KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/december
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyvíró Pályázat
• Bikácsy Gergely: Gillo Pontecorvo (1919–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Ég a tévé! Média-csőd
• Muhi Klára: A jövő bevillan Beszélgetés Bereményi Gézával
• Horeczky Krisztina: A felejtés misztériuma Beszélgetés Szász Jánossal

• Báron György: A Kék Duna keringők Jancsó Budapestje
• Kolozsi László: A dublőr város Budapest hollywoodi filmekben
• Kelecsényi László: Fordított világ Eltűnt mozik nyomában
• Ádám Péter: A tükör bosszúja Marilyn Monroe és a pszichoanalízis
• Molnár Miklós: Aktok térhatásban Az ismeretlen Harold Lloyd
• Herpai Gergely: Mona Lisa Underdrive Hősnők a számítógépes játékokban
• Ardai Zoltán: Klimax őrnagy Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem
• Köves Gábor: Éjfélkor indul útjára a gyönyör Éjféli moziláz
• Pápai Zsolt: Forró, mint a jég Robert Altman: Az utolsó adás
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Balkáni szél Pécsi filmünnep
• Varró Attila: Veteránok kapuzárás előtt Karlovy Vary
KÖNYV
• Gaál István: Esszé-napló Bikácsy Gergely: Saját Róma
KRITIKA
• Varga Balázs: Köztes lét Pálos György: Sztornó
• Reményi József Tamás: Pál utcai póló Szabadság, szerelem
• Stőhr Lóránt: Vaktölténnyel Vadászat angolokra
• Nevelős Zoltán: Szakadatlan pokol A tégla
• Vincze Teréz: Női válogatott Pályán kívül
LÁTTUK MÉG
• Váró Kata Anna: Hollywoodland
• Hungler Tímea: Bor, mámor, Provence
• Varró Attila: Füles
• Parádi Orsolya: Többet ne!
• Vajda Judit: Amin a muszlimok röhögnek
• Herpai Gergely: Bűnügyi regény
• Vízer Balázs: Alvilági játékok
• Köves Gábor: Flyboys
• Vajda Judit: Elvitte a víz
DVD
• Varró Attila: Új világ
• Tosoki Gyula: A svindlerek királya
• Pápai Zsolt: Arc
• Csillag Márton: Stan és Pan 2.: A Mosoly Országában

• Palotai János: Volt egyszer egy filmgyár… A standfotó művészete

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Marilyn Monroe és a pszichoanalízis

A tükör bosszúja

Ádám Péter

A Monroe-mítoszba a rejtély és a horror is bele van festve. Ha Marilyn maga volt a megtestesült amerikai álom, soha többé nem láthatta Norma Jane Bakert.

 

Hiába bocsátotta közszemlére tökéletes testének minden domborulatát, Marilyn Monroe megmaradt megfejthetetlen rejtélynek. Marilyn – ahogyan a francia Michel Schneider írja most megjelent esszéregényében (Marilyn, az utolsó fellépés) – „igazi mítosz, legalábbis a szónak abban a jelentésében, hogy elemezhetetlenségével ideális felület minden projekciónak, minden rávetített vágyfantáziának”. Ennek a fényből szőtt jelenségnek – ismét a szerzőt idézem – „az volt a nagy paradoxona, hogy csak látomás volt, ha ugyan nem álom, mivel kizárólag a mozivásznon létezett”.

A valóságban ugyanis Marilynt nem is annyira a magamutogatás vágya jellemezte, mint inkább az eltűnésé. Nem ritkán el se megy a forgatásra, vagy ha mégis, órákat késik, képtelen megjegyezni a szájába adott mondatokat, arról nem is beszélve, hogy módszeresen rongálta – kábítószerrel, alkohollal, altatóval – ezt az állandóan fényképezett testet, amit nem sohasem érzett sajátjának. De még ebben is rengeteg az ambivalencia, hiszen az exhibicionizmus őnála egyszersmind rejtőzködés, a meztelenség pedig „páncél” – olyan személyiség védekezése, akinek erősen problematikus a többiekkel és főleg az önmagával való kapcsolata. Nem csoda, hogy – és erre is Michel Schneider figyelmeztet – „Marilynnek a szexualitás a nagy problémája. Mintha csak azt mondta volna: »a testem elvehetitek, de a lelkem az enyém«. Aligha gondolta, hogy egy szerencsétlen pszichoanalízisben előbb-utóbb ezt is elveszíti.

Vannak ilyen találkozások. Amikor vesztükre éppen azokat hozza össze a sors, akiknek sohase lett volna szabad egymással megismerkedniük. Mert legjobb akarattal is csak a legrosszabbat erősítik vagy hozzák felszínre a másik személyiségében. Marilyn Monroe-nak sem lett volna szabad megismerkednie Ralph Greensonnal. De a freudista irányzatot képviselő pszichológust valaki 1960 januárjában figyelmébe ajánlotta a súlyos lelki problémákkal küszködő színésznőnek.

Marilyn Monroe egész életében állandó támogatásra, segítségre szorult (1955 és 1962 között öt pszichológusa volt). Greensontól is azt várta, hogy a férfi támasza legyen a munkában meg a szerelemben, hogy reggelente fel tudjon kelni, tudjon dolgozni, és egyáltalán legyen ereje életben maradni. És Ralph Greenson vállalta ezt a szerepet: de miközben szinte anyai gondoskodással vette körül páciensét, Marilynt minden önállóságától megfosztotta. Mindössze az a kérdés, hogy hosszú távon milyen hatása volt ennek a féltő-óvó gondoskodásnak: hogy pozitív hatása volt-e, mert segített életben tartani Marilynt, aki e gondoskodás nélkül, könnyen lehet, sokkal korábban meghalt volna, vagy épp ellenkezőleg, negatív, mivel – ha közvetett módon is – nemhogy megakadályozni nem tudta, de feltehetően siettette is Marilyn halálát.

Tény, hogy 1960 januárjától 1962. augusztus 4-ig, vagyis harminc hónapon át Ralph Greenson és Marilyn Monroe nemcsak mindennap találkozott egymással, de valóságos szimbiózisban élt, egészen a végzetes napig. Pedig az első találkozásban – ha hihetünk Michel Schneider esszéregényének – még nem volt semmi rendkívüli; Marilyn szokása szerint jó fél óra késéssel érkezett a rendelőbe; a reakciói lassúak voltak, a tekintete üres, nyilván tele volt nyugtatóval. Rögtön le akart feküdni a díványra (voltak már analitikus tapasztalatai, utóvégre egy ideig Sigmund Freud lánya, Anna Freud volt a pszichológusa). De Greenson doktor, akkor még jó érzékkel, a karosszék felé kormányozta; nem a dívány és az analízis, hanem a face to face és a támogató terápia mellett döntött. Már első találkozáskor kiderült: a színésznő krónikus álmatlanságban szenved, egyszerre több orvos kezeli (de egyik sem tud a többiről), nem egyszer intravénásan is bead magának altatókat, és nagyon tájékozott a különböző nyugtatók, kedélyjavítók, antidepresszánsok és altatók világában.

Elég az hozzá, Ralph Greenson – aki annak idején egyik legbefolyásosabb és legtitokzatosabb figurája volt Hollywoodnak – nagyon hamar kilépett a terapeuta hagyományosan szűk szerepköréből; a kezelésnek, amelyben a színésznőt részesítette, vajmi kevés köze volt a freudista lélekelemzés klasszikus módszeréhez. Greenson doktor ugyanis nagyvonalúan engedélyezte a színésznőnek a nyugtatókat és altatókat, sőt, állítólag nemegyszer saját gyerekét szalajtotta altatóért vagy kedélyjavítóért a patikába. Emellett Marilynt befogadta a házába, a stúdiókkal maga alkudta ki a gázsiját, mi több, nem egyszer a forgatókönyvet meg a montázst is ellenőrizte, sőt, azt is, hogy Marilyn milyen beállításban fog kamera elé állni... Jellemző, hogy a Fox Greenson doktort még A milliárdos stábjába is felvette, mivel csak így látta biztosítottnak, hogy a színésznő minden alkalommal ott legyen a forgatáson.

A két ember hirtelen szenvedélyesen ragaszkodni kezd egymáshoz, de mindkettő jóformán csak azt a fantomképet látja, amit a másikra rávetít. Greenson mindig is vonzódott a mozi világához, Marilyn pedig az értelmiségi létformához. Greenson doktor képekre vágyott, Marilyn szavakra. És Greenson doktor ugyanúgy sajátította ki Marilyn életét, mint ahogyan Marilyn az övét. Egy idő után már minden nap találkoztak, még szombaton meg vasárnap is. A pszichológusnak csakhamar Marilyn Monroe az egyetlen páciense, ami érthető is, ilyen megterhelés mellett másokra aligha futotta az idejéből. (Igaz, egy ideig Monroe-val párhuzamosan Frank Sinatrát is vállalta, ami annál is különösebb, mivel a két páciensnek ebben az időben viszonya volt egymással...)

Greenson doktor délelőttönként általában négy órát töltött Marilynnel, majd a színésznő délután négy felé ismét felkereste, újabb négy órára (az íratlan szabályok szerint a terapeuta alkalmanként mindössze 45-50 percet tölt páciensével). De a színésznő este, sőt, nem ritkán éjszaka is telefonált neki. Az is előfordult, hogy Marilyn néhány napra odaköltözött Greensonhoz, akinek pedig volt felesége, és voltak gyerekei. Greenson hagyta magát teljesen kisajátítani, készségesen vállalva az „elfogadó anya” szerepét. A cél azonban nem a gyógyulás volt. Ahogyan a Marilyn környezetében élők, Greenson doktor is arra összpontosította minden energiáját, hogy a színésznő „működőképes” legyen, hogy forgatni, dolgozni tudjon. Ez viszont nem ment nyugtatók, altatók nélkül. A kör bezárult: mindenkinek az volt az érdeke, hogy Marilyn megkapja a szükséges gyógyszereket, máskülönben munkaképtelen lett volna. Ahogyan a színésznő a gyógyszerektől, úgy függött a környezetében mindenki – a szó anyagi jelentésében – őtőle.

Az esetben az a különös, hogy nem akárki szegte meg a freudi pszichoanalízis szigorú szabályait; Ralph Greenson ugyanis egyik legismertebb amerikai kidolgozója, ha ugyan nem törvényhozója a pszichoanalízis technikájának. A pszichoanalízis technikája és gyakorlata című könyve például mind a mai napig tananyag a mélylélektant oktató amerikai intézményekben. Márpedig ami a színésznő terápiáját illeti, amit Greenson csinált, az ellenkezője mindannak, amit könyvében kötelezően előír. Vajon hogyan tudta ilyen könnyen túltenni magát ezeken a szigorú szabályokon? Hogyan tudott így megfeledkezni a pszichoanalízis alapszabályairól éppen ő, aki még magától Freudtól sajátíthatta el a mélylélektan gyakorlatát?

A válasz, meglehet, abban a különös kapcsolatban keresendő, amely Greensont világhírű pácienséhez fűzte. Ennek a kapcsolatnak a titka pedig ott lehet azokban a vastag dossziékban, amelyeket a család Ralph Greenson halála után a Los Angeles-i egyetemi könyvtárnak ajándékozott. Csakhogy ezek a dossziék zárolva vannak. Greensonról magáról csak nagyon keveset tudni. Annyi bizonyos, hogy szexuális kapcsolat nem volt közöttük, bár Marilyn állandóan provokálta a pszichológusát: nem volt olyan eseménye a szexuális életének, amiről részletesen be ne számolt volna. Nem csoda, hogy már kezdettől volt valami különös, ha ugyan nem perverz kettejük kapcsolatában.

Arról van szó, hogy a kapcsolat az idő múltával mindinkább belecsúszott a tébolyba. Hogy Marilyn rántotta-e be pszichológusát saját elmezavarába (ami a határeseti kórképeknél elő szokott fordulni), vagy afféle kettős tébollyal van dolgunk, amit a szakirodalom folie à deux-nek nevez, újabb rejtély, ami tovább szaporítja a két ember köré csavarodó kérdőjeleket. Annyi valószínűnek látszik, hogy Greenson, ha igaz, nem vette észre, hogy Marilyn nem egyszerűen neurotikus, hanem a neurózis és a téboly határán egyensúlyozó, úgynevezett határeseti, más néven borderline személyiség; mentségére szolgáljon, hogy ez a kórkép csak viszonylag későn, a hetvenes évek elején vált ismertté a pszichológiai szakirodalomban.

Persze, az ilyen jellegű szimbiotikus kapcsolatot nem lehetett könnyű elviselni. Talán ez a magyarázata, hogy a színésznő egy idő után úgy határozott, hogy a továbbiakban nem fog Greensonnal egy helyiségben beszélni magáról; elhatározta, magnóra fogja mondani a problémáit. Úgy okoskodott, egyedül nagyobb, kíméletlenebb őszinteségre lesz képes, mint Greenson jelenlétében. Ha igaz, két vagy három tekercs készült így, ezek mind Ralph Greensonhoz kerültek, és Ralph Greenson annak idején meg is hallgattatta őket John Minerrel, aki másolatot is csináltatott róluk (Miner Marilyn Monroe halála után a nyomozásnak volt a vezetője). Ezeket a tekercseket Miner tavaly eladta a Los Angeles Times-nak, és a lap közzé is tette őket. Ezek volnának Marilyn Monroe utolsó vallomásai. Mindössze az a baj, hogy az eredeti tekercsek a színésznő halála után szőrén-szálán eltűntek; ilyenformán ezeknek a vallomásoknak a hitelességét ma már lehetetlen ellenőrizni.

Igaz, van olyan feltételezés is, hogy Greensonnak is lehetett szerepe Marilyn halálában. Annál is inkább, mivel a színésznővel ő találkozott utoljára. Sőt, Greenson is ott volt Bob Kennedy autójában (az autót megállította egy rendőr a halál éjszakáján): a politikusnak, ahogyan magának az elnöknek is, szintén viszonya volt a színésznővel. Annyi mindenesetre logikusnak látszik, hogy mihelyt a két politikusnak tudomására jutott a tragédia, azonnal utasította az FBI-t, hogy tüntesse el a lakásból a kompromittáló nyomokat és dokumentumokat. Lehetséges, hogy ebben a „nagytakarításban” Greenson doktor segítségét is igénybe vették. Ilyenformán valószínűsíthető, hogy sokkal korábban ott volt a helyszínen, mint ahogyan a rendőrségi vallomásban mondta.

Egy bizonyos: a Los Angeles Times-ban közzétett magnótekercsek furcsamód megerősítik Greenson elméletét, amely szerint Marilyn nem öngyilkos lett, nem is gyilkosságnak volt áldozata, hanem gyógyszer-túladagolás a halál oka. Más szóval azért halt meg, mert a Greenson doktor által felírt gyógyszer egyszerűen nem volt kompatibilis azokkal, amiket a színésznő titokban szedni szokott. Bár a szabálytalanul végzett pszichoanalízis is ott volt a halál hátterében, kérdés, hogy ennek – és személy szerint Ralph Greensonnak – volt-e valamilyen szerepe a színésznő halálában. Tény, hogy Marilyn súlyosan kiegyensúlyozatlan, gyógyszerfüggő, depresszív alkat volt, olyan személyiség, akiben nagyon erős volt az önpusztítás késztetése. Az is tény, hogy Greenson a maga erősen nárcisztikus, sikerre és elismerésre vágyó karakterével eleve rossz választás volt Marilyn részéről. Bár lehetett benne nagylelkűség is, hiszen szakmai karrierjét is és családi életét is feláldozta; persze hiába, így se tudott segíteni.

Ahogyan a színésznő mástól sem kapott megfelelő segítséget. Soha senkinek sem állt érdekében, hogy a színésznőt összebékítse tulajdon képmásával. Marilyn szinte beleszületett a mozi világába: az anyja, aki tébolydában végezte, vágó volt, de – miután elhagyja – az összes pótanyja is a filmiparban dolgozik. Nem csoda, hogy a mozi olyan nagy szerepet kap az életében. És Marilynnek mindig is szüksége volt rá, hogy lássa kivetített képét, mivel csak így érezte, hogy életben van. De ahogyan a képek sokasodtak, a hatásuk is gyengült, és a végén a képmásai teljesen elszakadtak tőle.

Amikor Truman Capote egy alkalommal meglepte egy előkelő étterem mosdójában, Marilynt ott találja a tükör előtt, amint merően néz maga elé. „Nem magamat nézem – magyarázza a színésznő –, hanem őt”. Vagyis a képmást. Amit az életben minden módon igyekezett rombolni. Mígnem a képmás végül őt magát el nem pusztította.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8795


előző 1 következőúj komment

csabaga#1 dátum: 2015-02-24 17:46Válasz
T.Szerző!

A tekercsek létezésére semmi bizonyíték nincsen.

R.Kennedy-t megállító rendőr?Gondolom egyedül volt,így azt mond,amit akar.

Monroe lakásán az FBI?

Muszáj újabb összeesküvés elméleteket terjeszteni?