KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/november
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• Kúnos László: Sven Nykvist (1922–2006)
• (X) : A Cinetel Kft. őszi DVD megjelenései
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Bódy éji dala A személy mint műalkotás
• Varga Anna: Budiwood Magyar zsáner
• Hirsch Tibor: Hét bőr Taxidermia
• Kolozsi László: A test filozófiája Taxidermia
• Schreiber András: A producer felelőssége Beszélgetés Andrew G. Vajnával

• Géczi Zoltán: A törvényen kívüli rendező balladája Kinji Fukasaku
FESZTIVÁL
• Báron György: Napszépe és éjkirálynő Velence

• Nevelős Zoltán: Négyórás töredék Gyilkos arany
VÁROSVÍZIÓK
• Kelecsényi László: Vászonszerelmek Mozipest
• Lajta Andor: Fórumtól Puskinig
TELEVÍZÓ
• Hungler Tímea: Tetemre hívás Helyszínelők
• Reményi József Tamás: A viszkis Magyar plazma
KRITIKA
• Báron György: „egy kandi szem azért leskel reánk...” Ede megevé ebédem
• Stőhr Lóránt: Egy tiszta film Madárszabadító, felhő és szél
• Muhi Klára: Film-emlékmű Mansfeld
• Vajda Judit: 56 gyermekei Budakeszi srácok
• Barotányi Zoltán: A hidegről jött ember Kellemetlen igazság
• Bíró Yvette: Varda kikötője L’Ile et Elle
LÁTTUK MÉG
• Kárpáti György: Egy bolond százat csinál
• Vajda Judit: Mennyei háború
• Ádám Péter: Eladó a szerelem
• Ádám Péter: Élj és boldogulj!
• Kolozsi László: A nagy fehérség
• Vízer Balázs: Brazil ritmus
• Varró Attila: Az ember gyermeke
DVD
• Pápai Zsolt: Harakiri
• Csillag Márton: Aeon Flux
• Tosoki Gyula: Mr. Tűsarok

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Harakiri

Pápai Zsolt

Seppuku – japán, 1962. Rendezte: Masaki Kobayashi. Szereplők: Tatsuya Nakadai, Rentaro Mikuni, Shima Iwashita. Forgalmazó: Cinetel. 128 perc.

 

Masaki Kobayashi a modern japán film egyik jelentős rendezője, aki legjobb formát mutató munkái kapcsán akár Kuroszavához mérhető, mégis kevesen ismerik, nemcsak nálunk, de nyugaton is. Legkiválóbb műveinek (így a kísérteties és szürreálközeli Kwaidannak vagy a mélységesen realista Harakirinek) a védjegye – többek között – a tradicionális japán műfajok kritikáját megcélzó közelítésmód, a Kuroszava humanizmusával rokon szemlélet és a legjelentősebb pályatársakat idéző formatudatosság. A pályájának tizedik évében, 1962-ben készült, fekete-fehér Harakiriben Kobayashi a 47 ronin Mizoguchijával és A hét szamuráj Kuroszavájával kelt párbeszédre. A forgatókönyvet a japán film Zavattinije, fél tucat Kuroszava-mű (A vihar kapujában, Élni, Véres trón, Rejtett erőd, Félelemben élni, A gonosz jól alszik) írója, Shinobu Hashimoto jegyezte – ennél jobb ajánlólevél nem is kell egy mozihoz, igaz ugyanakkor, hogy a Harakiri sokban különbözik Kuroszava műveitől.

Hashimoto ugyanis lényegesen kevesebb akciót és fizikai cselekményt épített be a könyvbe, mint Kuroszavának készített munkáiban, így a film ritmusa is lassabb lett. A kamarajellegű (lényegében két helyszínen játszódó) történet az 1620-as évekbe kalauzol, nem sokkal a Tokugawa-sogunátus (1600–1867) megszületését követő időszakba, amikor a végtelennek tetsző háborúk után eljött a béke, ám ez nem mindenki számára hozott megnyugvást. Annak a kétmillió szamurájnak, akik a harcok befejeződésével hirtelen gazda és feladat nélkül maradtak, jelentékeny része előbb tétlenségbe, majd nyomorba süllyedt. Ebben a helyzetben egyesek az önkéntes szeppuku gondolatáig jutottak, amit egy nagy hírű klánhoz bejelentkezve nyilvánosan kívántak elkövetni, titkon abban reménykedve, hogy a klán vezetői eltökéltségük láttán esetleg munkát kínálnak nekik. A Harakiri egy családja végvesztének rémképétől hajtott ronin öngyilkosságáról, a rituálét cinikus részvétlenséggel végignéző klán embereiről és az áldozatot megbosszuló apósról szól.

Szimpla bosszúdrámának fest mindez, a Harakirinek azonban alig van köze az ismert szamuráj-étoszhoz. Kobayashi nem fényezi, hanem bírálja a szamurájerkölcsöt, mégpedig oly meggyőzően, hogy műve a deheroizáló szamurájfilm alfája lett, pontosabban: annak a még ötvenes évek végén kezdődő folyamatnak az egyik legfontosabb állomása, amelyik a nagy múltú jidai-geki hirdette értékek totális megkérdőjelezését eredményezte. (Összefüggésgyanús véletlen, hogy a szamuráj-mítoszt felülvizsgáló mozik etalonja éppen egy évben készült a tradicionális western-mítosszal szakító korszakos hollywoodi filmmel, John Ford Aki megölte Liberty Valance-t című munkájával.)

A végletekig élezett oppozíciókra (elvhűség kontra hipokrízis, tisztesség kontra becstelenség, szolidaritás kontra önzés) épülő történet két erősen tördelt flashbackből és a jelen hangsúlyozottan mutatott pillanataiból kerekedik ki: a jelen idejű epizódok egyén és közösség, a múlt idejűek közösség és történelem kapcsolatának az egyetemes modern mozi legkiválóbb darabjait idézően mély bemutatását célozzák. A rendező méltó partnere a mítoszrombolásban a főszerepet adó Tatsuya Nakadai, aki itt lett világhírű, hogy aztán előbb Kobayashi fétisszínészeként, majd Kuroszava kései filmjeinek (Az árnyéklovas, Ran) főszereplőjeként építse tovább renoméját.

A hagyománytörő műfaji szemléletet fegyelmezett forma rejti, itt-ott azonban szikrázó vizuális megoldásokkal is találkozni. A Harakiri ma megnézve is kivételesen erőszakos, mi több, gyomrot próbálóan naturalista filmnek tetszik, pedig explicit erőszakot nem láttat, például a sokat idézett szeppuku-jelenetben nem öncélúan sokkoló snittekkel, hanem a színészvezetés tökélyével, néhány dőlt gépállásból készített beállítással, továbbá a montázs és a hangeffektusok professzionális alkalmazásával ér el zsigeri hatást a rendező. Kivételes vizuális érzékenységét kamatoztatja a csúcsjeleneteken kívül is. Hűvös, távolságtartó stílusban tálalja a lassan kibomló történetet, így képeinek tónusa sajátos feszültségben áll a lefojtott indulatokkal teli hősök viselkedésével. Kobayashi szikár stílusának pillérei a szélesvászon adta lehetőségek maximális kiaknázásával készült statikus képek, a teret mélységében is feltérképező kompozíciók, valamint a hosszú és lassú kamaramozgásokkal vett jelenetek, de némely pillanatban él varióval és röpke villámsvenkekkel is.

A Harakiri minden ízében (snittjében, képkockájában) precízen hangszerelt, radikálisan eredeti, de nem könnyű darab. Erősen reflexív mozi lévén, kivált a tempójával dolgoztatja meg a nézőt, de csak annyira lassú, amennyire mély.

Extrák: semmi.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/11 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8786