KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/december
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyvíró Pályázat
• Bikácsy Gergely: Gillo Pontecorvo (1919–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Ég a tévé! Média-csőd
• Muhi Klára: A jövő bevillan Beszélgetés Bereményi Gézával
• Horeczky Krisztina: A felejtés misztériuma Beszélgetés Szász Jánossal

• Báron György: A Kék Duna keringők Jancsó Budapestje
• Kolozsi László: A dublőr város Budapest hollywoodi filmekben
• Kelecsényi László: Fordított világ Eltűnt mozik nyomában
• Ádám Péter: A tükör bosszúja Marilyn Monroe és a pszichoanalízis
• Molnár Miklós: Aktok térhatásban Az ismeretlen Harold Lloyd
• Herpai Gergely: Mona Lisa Underdrive Hősnők a számítógépes játékokban
• Ardai Zoltán: Klimax őrnagy Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem
• Köves Gábor: Éjfélkor indul útjára a gyönyör Éjféli moziláz
• Pápai Zsolt: Forró, mint a jég Robert Altman: Az utolsó adás
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Balkáni szél Pécsi filmünnep
• Varró Attila: Veteránok kapuzárás előtt Karlovy Vary
KÖNYV
• Gaál István: Esszé-napló Bikácsy Gergely: Saját Róma
KRITIKA
• Varga Balázs: Köztes lét Pálos György: Sztornó
• Reményi József Tamás: Pál utcai póló Szabadság, szerelem
• Stőhr Lóránt: Vaktölténnyel Vadászat angolokra
• Nevelős Zoltán: Szakadatlan pokol A tégla
• Vincze Teréz: Női válogatott Pályán kívül
LÁTTUK MÉG
• Váró Kata Anna: Hollywoodland
• Hungler Tímea: Bor, mámor, Provence
• Varró Attila: Füles
• Parádi Orsolya: Többet ne!
• Vajda Judit: Amin a muszlimok röhögnek
• Herpai Gergely: Bűnügyi regény
• Vízer Balázs: Alvilági játékok
• Köves Gábor: Flyboys
• Vajda Judit: Elvitte a víz
DVD
• Varró Attila: Új világ
• Tosoki Gyula: A svindlerek királya
• Pápai Zsolt: Arc
• Csillag Márton: Stan és Pan 2.: A Mosoly Országában

• Palotai János: Volt egyszer egy filmgyár… A standfotó művészete

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Robert Altman: Az utolsó adás

Forró, mint a jég

Pápai Zsolt

Robert Altman filmjeiben a show a modernitás sámánünnepe, az amerikai életforma elmaradhatatlan rituáléja.

 

Nincs azon mit csodálkozni, hogy a megátalkodottan virgonc szellemű és örökmozgó Robert Altmant utolérte a melankólia. Az a csoda, hogy erre csak életének nyolcvanegyedik évében került sor. Legfrissebb műve, Az utolsó adás azért különleges, mert – írja a Rolling Stone kritikusa – míg a forgatókönyv szerzője könnyű vígjátékban gondolkodott, a rendező a halálon.

Az új filmben megtalálható az altmani kézjegy több eleme (az egymásra úsztatott beszédsíkokra épülő dramaturgiától a szereplőket, tárgyakat a képen megsokszorozva mutató tükörjátékokig), mégis társtalan az életműben. Mint az oeuvre számos darabja, ez is a szórakoztatóiparban játszódik, de szokatlan hangszerelésben. Altman pályája elejétől nagy kedvvel térképezte fel a showbusiness világát vagy az azzal rokon másvilágokat, mert az efféle miliőben játszódó filmjeiben levezethette heveny politikai és társadalomkritikusi indulatait. A show mint a modernitás sámánünnepe és mint az amerikai életforma elmaradhatatlan rituáléja szabályosan kínálta magát egy olyan erősen társadalmi elkötelezettségű alkotónak, mint amilyen ő volt. Pontosabban: amilyen ő volt a hetvenes években. Altman a harminc éve született Nashville-ben, illetve a Buffalo Bill és az indiánokban panorámázta be legalaposabban az újvilági szórakoztató- és boldogságipart, aztán a számára nem sok babért termő nyolcvanas években leszakadt a tárgyról. Csak a kilencvenes évek elején tért vissza hozzá A játékossal és a Prêt-à-Porter-val, melyekben – csakúgy, mint a hetvenes évek filmjeiben – az elővezetett témának erős társadalomkritikai töltete volt. Az új film azonban más, mint a többi, elsősorban modalitásában különbözik azoktól. Az utolsó adás mélyen vallomásos film, a rendező egyik legszemélyesebb mozija

Olyan klasszikusok párja, mint a Rivaldafény vagy a Ginger és Fred, de mintha hidegebb, fagyosabb, rezerváltabb lenne azoknál. Igaz, van benne egy kevés romantika meg csöppnyi nosztalgikusság is, szentimentalizmus viszont szikrányi sem. A forgatókönyvet egy valóságos rádióműsor ihlette, Garrison Keillor 1974-ben indult, mindenkor élőben sugárzott programja, melyet kitalálója és műsorvezetője kurta kabarétréfákból és rengeteg zenéből gyúrt egybe. Keillor afféle virtuálvilágot épített fel a színházban, melyből műsorait szórta, több maga teremtette karakterrel, például a filmben is feltűnő dalos kedvű cowboyduóval, Dustyval és Leftyvel vagy a történet narrátoraként mutatkozó biztonsági őrrel, Guy Noirral.

A lassan induló és a játékidő teltével tovább lassuló cselekmény annyira vékony, hogy az még a cseles sztorikat nemigen kedvelő Altmannál is párját ritkítja. A filmben saját magát (illetve a GK nevű porondmestert) alakító Keillor írta a szkriptet, amely egy amerikai kisvárosi színház színpadáról harminc éven át élőben közvetített rádióműsor utolsó adásáról szól: a csatornát és a színházat felvásárolta egy texasi cég, így le kell húzni a rolót. Miközben a színpadon egymást követik az énekesek, a kulisszák mögött a trupp tagjai felelevenítik régi kalandjaikat, adomáznak és nosztalgiáznak, viccelődnek a múltról vagy merengenek róla. A hitelesség erősítése érdekében Altman több, a pályája lejtőjére érkezett színésszel dolgozott, akiknek nem ismeretlen a kudarc élménye. Az utolsó adás igazi all-star-movie, de nem klasszikus értelemben az, ugyanis Meryl Streep kivételével csupa egykor ragyogó, mára fényehunyt vagy gyorsan elvirágzott sztárt (Kevin Kline, Woody Harrelson, Lily Tomlin) látni benne – ők vélhetően pontosan tudják, miként is kell múltidézni. A nosztalgikus tónust nyomatékosítja, hogy a történet halmozottan múlt időben játszódik. Bár pontos időkoordináták nincsenek, annyi bizonyos, hogy a narrátor nem napjainkból, hanem a régmúltból tekint vissza a még régebbi múlt eseményeire, hiszen – mint az expozícióban elhangzik – a színházat hat éve zárták be, a megidézett világ azonban az ötvenes évek relikviáival van tele.

A halmozottan múlt idejű elbeszélés egy halmozottan ódivatú projektről szól, egy olyan rádióműsorról, amely – mint Guy Noir az expozícióban megjegyzi – „már tizenöt éve kiment a divatból, de a közreműködőknek erről nem szólt senki”. Míg az utolsó előadás folyik, az öltözőben és a színpadon szokásos ügymenetet egy angyal érkezése zavarja meg, kicsit ahhoz a jövevényhez hasonló, mint akit Bob Fosse hattyúdalában, a szintén öntépően személyes Mindhalálig zenében láttunk. Az angyal jelenléte önmagában a realitástól messzire emeli a filmet, sajátos atmoszférával ruházza fel a holtrealista helyszíneket, és ezt a különös, furcsa – mondjuk ki: túlvilági – hangulatot erősíti néhány formanyelvi megoldás. Mindenekelőtt a dinamikus beállítások. Altmant már a hatvanas évek végétől foglalkoztatták a dinamikus plánok – kivált az a kérdés, hogy miként lehetséges mélységet érzékeltetni a kamera állandó mozgatásával –, de eddig egyetlen filmje sem készült az első snittől az utolsóig ilyen beállításokkal. Most végig kocsin, darun vagy hevederen van a kamera, folyamatosan mozog, de soha nem iramlik meg, inkább araszol vagy lebeg. Néhány alkalommal torpan meg csupán – mindannyiszor az angyalra szegeződve –, de ekkor is csak pillanatokra. Altman kevés hosszú beállítást használt, így magasra tette a lécet vágójának, Jacob Craycroftnak. A dinamikus képek összeszerelése nem könnyű feladat, mozgásban, mozgásra vágni strapás munka, de Craycroft hozta, amit elvártak tőle: Az utolsó adás rendezője és vágója másfél órás decens formanyelvi bravúrja.

A nagyon finom, puha gépmozgások teszik igazán karakteressé a filmet. No meg a countrybetétek, melyekből akad jócskán, a sikamlós poénokkal teli krokiktól kezdve a mélybánatos melódiákig mindenféle rendű és rangú, tónusú és szövegű. Az utolsó adás valójában musical, nem az első a rendező pályáján. Altmannak eddig két intenzívebb találkozása volt a zenés műfajjal, furcsa mód épp karrierje egyik csúcs- és mélypontján, a Nashville-ben és a Popeye-ben. Az utolsó adás hasonlít is rájuk, különbözik is tőlük: az első társadalomkritikus és személyes, a második társadalmiság-mentes és személytelen mű volt, a mostani pedig – lévén személyes, de nem publicisztikus – épp a kettő között áll. A dalokat természetesen a színészek éneklik élesben, nem is várhatunk mást attól a rendezőtől, aki az amerikai fősodor első olyan filmjét készítette (ez volt a Nashville), amelyben az elhangzott zeneszámokat a forgatás közben a szereplők előadásában rögzítették.

Az utolsó adás további markáns vonása a légszomjas előadásmód, ami a nyíltan vállalt és célzott színpad- és színházszerűségből, a leplezetlen teatralitásból, a mese művi jellegének hangsúlyozásából következik. Sokatmondó, hogy a Nashville, Az esküvő, a Prêt-à-Porter vagy akár a Cuki hagyatéka kapcsán annyit emlegetett „altmani karnevál” szűk belsők közé szorul, így a szereplőkre rázárul a fikció világa. Mert a színházteremben játszódó szekvenciák során sem nyitja ki a teret a rendező, végig a fellépő énekesekre, mókamesterekre szegezi a kameráját, és a közönség sorait két – alig néhány másodpercig tartó – snitt kivétellel nem mutatja.

Ellenben nagy teret biztosít GK, a porondmester, a nagy organizátor számára, kire láthatóan az alteregójaként tekint. GK alteregó-státuszát húzzák alá az altmani világszemlélet velejét hűen tolmácsoló ironikus megjegyzései. „Szilárdan hisszük, hogy minden lehet sokkal rosszabb, mint most – jegyzi meg a film közepén egy felkonfban. – Ha boldognak érzed magad, vigyázz, mert elmúlik.”

Az idézetből kitetszik, hogy a rendező nem hagyta otthon most sem malíciáját és hurrápesszimizmusát. A műveire jellemző kimért közelítésmód az ironikus színezés mellett a furtonfurt felcsattanó fura poénokban és a csipkelődő dalokban érzékelhető, illetve – a plánok szintjén – abban, hogy következetesen megtagadta a szereplőktől a közeliket. Az utolsó adás mégsem olyan szenvtelen, mint korábbi munkái java. Látszólag hűvös az előadás, ám a felszín alatt parázslik a vallomáskényszer. Altman filmje éget, mint a jég.

Rejtőzködő, bujtatott kitárulkozásvágy szülte, ezért csak lassan lesz világossá, hogy szabályos viviszekciót látunk. Az erősen helyi érdekű utalástömeg sem könnyíti meg a néző dolgát (felteszem, kevesen ismerik nálunk az amerikai rétegrádiókat, és a countrynak sincs tömegbázisa), miként az sem, hogy Altman feltűnően kevés gesztust tesz kifelé. Sohasem mások elvárásai szerint alakította munkáit, de ezúttal mintha fokozottan zárta volna ki a közönséget: a nézők kiiktatása a jelenetekből, leradírozásuk a képekről is ezt jelzi. Bár a megmutatkozás vágya munkál a képsorok között, Az utolsó adás lényegében eszképista film. Altman hattyúdala, ami persze nála – szerencsére és remélhetően – korántsem azt jelenti, hogy ez lenne az utolsó munkája.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8800