt mondhatom el a Brennert játszó Ulrich Thomsenről.

Mit értesz odaadáson?

– Az Ópium nem erotikus, főleg nem pornográf film, de jelentős része erotika. Gizella naplójában ott áll, hogy folyamatos önkielégítést végez, mert érintetlen. És vár valakire. Brennert szemeli ki magának. Brenner – természetesen – tiltakozik, de aztán mégis…

Van egy éjszakai jelenet – mondjuk – egy mosdóban. Gizella egyedül ül, kezében tintaceruzával, amellyel a falra ír, majd a ceruzával önkielégítést végez. Ha ezt a jelenetet odaadom egy színésznőnek, nem vagyok benne biztos, hogy így kiált föl: „Ó, de jó! Erre vártam régóta!”. Ráadásul van számára egy elég’ leplezetlen ágyjelenetem is. Ma Magyarországon míg eljutunk odáig, hogy egy színésznő levetkőzik (korántsem csupán szexuális értelemben!), abba beleőszül a gyártásvezető, a producer, nem szólva a rendezőről. Noha ez nem mindegyik színésznőre igaz, jellemző az általános prüdéria. Sokan összetévesztik a filmet az élettel. Hangsúlyozom, nem arról beszélek, hogy a színésznő leveti ruháját. Az még semmi. Hanem arról, amikor a színész egy sokat követelő jelenetben átadja magát – bizalommal – a szerepnek. Nálunk önmagában a meztelenség vállalásával kiesik a rostán a fél magyar színésztársadalom – ha nem több. Ezek után kell(ene) még feltárni egy nagyon privát létezést. Kirsti Stubo és Ulrich Thomsen ezt tették meg. Példamutatóan.

Ulrich Thomsent – egyik kedvenc aktoromat – nevezik Dogma-színésznek is. Nyilvánvalóan egyedülálló a színészi „eszköztára”.

– Nem dolgoztam még színésszel, aki annyira rideg, technokrata módon működne egy filmforgatáson, mint ő – egészen addig, míg el nem indul a kamera. Akkor átalakul érző, szenvedélyes, ha kell, érzelmes emberré. Ulrich igazi filmszínész. Egészen különleges viszony fűzi a kamerához, annak millió technikai részletével. De amikor elindul a kamera, ez a technika megszűnik. Emellett olyan erősen koncentrál felvételkor, amilyennel még nem találkoztam. Számtalan olyan leállásunk van, ami pusztán abból adódik, hogy egy apró történés – elszállt egy légy, korgott a gyomra, valaki tőle kétszáz méterre köhintett egyet – tökéletesen leállítja.

Kirsti Stubo elsősorban színházi színésznő, dolgoztál is vele a Kaukázusi krétakörben, Oslóban.

– Pont ezen a helyen üldögéltünk, óriási gondok közepette, mert hogy jó néhány magyar színésznő visszautasította a szerepet. Eszembe jutott Kirsti, felhívtam, egy hét múlva itt volt. Egyetlen filmfőszereppel a háta mögött, filmes tapasztalatok nélkül. Most már van tapasztalat. Elvitte ezt a filmet a hátán. Ezt Ulrich is tudja.

– Egy, a Witman fiúkat elemző kritikában olvastam…

– …jaj de jó! Nem olvasok kritikát!

– Ide még visszakanyarodunk. Tehát azt írta Bori Erzsébet, hogy téged a „sötét oldal” érdekel.

– Ebben van igazság. Visszatérve a kritikára… A műfajt utálom, mert felületesnek tartom és magamutogatónak. Ezért egy idő óta nem olvasok ilyesmit. Nincs ebben semmi misztikus; a Woyzeckről pont a Filmvilág közölt egy kritikát – a szerzőjét ráadásul kedvelem –, aminek a szalagcíme feltűnően csúnya volt: „Unom a lepit”. Mármint a lepusztultságot. (A Woyzeck-kritikában sem szalagcím, sem a „lepi” kifejezés nem szerepelt. – A szerk.)

– És kihajítottad a lapot az autó ablakán.

– Pontosan. Nem köt semmiféle emocionális viszony a kritikához, ahogyan, úgy hiszem, a nézőt sem. Legfeljebb a kritikusoknak van egymáshoz viszonyuk. A „sötét oldal”-ról jut eszembe: a Hairt rendeztem Norvégiában. Negyvenötezer néző vett rá jegyet – ami nem az én érdemem, hanem a darabé. Ebben az országban az előadás másnapján megjelennek a kritikák. Dobókockával döntik el, hány pontot kap egy produkció. Na, ez már érdekel! Nekünk kidobták a kettest és a hatost. A kettes izgatott – bár veszik a jegyeket, mint a cukrot. Úgyhogy nem csak a „sötét oldal” foglalkoztat.

– Az Egy elmebeteg nő naplója 1978-as kiadásához Mészöly Miklós írt előszót. Ebben így fogalmaz:[Csáthot] „…a határzónák vonzzák elemi erővel, akár az önpusztításig – egy fontos is szócska közbeiktatásával. Csáthban ugyanis semmi sem egyértelmű.”

Ezt nem ismertem! Nagyon szép. Érdekes az a megfejthetetlenség, amiről Mészöly ír, és amivel Csáth sem volt tisztában. Sőt, azt hiszem, nem is akart vele tisztában lenni. Egyébként én sem akarom a világot vehemensen megfejteni.

– Eddigi nagyjátékfilmjeid: a Woyzeck, a Witman fiúk és – noha még nem láthattam – úgy vélem, az Ópium is, szenvedélyfilmek. Mindegyikben valaminek a hiánya jelentkezik elemi erővel, és felszínre tör az emberből az „animális” ösztönlény. Vagy az, ami talán a legigazabb benne. Elfogadod ezt?

– Elfogadom.

– Hogyan élted meg azt a tízéves pauzát, amely két nagyjátékfilmed, a Witman fiúk és az Ópium forgatása között telt el?

– Ez kétélű…

– Két – meghiúsult – filmterved ismert: a Sorstalanság és Frank Wedekindtől A tavasz ébredése.

– A Sorstalanság galád történet. Az író nem járt el velem egyenesen. Erről most beszélek először. Sokat kérdezgettek róla, de nem kívántam véleményt nyilvánítani akkor, amikor a film futott. Most is csak annyit gondolok, Kertész Imre részéről nem volt Nobel-díjas cselekedet, amikor ebből a filmből kilapátolt Spielbergre hivatkozva. (Szász János A holocaust szemei című, 2001-es dokumentumfilmjének Steven Spielberg a producere. – H. K.) Erkölcstelenül viselkedett velem, és nem kért bocsánatot. Még kérhet. A Wedekind-adaptáció egy másik fájó történet. Az egyik filmet elvették tőlem, a másiknál átvertek – de maradjunk annyiban, ebben én is benne vagyok. Nekem is van abban „érdemem”, hogy nem csináltam filmet. Mert ez mégiscsak tíz év.

– Nem „blokkolt” le ez a két – meglehetősen otromba – történet, amikor az Ópiumot tervezted, készítetted elő?

– Ez a film nagyon kevés pénzből készült, annyiból, mint egy ma játszódó magyar film. Hál’ Istennek volt Eurimages-támogatásunk, és van két nagyszerű színészünk. Alapvetően azonban Sándor Pál produceri közreműködése kellett. Pali két éve olvasta el a forgatókönyvet, és azt mondta, megcsinálja két éven belül. Nem ígért többet. És megcsinálta. Ennek dacára mégis volt egy olyan pont, amikor megkérdeztem: igen vagy nem? Akkor tudtam: ha nem, akkor biztosan nem forgatok több filmet. Mert az én energiáim is végesek, és közben kialakítottam egy másik egzisztenciát, külföldön. Ami biztonságot nyújt, amiből a családomat bőven el tudom tartani. Csakhogy ez amolyan „Nem vagyok benne annyira boldog”-foglalkozás. Szemben a filmezéssel.

– És ezt a másik egzisztenciát, azaz a „színházcsinálást”, színházi rendezést minek tartod?

– Másodrendű foglalatosságnak. Nagyon szeretem a színházat, szívesen is csinálom. De Zsótér jobb nálam. Úgyhogy a színház második. Az embernek egy szerelme lehet az életben; nem?

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 09-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8791