KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/december
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyvíró Pályázat
• Bikácsy Gergely: Gillo Pontecorvo (1919–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Ég a tévé! Média-csőd
• Muhi Klára: A jövő bevillan Beszélgetés Bereményi Gézával
• Horeczky Krisztina: A felejtés misztériuma Beszélgetés Szász Jánossal

• Báron György: A Kék Duna keringők Jancsó Budapestje
• Kolozsi László: A dublőr város Budapest hollywoodi filmekben
• Kelecsényi László: Fordított világ Eltűnt mozik nyomában
• Ádám Péter: A tükör bosszúja Marilyn Monroe és a pszichoanalízis
• Molnár Miklós: Aktok térhatásban Az ismeretlen Harold Lloyd
• Herpai Gergely: Mona Lisa Underdrive Hősnők a számítógépes játékokban
• Ardai Zoltán: Klimax őrnagy Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem
• Köves Gábor: Éjfélkor indul útjára a gyönyör Éjféli moziláz
• Pápai Zsolt: Forró, mint a jég Robert Altman: Az utolsó adás
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Balkáni szél Pécsi filmünnep
• Varró Attila: Veteránok kapuzárás előtt Karlovy Vary
KÖNYV
• Gaál István: Esszé-napló Bikácsy Gergely: Saját Róma
KRITIKA
• Varga Balázs: Köztes lét Pálos György: Sztornó
• Reményi József Tamás: Pál utcai póló Szabadság, szerelem
• Stőhr Lóránt: Vaktölténnyel Vadászat angolokra
• Nevelős Zoltán: Szakadatlan pokol A tégla
• Vincze Teréz: Női válogatott Pályán kívül
LÁTTUK MÉG
• Váró Kata Anna: Hollywoodland
• Hungler Tímea: Bor, mámor, Provence
• Varró Attila: Füles
• Parádi Orsolya: Többet ne!
• Vajda Judit: Amin a muszlimok röhögnek
• Herpai Gergely: Bűnügyi regény
• Vízer Balázs: Alvilági játékok
• Köves Gábor: Flyboys
• Vajda Judit: Elvitte a víz
DVD
• Varró Attila: Új világ
• Tosoki Gyula: A svindlerek királya
• Pápai Zsolt: Arc
• Csillag Márton: Stan és Pan 2.: A Mosoly Országában

• Palotai János: Volt egyszer egy filmgyár… A standfotó művészete

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Bikácsy Gergely: Saját Róma

Esszé-napló

Gaál István

A szerző olykor esszézik, máskor naplózik. A Saját Róma városkönyv, filmes könyv és legfőképpen én-keresés.

 

Jé – mondtam magamban, amikor a szerző megkért erre a feladatra, – pandúr tévedt a mi utcánkba? Kaján szegénylegénynek, eszembe villant George Steiner megjegyzése, ami pontatlan idézettel így szól: ki menne kritikusnak, ha a Háború és békének csak egy rövid részletét képes lenne megírni?

Ez az alapfeszültség lengte körül a könyv átnyújtását–vételét, mely szinte egy demarkációs határvonalon történt, stílszerűen a Kolosy tér egyetlen széplombú fája alatt, két újságosbódé között, lehet, hogy az árusok fakabátos határőrök.

Egy pillantást vetettem a könyv borítóira, a címoldalon egy lépcső látható skurcban – erről akkor még nem derült ki számomra, hogy milyen rafinált álca, a hátoldalon, hedonista pózban egy faun könyököl csavart testtartással, mint az etruszk házaspárok a szarkofágjuk fedőlapján – meg is jegyeztem tüstént: önarcképed? alteregód?

De lássuk a medvét.

Már a címválasztás is elárulja, hogy ravasz szerzővel van dolgunk, mert ezzel a jelzővel, hogy „saját”, az elrugaszkodási alkalmas sokaságát sajátítja ki magának. Az első, feltűnő sajátosság a kettősség vonulata, méltán olykor Glauziusz Tamáshoz, olykor pedig Bikácsy Gergelyhez. A matéria is egymást váltó láncolat, a szerző nem is titkolja, hogy olykor esszézik, máskor naplózik. Ahogyan szemezgettem a fejezeteket, eszembe jutott, hogy Bikácsy nem arra kért, hogy recenzeáljam a művét, hanem arra, hogy bevezetőt mondjak egy beszélgetéshez, melynek Önök is részesei lesznek. Így megkönnyebbülvén, feladva a „sine ira et studio” kötelezettségét (de a fordítottját is!), bógnizni kezdtem Dr. Jekyll és Mr. Hyde városi labirintusában.

Tüstént kitetszett, hogy ez az írás nem más, mint Kane polgár lassúdad vonulása a tükörpáros folyosón folyton egy szót mormolván, egy tipikus énkeresésnek vagyunk szem- s fültanúi egy olyan városban, melynek népessége statiszta ebben a folyamatban. És ezt a jelleget erősítik a „krónika” típusú városséták, amikor olyan – egy német bédekker-szekesztőt megszégyenítő pontossággal – sorol fel tér- és utcaneveket, hogy az ember arra gyanakszik, a szerző kószálás után, térkép alapján írta be azokat. Bár ez sem biztos, mert az író precizitása ugyanakkor kitűnik abból, hogy megszámlálja, hány lépcsőfok vezet fel a Capitolium melletti Aracoeli templomhoz (123). És ez stimmel. Ennek a mokány palócgyereknek – minthogy erre is fény derül egy elszólásból, mert csak mifelénk, fenn északon mondunk vödör helyett rocskát – a kalandozásaiból rengeteg valós ismeretet is szerzünk, például hogy a fekete-sárga színegyüttes a fenyegetés fegyvere, vagy hogy mi a titka a pármai sonka ízének, vagy hogy hol lehet kapni lengyel bedugós vízforralót, s ezek a történetdarabkák konkrét jelentésükön túl impulzusok is, melyek hősünk agyában asszociációkat teremtenek, persze nem biztos, hogy éppen a „saját” jelleg miatt az olvasóéban is ez történik. Mert itt a bökkenő. Amikor a könyv végére értem, azon morfondíroztam, hogy íme egy évek, mit évek, egy élet alatt felhalmozott ismeretanyag, milyen kár, hogy csak egy bizonyos szintű, hasonló ismeretanyag birtokában élvezhető maradéktalanul. Banális hasonlattal: a gyémántok sokszor kotyognak foglalataikban, nincsenek pontosan csiszolva, egyszóval, filmes meghatározással: vágóasztalra kellene tenni, néhány dolgot kihagyni, s feszesebbé tenni a ritmust. Kurtítani s olykor kerekíteni. S olykor az olasz kifejezések magyar fordítását legalább lábjegyzetben közölni. De ezeken túl sem ártana még átfésülni a szöveget, például „Ők fényképeznek. Én nem.” – Elég annyi, hogy: „Fényképeznek.” A többi implicite benne van. (Egyébként a Szent Iván nap nem nyárutón, hanem -előn van.)

Említettem, hogy a címlapon látható lépcső álca. Csapda. Persze, hogy az. Vessenek rá egy pillantást: ez kamu, ez ácsolt díszletlépcső. Felfedem Önök előtt a titkot: ez az alkotmány a tarpei sziklákat takarja, hősünk ezen a lépcsőn vezette fel egyenként a gyanútlan kiadókat (mondják, szám szerint nyolcat), és a szédítő mélység fölött föltette a végzetes kérdést: kiadja-e a könyvét? Lentről mind a nyolcnak idefehérlik vakító csontváza, kivillanva bordó zakójukból s olivazöld nadrágjukból, mint a híres bunueli 360 fokos körsvenk végén az elnémult püspökökéi. A kilencedik bólintott, gondolta, a veszteséget majd pótolja bestsellerekkel. Így úszta meg, így jöhetett vissza a lépcsőn. S így lett ez a könyv. Erről később márványtábla értesít majd, a lépcsőzet támaszoszlopán.

Erről jut eszembe. E nemes ásvány bányászainak van egy kifejezésük, ha az egyszínű márványban másszínű is szorul és vonul: angyalhajszál. Mármost ezen a furcsa történeten is végighúzódik egy ehhez hasonló erotikus szál. Nem hajszál, varkocs. Sőt olykor hajzuhatag. Ez néha úgy derül ki, hogy hősünk nyomatékosan hirdeti, mint King Kong vagy úgy, hogy szerét ejti, hogy ez en passant megemlítessék. Az Ugo Foscolo leánygimnázium tornaóráján bámészkodva nem a meccset, a labdát fürkészi, hanem a táncoló féllabdákat. Habozás nélkül alávetné magát, mint a menő teniszezők, hogy hitelesítsék szerváinak sebességét.

A kritikusból szépíróvá válni vágyó egyén két nagy temetésről is tudósít, Felliniéről és Gassmanéról. Kitűnő megfigyelő, sikerül kifejtenie, miért és hogyan tudnak a latinok örülni és szomorkodni. Számunkra ez ismeretlen. Irigylésre méltó. A sok kiváló esszé között van egy, amely párját ritkítja. Ez a Piazza Farnesén rendezett kórushangverseny. A volt Szovjetunió kitüntetésekkel kipampuskázott mellű hős dalosai. Ez egyszerre látlelet és állapotrajz. Egy valamikori hübriszes bódulatú szuperhatalom szánalmas igyekezetét elemzi kitűnően, hogy megélhetési turnéin valamiképpen csillogó állapotban tartsa a rozsdásodó kitüntetéseit.

Egyszóval van itt anyag bőségesen. Egy művelt és gyakorlott mester feszíti föl szövőszékére az összegyűjtött jelenségek alapszőnyegét, s asszociációs vetélőjével egyedi mintákat alkot. Ez a művelet persze öntörvényű, ezért volt a kiadók félelme és elutasítása. Mert nem „közönséges regény” még akkor sem, ha a már kifogásolt részeken az igényelt értelmezhetőségi mankókat beépítenék.

Mindenesetre merész gondolatra serkent a könyv. A merengő, szemlélődő, tűnődő esszék foglalatai – tehát a „cronaca” rész alapanyaga lehet egy rendhagyó filmnek, ahol valljuk be, immár ő a főszereplő, ő Guido Anselmi. Úgy bizony, egy ember, aki ugyanúgy magát keresi, mert jelet szeretne hagyni.

Csakhogy ő nem hajtja az „áldozatait”, mint Mastroianni a manézsban, hanem vonja. Angyalhaj-zuhatagával, amint átrobog a Campo’ de’ Fiorin (egy fiatal nőrajongója révén, akinek nagybátyja szenátor, kieszközölteti, hogy ezentúl ez a tér a Nők tere legyen), vonszolja a megszöktetett apácát, mögöttük Maria Marta, Róma legidősebb asszonya üget 101 évével ugrókötelezve, Saraghina kézen fogva húzza az ordító szaléziánus gyóntatópapot mindazokkal, akiknek bűneit szeretné föloldani, külvárosi fiatalok érkeznek a Cancelleria felől, foguk csattog, amint robogóik kereke rázkódik az apró kockaköveken, melyek közben kidudorodnak, mint megannyi röneszánsz férfi-fenék, őket követik az elmegyógyintézet lakói, élükön a kopasz Rubióval, hősünk közben behatol a görbe Via Giubbonariba (melyet egy találékony honfitársunk Gatyaszár utcának fordított), két karja az ég felé hegyez, az egyiken bokszkesztyű, a le nem játszott meccsre emlékeztetve a jezsuita páterrel, a másik mutatóujján a színész- növendéklány lecsúszott bugyija köröz, a nagykönyvben meg- és előírt három számjegyű lukakkal, a férfi előtt a tömeg kettéválik s a falhoz szorul, álmélkodás zsolozsmája erősödik, némely járókelő hangos felkiáltással jelzi elképedését, vélhető (minthogy nekünk háttal távolodik), hogy a szolgálatba merevült lomposnak szól ez az ajnár, melyen Márqueztől kölcsönzött sörösüveget egyensúlyoz, ezért morajlik fel és méltán a tömeg, noha az üveg üres, így a newtoni húzóerőnek kevesebb gondot okoz, ezt persze a popolo nem tudja, mindegy, ez a tárgy méltó helyet foglal el egykor kultúrtörténetünk egyik múzeumában, Warhol konzervdoboza mellett. (Mármint a sörösüveg.) De nincs megállás, mögötte összezárul a tömeg. Új helyszínt, új szemszöget kell keresnünk, s íme, bigáját, melyet ő hajt, két almásderes húzza diadalkapu íve alatt, palóc macsó gazdájuk biztosan fogja a gyeplőt, a Marginális színésznő mint szibilla tesz fejére babérkoszorút, a Kolosszeum népe kitódul s ujjongva ered nyomába, virágszirom-eső szálldos, a Palatinuszról lekanyarodik az Oskolás, pálcával ösztökéli a nyolc gonosz könyvkiadót, akik egymást vonszolják a nyakukra hurkolt kötéllel, már elhaladnak a Víg Hullamosó kocsma mellett, az egyik ablakból a Vizavi Signora integet, az A. C. Roma szurkolóinak ujjongása sem a csapatuknak szól, hanem a szerzőnek, így kísérik mindannyian a tengerpartig s ott hajlongva magára hagyják. Ül, mint Fellini árvája. Szürkület után elpityeredik, mint Zampano, azért is, amiért az erőmutatványos, meg azért is, mert nincs messze az a hely, ahol Pasolini ért csúf véget.

Egyszer csak vakító fényesség árad a tenger felől. És jön a hajó. Lehorgonyoz messze, hisz mélymerülésű, de nyomban rózsaszín bárka válik el a hatalmas testtől, az Ugo Foscolo lánygimnázium hallgatói hófehér trikóban csaptatják a vizet, szelíden besegítik a könnyező férfit s indulnak vele visszafelé.

E la nava va. Zászlójának csúcsa egyszer csak a horizont alá merül.

Ki tudja, hová megy?

Talán oda, ahová utasa mindig is vágyott: Argentínába.

 

Bikácsy Gergely: Saját Róma. Áron Könyvkiadó. Budapest, 2006.

 

Először elhangzott az Írók Könyvesboltjában rendezett könyvbemutatón, 2006. szeptember 20-án.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8803