KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/december
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyvíró Pályázat
• Bikácsy Gergely: Gillo Pontecorvo (1919–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Ég a tévé! Média-csőd
• Muhi Klára: A jövő bevillan Beszélgetés Bereményi Gézával
• Horeczky Krisztina: A felejtés misztériuma Beszélgetés Szász Jánossal

• Báron György: A Kék Duna keringők Jancsó Budapestje
• Kolozsi László: A dublőr város Budapest hollywoodi filmekben
• Kelecsényi László: Fordított világ Eltűnt mozik nyomában
• Ádám Péter: A tükör bosszúja Marilyn Monroe és a pszichoanalízis
• Molnár Miklós: Aktok térhatásban Az ismeretlen Harold Lloyd
• Herpai Gergely: Mona Lisa Underdrive Hősnők a számítógépes játékokban
• Ardai Zoltán: Klimax őrnagy Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem
• Köves Gábor: Éjfélkor indul útjára a gyönyör Éjféli moziláz
• Pápai Zsolt: Forró, mint a jég Robert Altman: Az utolsó adás
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Balkáni szél Pécsi filmünnep
• Varró Attila: Veteránok kapuzárás előtt Karlovy Vary
KÖNYV
• Gaál István: Esszé-napló Bikácsy Gergely: Saját Róma
KRITIKA
• Varga Balázs: Köztes lét Pálos György: Sztornó
• Reményi József Tamás: Pál utcai póló Szabadság, szerelem
• Stőhr Lóránt: Vaktölténnyel Vadászat angolokra
• Nevelős Zoltán: Szakadatlan pokol A tégla
• Vincze Teréz: Női válogatott Pályán kívül
LÁTTUK MÉG
• Váró Kata Anna: Hollywoodland
• Hungler Tímea: Bor, mámor, Provence
• Varró Attila: Füles
• Parádi Orsolya: Többet ne!
• Vajda Judit: Amin a muszlimok röhögnek
• Herpai Gergely: Bűnügyi regény
• Vízer Balázs: Alvilági játékok
• Köves Gábor: Flyboys
• Vajda Judit: Elvitte a víz
DVD
• Varró Attila: Új világ
• Tosoki Gyula: A svindlerek királya
• Pápai Zsolt: Arc
• Csillag Márton: Stan és Pan 2.: A Mosoly Országában

• Palotai János: Volt egyszer egy filmgyár… A standfotó művészete

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Budapest hollywoodi filmekben

A dublőr város

Kolozsi László

A magyar metropolis az egyik legváltozatosabb arculatú főváros, ezért is lett dublőre a moziban más nagyvárosoknak.

 

Berlin, Párizs, Róma, Buenos Aires, Moszkva, a sötét erők birodalmának fővárosa: ez mind Budapest. Az összes felsorolt város dublőre volt már hollywoodi filmben a magyar főváros. Berlin, Párizs olykor csak álnév, és mindössze egy pár millióan tudják, hogy mi is a helyszín, a földrajzilag pontosan behatárolható és ismerős helyszín igazi neve. Igaz, ők kicsit zavarba jönnek, mint egy brechti effektus láttán a színházban, ha felismerik az álnév mögött szereplő várost, a bejárt vagy legalábbis ismerősnek tűnő utcákat. A Münchent, Steven Spielberg filmjét magyar szemmel nézni egészen más, mint mondjuk finn szemmel. Amikor a szereplők Rómában vannak (mármint a forgatókönyv szerint), a háttérben feltűnik Ybl Miklós Operaháza, illetve az Operaház előtti buta tekintetű szfinxek, amikor Párizsban, egy pillanatra látni a Batthyány-örökmécsest. Párizs általában, a filmesek szerint, az Aulich utcát jelenti. (Érdekes, hogy éppen ebben a valóban nem a magyar fővárost idéző, nagypolgári utcában – ez nem azt jelenti, hogy lenézném a környező utcákat – lakott a főváros nagy ismerője és dalnoka, Mándy Iván. Nem messze attól lakástól, amit a München terroristái felrobbantanak.) Az Aulich utca a Kémjátszmában – Tony Scott Brad Pitt-tel és Robert Redforddal dúsított filmjében – Berlint alakítja. A berlini nagy bérkaszárnyákról a filmeseknek többnyire az éppen eltűnőben levő Gozsdu udvar jutott az eszébe. A Gozsdu udvar volt már Moszkva is a Vörös Zsaruban, Walter Hill örökbecsűnek nem mondható alkotásában. A werkfilm szerint ez volt az első film, amit amerikaiak a vasfüggöny mögött forgathattak. De hiába tűnik fel a werkfilmben Pest, az alkotók arról beszélnek, hogy milyen volt a moszkvai forgatás. Holott – persze Andrew Vajnának köszönhetően – miközben a fából faragott arcú Arnold Schwarzenegger üldözi a nála semmivel nem rosszabb arcú drogkereskedőket, feltűnik a Lukács fürdő, a Vár egy kis utcája, a Zerge lépcső, majd váratlanul egy nyolcadik kerületi utca.

A néző, ha ismeri Budapestet, zavarba jön. Akárcsak a München közben. A Spielberg antiterrorista történetében feltűnő pesti utcák megnehezítik a film befogadását, a magyar néző folyton kiesik a szerepéből, mivel akarva-akaratlan leleplezi a filmesek fortélyait. Mintha észrevennénk, hogy nem is Kim Basinger táncolja a híres sztriptízt a 9 és fél hétben (nem ő táncolta), és ezzel elvennénk magunktól a voyeurködés örömét.

Kevés város alkalmas annyi szerepre, mint Budapest, ezt valószínűleg az innen elszármazott és Pestnek láthatóan elkötelezett Andrew Vajna is tudja. Budapest nem abba a színésztípusba tartozik, mint mondjuk Cserhalmi György vagy Robert de Niro, vagyis nem ugyanazt a figurát hozza minden filmben. Ugyanolyan hiteles az Evitában argentin városnak, mint a Kémjátszmában Berlinnek. Tony Scott, hogy a Pestet megjárt turisták ne fedezzék fel a turpisságot, villámgyors vágóképeken mutatja csak meg a Duna korzót, és gyorsan forgatja el a kamerát, ha feltűnik a háttérben a Vár.

A közeli Prága sokféle korszak – a középkort ugyanolyan hitelesen hozza, mint a hetvenes évek Balkánját – eljátszására alkalmas, hiszen II. Rudolf Prágája, vagyis a XVI. század ugyanúgy megvan benne, mint a szecesszió, de nem olyan színes, nem olyan változatos, mint Pest. Pest palettájából sokkal többféle színt lehet kikeverni, mint a jellemzően 1920-as Zágráb vagy Pozsony színtereiből. Pozsony kedves belvárosa, szép utcái leginkább csak a XVIII. század felidézésére alkalmasak, míg Pestnek vannak olyan részei, például a Vár, amelyek a XVIII. század, vannak, amik a XIX. század, például az Andrássy út, és vannak, amik a kilencszázas évek megjelenítésében jeleskednek. Pestnek, Prágával szemben hátránya, hogy nincs középkora, hiszen Buda visszafoglalásakor, 1686-ban a város szinte teljesen kihalt volt. Pedig Mátyás király uralkodás idején Pest már jelentős kereskedőváros, a várost körülvevő falakon három kapun lehetett bejutni: a váci, a hatvani és a kecskeméti kapun. Pest lassan telt meg, a huszadik század elején lesz csak a lakosság négyötöd része magyar, eleinte németek, szerbek (rácok), szlovákok (tótok) és zsidók lakják. Az első igazi kávéházat is a rác Blazsó alapította Pesten, 1714-ben. 1900-ban már 760 ezren élnek – az 1873 óta – Budapestnek nevezett városban. A város fejlődése a kiegyezés után indul meg, a nagykörút létrehozásáról az 1871. évi XLII. törvénycikk rendelkezett. A körúton a következő években csak huszonhárom új ház emelkedik fel, az építkezés üteme 1884-ben gyorsult fel, 1890-ig már 106 új bérház épül. A város alakulásában nagy szerepét játszó Fővárosi Közmunkák Tanácsának első elnöke Reitter Ferenc volt, ő még a nagykörút helyére csatornát képzelt el. Némelyik ház falán, például a firenzei Strozzi palotát idéző (van itt Olaszország is!) házasságkötő terem falán még a hajók kikötésére alkalmas vaskarikát is látni. A nagykörutat - mint annyi más fontos később filmes helyszínt – a millennium évében adták át. Az egyik legtöbbet foglalkoztatott épület, a Keleti pályaudvar, tizenkét évvel korábban épült, a Nyugati (az Underworld című vámpíros film egyik hőse) 1877-ben. Ekkoriban – vagyis az európai nagyvárosok szempontjából legfontosabb időszakában – a magyar főváros volt Chicago után a legdinamikusabban fejlődő város a világon. A többnyire eklektikus utcák és paloták közt akad egy két igazán szemet gyönyörködtető, de keveset filmezett környék. Pest Bauhaus kerületeit eddig, ki tudja miért, elkerülték a külföldi filmesek, pedig Újlipótváros és környéke a város egyik legizgalmasabb, Szerb Antal és Szép Ernő által is megénekelt része. A budai oldalra többnyire csak akkor mentek filmesek, ha régies helyszínt kerestek a Várban vagy villákat, például a Zilahy Lajos műveiből készült filmekhez, a hegyoldalban, de a legszebb villákat, például Molnár Farkas épületeit még a magyar filmesek sem preferálták. Budapest a fekvése miatt is szerencsés, és ezen persze nem csak azt értem, hogy egyik része síkföldön, a másik fele domboldalon épült: nem annyira keleti (urambocsá’ balkáni), mint Bukarest, de vannak benne a keleti vonások is (a Dohány utcai Zsinagóga tetejét a Vörös zsaruban is hagymakupolának adták el), és nem annyira nyugati, mint Bécs: nem olyan hivalkodóan nagyvárosi, kimért és elegáns. (Ha van valami, ami ront az összképen, akkor leginkább a szedett-vedett üzleti portálok, amik nem is hasonlíthatók a régi, iparművészek tervezte csodás elődeikhez; mint mondjuk a mutatóba megmaradt Haas és Czjzek üzlet). Ugyanakkor – ma már – nyugati városnak, például Párizsnak is eladható. Ami persze azt is jelenti – ez Budapest legnagyobb hátránya –, hogy nem olyan karakteres, mint Prága. Nincsenek olyan éles kontúrjai, olyan jellemző vonásai, mint a csehek forgatásra többet használt fővárosának. A tizenkilencedik században a Közmunkatanács olyan vezetői, mint például a naplót nem mellesleg németül író Podmaniczky Frigyes báró, egységes és érdekes városkompozíciót hoztak létre, de ezt az elmúlt évtizedek széttördelték (elég ahhoz, hogy a változásokat észrevegyük, havonta egyszer ellátogatni az inkább romló, mint változó hetedik kerületbe). Persze a kopásnyomokat, a csúnya részeket is lehet jól használni: a metró és a budapesti barlangok például kiváló helyszínek vámpírfilmekhez. Az említett Underworldben a metróban küzdenek a vérfarkasok a vámpírokkal. A Moszkvától örökölt szerelvények vetnek fényt a sötét járatokban egy szép vámpírnő arcára.

Rómát nem lehetne más városnak eladni, ahogy Nápolyt sem, és nem csak azért, mert a világon több olasz él, mint magyar. Pedig a római jeleneteket sokszor forgatják más városban vagy díszletek közt. Még Fellini is a Cinecittába vitte be Rómát. Rómája kreált város, még a híres vacsora-jelenet, amikor az asztalok közt megy el a villamos, is díszletek közt forgott. Párizst sem lehetne más városnak álcázni, legfeljebb a külvárosi részek adhatók el kelet-európai metropolisznak. Budapest – a Dunakorzó, a fenséges Vár, a hetedik kerület kutyapiszkos, melankolikus utcái, a büszke Andrássy út, a mediterrán Városliget, a pökhendi ötödik kerület, az angol kertvárosokat idézni kívánó Wekerle-telep és a kőbányai munkásnegyedek – nem áll össze egységes és utánozhatatlan várossá. De ha a filmeseknek akarjuk eladni, éppen ez a szerencséje.

Az európai nagyvárosok közt Budapest a legkiválóbb illuzionista. A leggyengébben (egy gagyi Eddy Murphy-filmben, az Én, a kémben) éppen önmagát alakítja.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 16-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8793