KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/december
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyvíró Pályázat
• Bikácsy Gergely: Gillo Pontecorvo (1919–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Ég a tévé! Média-csőd
• Muhi Klára: A jövő bevillan Beszélgetés Bereményi Gézával
• Horeczky Krisztina: A felejtés misztériuma Beszélgetés Szász Jánossal

• Báron György: A Kék Duna keringők Jancsó Budapestje
• Kolozsi László: A dublőr város Budapest hollywoodi filmekben
• Kelecsényi László: Fordított világ Eltűnt mozik nyomában
• Ádám Péter: A tükör bosszúja Marilyn Monroe és a pszichoanalízis
• Molnár Miklós: Aktok térhatásban Az ismeretlen Harold Lloyd
• Herpai Gergely: Mona Lisa Underdrive Hősnők a számítógépes játékokban
• Ardai Zoltán: Klimax őrnagy Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem
• Köves Gábor: Éjfélkor indul útjára a gyönyör Éjféli moziláz
• Pápai Zsolt: Forró, mint a jég Robert Altman: Az utolsó adás
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Balkáni szél Pécsi filmünnep
• Varró Attila: Veteránok kapuzárás előtt Karlovy Vary
KÖNYV
• Gaál István: Esszé-napló Bikácsy Gergely: Saját Róma
KRITIKA
• Varga Balázs: Köztes lét Pálos György: Sztornó
• Reményi József Tamás: Pál utcai póló Szabadság, szerelem
• Stőhr Lóránt: Vaktölténnyel Vadászat angolokra
• Nevelős Zoltán: Szakadatlan pokol A tégla
• Vincze Teréz: Női válogatott Pályán kívül
LÁTTUK MÉG
• Váró Kata Anna: Hollywoodland
• Hungler Tímea: Bor, mámor, Provence
• Varró Attila: Füles
• Parádi Orsolya: Többet ne!
• Vajda Judit: Amin a muszlimok röhögnek
• Herpai Gergely: Bűnügyi regény
• Vízer Balázs: Alvilági játékok
• Köves Gábor: Flyboys
• Vajda Judit: Elvitte a víz
DVD
• Varró Attila: Új világ
• Tosoki Gyula: A svindlerek királya
• Pápai Zsolt: Arc
• Csillag Márton: Stan és Pan 2.: A Mosoly Országában

• Palotai János: Volt egyszer egy filmgyár… A standfotó művészete

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mamoru Oshii: Páncélba zárt szellem

Klimax őrnagy

Ardai Zoltán

Mamoru Oshii animéje a cyborg akcionizmus és a képileg is elmélyített melankólia társítása miatt kardinális remeklés.

 

Ridley Scott Gladiátorának elején a csatára várakozó római hadvezér már-már úgy révedezik a csendes mező kalászai fölött, mint a Tarkovszkij-féle Solaris nyitójelenetében a tudós-asztronauta a vízben lebegő tóparti sás fölött. Tűnődés – és hatékony cselekvés: a pillanat szerint vagy-vagy, ám az egyes ember kiterjedő ideje szerint is-is. A régi vitézi világ alapdolgainak egyike volt a lírai koncentrációjú, lényegkereső-lényegfürkésző merengés – nem kihegyezetten az „okoskodás” és nem csupán a nevezetes katona-költők részéről. Egyébként a modern kori Rommel tábornok is merengett eleget, majd ennél többet.

Ami már a jövőt illeti, arról a legtipikusabb sci-fi moziművek egészen más elképzelést ápolnak. Szerintük a jövő, amely civilek számára égen-földön semminő érdekességet nem tartogat (a jövő korok civiljei csupán sorvatag emberkukacok lesznek), heroikus lehet úgy is, ha jeles harcosaitól idegen a merengés. Ezek a derék fiúk és a műszakilag éppúgy felkészült, kemény lányok pihenjben leginkább vulgár-buddhista kiadványok betanult lapjait mondogatják fel, illetve olykor a nagybetűs Szeretetnek is adóznak állításaikkal, konvencionális (film-iskolásan ceremoniális) könnyeikkel és csókjaikkal, a szeretés tényleges tapasztalatától teljességgel háborítatlanul. Hogy ez a tákolmányos jövőkép nemhogy az egyáltalában vett science-fictionnek, hanem a filmes sci-fi akcionizmusnak sem föltétlen velejárója, azt a legékesebben Mamoru Oshii ’95-ös Páncélba zárt szelleme bizonyította eddig. Ebben a bő egyórás tartamú, nem gyerekeknek szánt japáni rajzfilmben – a máig legnagyobb hatású animék egyikében – a műszaki, egyben bio-motivikával telített mesteri akcionizmusnak és a képileg is kultikusan elmélyített merengésnek egyedi hangulatú társítása jelenti a kardinális remeklést. Moziipari lerablói ennyiben máig sem fosztották ki (bárcsak ezt a lényeget jelentő viszonyt is átsajátította volna belőle a Mátrix-sorozat). Azóta Oshii életműve maga is jelentősen bővült, de a tizenkét éve elkészült mozgókép minőségi meghaladásáról nincs szó. A magyar tv1-nél egyszer már megszinkronizálták és le is adták, de a nevezetes anime itthoni moziforgalmazására csak most került sor.

Annak a képregény-füzérnek, manga-bokornak, amelynek nyomán Oshii és stábja a Páncélba zárt szellemet elkészítette, és amely eredetileg a „9-es akciócsoportra” utaló Kokaku kidotai címet viselte, Masamune Shirow a szerzője, értsd: rajzolója, cselekménytervezője, szövegezője. Amikor a rajzfilmet bemutatták, már megjelent a shirowi eredeti mű angolra fordított, egykötetes gyűjtőkiadása is. Mármost ez a comics-book mentes mind a szépelgő álhősöktől, mind a tragikus fényű szereplőktől. Futurisztikus rémkedélye – kétes vidámsággal beoltott negatív-utópiás légköre – és gondolati telítettsége (szédítően sajátos evolucionizmusa), annak ellenére is megragadó, hogy a grafikai kivitel artisztikuma itt elmarad a képi elgondolásoké mögött.

Például: hogy a „Bábjátékos” nevű légies szereplő olyan roncstestből szóljon, amely huzalokat lógat, és mégis úgy hasson, mint egy régi faragott hajóorr sellő-dísze – ez az elgondolás több mint „ügyes”, a kivitel viszont épp csak annyi.

Shirow-nál oly sok rajzi mozzanatot határoz meg pusztán a képregény-iparosság tehetetlenségi ereje, hogy ez olykor ütközésekhez is vezet a formai részletek és a könyv egészének nem akármilyen igényei közt. Oshiinál viszont működésbe lépett a grafikai formakérdések iránti nagyfokú érzékenység – mondhatni, ihlető huzatába került ezeknek –, illetve egy olyan olvasata a Shirow által összeszerelt szcientikus és politologikus motívumrendszernek/ cselekményszerkezetnek, amely valójában csak bizonyos átszerkesztéssel bontakozhat ki. A műveletet Oshii el is végezte: az eredeti manga-szakaszok alig felét felhasználva rakta össze a maga történetmutációját, jelentősen módosítva a főbb szereplők karakterét is.

Míg a mangában Kusanagi (az államérdekű, ugyanakkor más állami szervekkel is játszmába bonyolódó „9-es osztag” egyik oszlopa) idétlenül agresszív csajszi-természetet mutat – amolyan mérgezett pisze –, az animében korántsem: arcra kissé madárszépségű, komoly lányt formáz az őrnagy. Így férfias munkatársa, Batou, akinek szemét érdekes szerkentyűk helyettesítik, súlyosabban emésztődhet vonzalmával, mint még a képregényben. Ama vonzalmával ugyanis, amit a tulajdonképpen androgün lényű Kusanagi iránt érez, aki ráadásul kiborg, mégpedig jóval nagyobbrészt robotikus nálánál, a hengerszeműnél. Míg a manga-Batou érzelmei mindig csak mulatságosak, addig anime-változatának még tarkója is megrendítő (amint Batou a ringó hajó szélén gubbaszt). Pedig még nem is tudjuk, hogy Kusanagi – aki tulajdonképpen egy bizonyos emlékvesztett és új önállóságot szerzett emberi agy, felcserélhető géptesttel – nem Batou-t választja, hanem egy elszabadult, üldözött programot, az emberi sejtek nélküli, de lélekre kelt „Bábjátékost”. Lassan dereng fel a szövevényből, hogy az egész Páncélba zárt szellem vezérfonala a főszereplő Kusanagi őrnagy merengéseinek láncolata mint bizonyos érésfolyamat, amely döntésre és tettre vezet. Ezek eredményeként létrejön egy új lény – két odavesző lény helyén –, amelyből a kurrens módszerekkel már nem is lehetne agymosott bábot csinálni. Az illető személy kislány-küllemű, de Szent Pál szavait mondja hátborzongatóan („…elhagytam a gyerek szokásait”), azt a páli levelet írva fölül, amelyben a pengő ércről is szó esik. A lelket többre tartani az emberi testnél és az ércholmiknál, valamint az android érctestnél – a filmbeli jövőben ez nem az emberek, hanem a robotok és félrobotok szokása; a „szerelem” szót is csak egy eltűnődő külügyminisztériumi kiborg ejti ki. Hogy visszatérhet-e valamiképpen a lények közti szeretés-tapasztalat a „9-es csoport” – a jövő – jövőjében – ez a shirowi nézetben értelemhiányosnak, érdektelennek tűnő kérdés Oshiinál izgatóan-szorongatóan kinyílik, akár a hideg hálózati tér a film zárójelenetében.

Bár az Oshii-anime uralkodó grafikai akcentusait is jellegzetesen a képregénykultúra termelte ki (nem pedig a kiállítási grafikatörténet vagy a rajzfilmtörténet), de Oshii eszközként bánik ezzel az „uralkodóval”. Kalandba viszi, amelyben a 19. századi Hokusai visszafogottan színes fametszetei, tajték-rajzai is felmozdulnak, és a chiptelep-szerűvé vált urbánus földfelszín nagytotáljai is sejtelmesebbek, mint Shirow-nál. A filmből inkább ránk rémlik, hogy a végletes gépiség átcsaphat biológiába – az urbanikus Hálózat már óriás DNS-t is mintáz. Oshiinál gyakoribbak a kontúrokat és az alaktagoló rajzi szálakat megolvasztgató fotografikus hatások (mocskos „ős”-falak, rakparti síkok, csarnokterek effektjeiként), illetve ezek kombinálása a virítóan rajzos alakzatokkal. A pergő beszédet és az elménc lőfegyverek folytonos ízületi recsegőzenéjét olykor kóruséneklés szakítja meg. Ami Shirow-t érdekli, az a nagymúltú evolúció témájában leginkább a közeljövő. Ami Oshii-t érdekli, az a jövő témájában az öröklét. Műve szórakoztatóipari mutáns, a szellemváltás állapotában – mintha maga a művészeti szabadság, e bolygó hollandi volna beköltözőben az ilyen mutánsokba, hogy új erőre kapjon.

Néhány évtizede talán haldoklik, de ma sem halott az a művészetfogalom, amelyet a romantikus individualizmus hozott a világra. Eszerint a művészet sok évszázados szabadságharca arra vezetett, hogy a művészeti Szellem végérvényesen kijött a palackból: tudatosult, hogy az alkotónak eleve van valami, a külső megrendelésektől független dolga, és a valódi művészek nem fogják többé alább adni ennél. Ha egy mű első benyomásra nem hat valamelyest idegenszerűnek, akkor „nem is művészet”.

Valójában sosem ettük a kását ennyire forrón. Az elitművészeti ízlés egésze soha nem vetette meg a plebejus ízlés egészét (sem az akadémizmusét), és viszont – aminthogy a jelenkori, már némiképp túliparosult népszórakoztatásból sem irtódott ki minden művészeti természetű kreativitás. Bár a szórakoztatóipar alapvetően az általa regisztrált aktuális társadalmi megrendelés szerint üzemel, össztermelése mégsem falazódott el a máselvű „magas művészettől”. Nemcsak mert az utóbbinak nem veszett még ki az életösztöne, amely szerint merítkeznie kell a popularitásból és játszódnia vele. A szórakoztatóipar szférájában is esete válogatja, hogy a produktum teljességgel bezárul-e kiinduló jellegébe, vagy más vonásokat is felvesz, anélkül, hogy származási jegyei elmosódnának. Külön említendő fejlemény azonban a Tarantino-mozi, amelyről meg sem tudjuk állapítani, hogy vele a moziiparosság nőtt-e túl önmagán, vagy a művészeti Szellem merészkedett szokatlanul messzire bizonyos szimulációs játékaiban. Ezzel nagyjából egyidőben jelent meg az Oshii-anime is.

Tarkovszkij Solarisában nem sokkal az első félóra után következik az a hárompercnyi, szótlan autóút-jelenet, amely egy megszokott földi látványról megtanítja, hogy az egyben űri látvány, vagyis hogy a földfelszín általunk építgetett része is hallgatag enigma. Rokon tartalommal és hasonló terjedelemben a Páncélba zárt szellem első félórája után is következik egy látványszakasz: az elnémult Kusanagi letargikus hajózása a magasházak szegélyezte csatornán. Klasszikus példa már mindkettő. A Solaris-beli jelenetben a monotónia bűvölete bomlik ki a változatokból, az anime-beliben a kifinomult változatosság bűvölete a hatalmas monotóniából. Kusanagit, miután megdöbben egy hasonmása látásán – aki irodai üvegfal mögül tekint le rá –, egy időre el is borítja, maga alá sodorja a tükrök (keresztbeúszó tükröződések) és a kirakatbabák, a hólyagzó eső és az ernyők, az ázó szemétcsomók, a függőtáblák és a hidak-ormok motivikája. Kusanagi számára ez mélypont-ünnepély, a változás melegágya, a nagy dacot kikeltető pillanat, kis eleusziszi misztérium. Oshiinak a film középpontja. Számunkra mindkettejüktől a legszebb szakasz. A cél semmi, az út minden.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8798