KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/november
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• Kúnos László: Sven Nykvist (1922–2006)
• (X) : A Cinetel Kft. őszi DVD megjelenései
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Bódy éji dala A személy mint műalkotás
• Varga Anna: Budiwood Magyar zsáner
• Hirsch Tibor: Hét bőr Taxidermia
• Kolozsi László: A test filozófiája Taxidermia
• Schreiber András: A producer felelőssége Beszélgetés Andrew G. Vajnával

• Géczi Zoltán: A törvényen kívüli rendező balladája Kinji Fukasaku
FESZTIVÁL
• Báron György: Napszépe és éjkirálynő Velence

• Nevelős Zoltán: Négyórás töredék Gyilkos arany
VÁROSVÍZIÓK
• Kelecsényi László: Vászonszerelmek Mozipest
• Lajta Andor: Fórumtól Puskinig
TELEVÍZÓ
• Hungler Tímea: Tetemre hívás Helyszínelők
• Reményi József Tamás: A viszkis Magyar plazma
KRITIKA
• Báron György: „egy kandi szem azért leskel reánk...” Ede megevé ebédem
• Stőhr Lóránt: Egy tiszta film Madárszabadító, felhő és szél
• Muhi Klára: Film-emlékmű Mansfeld
• Vajda Judit: 56 gyermekei Budakeszi srácok
• Barotányi Zoltán: A hidegről jött ember Kellemetlen igazság
• Bíró Yvette: Varda kikötője L’Ile et Elle
LÁTTUK MÉG
• Kárpáti György: Egy bolond százat csinál
• Vajda Judit: Mennyei háború
• Ádám Péter: Eladó a szerelem
• Ádám Péter: Élj és boldogulj!
• Kolozsi László: A nagy fehérség
• Vízer Balázs: Brazil ritmus
• Varró Attila: Az ember gyermeke
DVD
• Pápai Zsolt: Harakiri
• Csillag Márton: Aeon Flux
• Tosoki Gyula: Mr. Tűsarok

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Taxidermia

Hét bőr

Hirsch Tibor

Három elátkozott generáció, három epizód a nagy zabálás, a test diktatúrájának világtörténetéből.

 

A Taxidermia esetében mi más is lehetne a filmelemzés stílusos metaforája, legalább hét bőrt kell lenyúzni róla, hogy megértsük, mit is akar a szerző. Bőrről, bőrrétegekről esik itt szó elégszer, és ha éppen nem nyúzzák őket, akkor is vár rájuk ilyen-olyan irritáció, tágítás, formázás, mindenféle próbatétel, akkor is fölsejlik, ami alattuk van vagy alájuk kerül. E tekintetben nincs különbség a kakas csípte pénisz-bőnye, a tokaszalonna hámrétegeibe csomagolt belsőségek, az emberbőr alá hajított bomló szerves javak vagy a mindent elnyelő kisgömböc-bőr, és persze a szó szerint fölhasított vagy lenyúzott felhámok között.

Bőrrétegek tehát vannak bőven a filmben, de hány van? Mert hogy nem hét – miért is volna éppen annyi? –, hanem vagy sokkal több, vagy kevesebb.

Mondjuk azt, hogy van három, viszonylag könnyen hámozható, szétfejthető felhámréteg: világbőr, emberbőr, művészbőr.

Három bőrünk van tehát, ami máris háromszor három, mert hiszen három történetről kell lenyúzni. Itt vannak a tisztiszolga Morozsgoványi ősapa, az evőbajnok Balatoni papa és a preparátor unoka meséi. Van világháború-környéki, van létező szocializmusban játszódó, van rendszerváltás utáni történet. Van talán negyedik is? Van, ha csak egy képsornyi is: a jövőben a tudós esztéta foglalja össze az esetet, miközben a negyedik generáció soha meg nem születő embrióállapotban tetszetős átlátszó gömbkulcstartóba zárva ott lapul a zsebében. Hogy Balatoni IV. eleve preparátumnak született, az persze meglehetős újdonság ennél az utolsó epilógus-nemzedékváltásnál, de az apaság problémáján nem érdemes fennakadni: ebben a családban az a szokás, hogy minden utód törvényesnek elismert fattyú.

 

 

Előjáték: A vágyakozás kora

 

No de menjünk sorjában. Kezdetben vala a pisla fény. Merev nemi szerven táncol a lángocska, hol máshol, ha egyszer épp a családtörténet genezisénél vagyunk. Amúgy ez az egész mese-szakasz, úgyis, mint őskezdet, teli van tétova gyufa-gyújtásokkal, gyertyalángnál földerengő sárga-vörös látványfoszlányokkal. Odakint nappal hó vakít, idebent éjszaka, sárga meleg fényben valaki a szemét meresztgeti, testet tapogat, sajátját és másét, mikor melyikhez jut.

A gyönyörűnek láttatott – szó szerint – mese–szépségűre világított első történetről, ha csak az emberbőrt hántjuk le, megkapjuk az általában vett gyermekkort. Kapunk örökzsarnok apát, figyelemre méltó tanítással, kapjuk a gyufalángnál eszmélkedő örökfiú keserveit. Kapunk Ödipusz-komplexusos indulatokat és persze pszeudo-vérfertőzést, malacfarkú szerelemgyümölcsével. A García Márquez-hommázs annyiban fontos, hogy onnan indulunk, ahová ott újra és újra megérkezni lehetett. Itt a becsapott bosszúálló lecsippenti a malacfarkincát, és ezzel vizuálisan sok száz évnyi kelet-európai magány újratermelődésének útját vágja el, és ezzel új mese kezdődik. Dehogyis körkörös történet a miénk: nem vagyunk mi olyan szerencsések. Az út – a bőrök útja – innen, vagyis az átkot hozó félre-kúrástól – igazán megkezdődik. Pedig minden nyomorúsága mellett milyen szép volt előtte az a körkörösség! Ahogy a meleg sárga fényben újra és újra fordul a fateknő tetszetős öble, hol bölcső, hol ravatal, termékeny élő és halott húsok boldog foglalata. Ilyen volt, idáig. Az ember történetében néhány röpke esztendeig, a világ meséjében mérve évezredekig.

Azután Balatoni hadnagy lecsippentette a malacfarkat.

Ezen első történet világbőrének nyúzásához – a gyorselemező trancsírozásunk második munkafolyamatához – szerencsére patinás filmen kívüli fogódzóink vannak. Ezek volnának régi idők mindenféle lázadó csicskásai: Sátántól Calibanig. Csupa nyálcsorgatva vágyakozó figura, akik kegyetlen renddel kipárnázott különféle Árkádiák – Sziget és Paradicsom – örök körforgását csak azért is megakasztották, kisasszonyra, nagys’asszonyra, más finom falatokra vágyakozva. A halmozódó tilalmas testek és a tilalmas tudás egy idő után elviselhetetlenné tette számukra a szolgaságot, és szemük romlását is megelégelték örökkön-örökké a lyukakon kukucskálva vagy a sárga lángocskánál vakoskodva, hiszen milyen érzés is lehetett a Lucifer – „Fényhordozó” – nevű tisztiszolgának, amikor a maga igen magas polcról lemennydörgő Hadnagya odaveti neki a faggyúcsonkot: „A gyertyaellátmány, Morozsgoványi!”

Az Ember és az Emberiség tehát fölnő, malacfarkát lecsípik, gyanús származású magzatként is nagylelkű és szórakozott Atyja mégiscsak adoptálja. És ezzel vége is az első történetnek. Úgyis vége, mint havas-gyertyafényes gyerekkornak, úgyis, mint mitologikus ős-szülők idejének, úgyis, mint kegyetlen, naiv és állandó középkornak. Jöhet a második történet: A Felnőtt és az Újkor meséje.

 

 

Középjáték: A nagy zabálás

 

A Felnőtt és az Újkor (gyerekhez és Középkorhoz képest) gyors definíciónk szerint az a személy- és az a világperiódus, akinek és aminek szabad a hús és a leselkedés. Szabad és kötelező.

Természetesen az sem téved, aki e felnőttség és Újkor előzményét, vagyis a film által világháborús időkbe helyezett őskezdetet egyszerűen a túlérett magyar későfeudalizmussal azonosítja: egy Hatalmas Népi Teknő egészen odáig öröknek látszó körforgásával. Miért is ne volna a sokezer éves világbőrnek a több száz éves ország-bőr különösen tanulságos darabja? Magyarország, lám, igenis szemléletes hely (ezt Pálfi Hukkléjából is tudhatjuk), mitologikus léptékű átkokkal. Vagyis a Genezis angyallázadását, az ödipuszi csapdát egy kora negyvenes években játszódó hazai katonatörténettel nagyon szépen el lehet mesélni.

Kezdődik tehát az új mese, ugyannak a rendezőnek filmjében, de zseniálisan más ritmussal, színekkel, látvány-játékkal. A második mese arról a csecsemőről szól, aki az imént átokkal és malacfarokkal született. Nem lesz már belőle pátriárka, viszont vele van az Újkor parancsa. És micsoda Újkoré! Pálfi György idősebb kollégája, Peter Greenaway bizonyos filmjei által nagyjából a tizenhetedik századi angol restaurációs időktől Orániai Vilmos tizennyolcadik századáig jelöli ki az Újkor képileg-hangulatilag legszemléletesebb világát. Ez konkrétan annyit jelent, hogy Greenaway mester, amikor a nyomulós (úgymond felvilágosult) és saját teljesítményeihez egyre nagyobb önbizalommal közelítő Civilizációhoz és benne a Haladás mítoszához különösen passzoló allegorikus korszakokat keres, akkor az e tekintetben érintett ötszáz esztendőből nagy előszeretettel választotta ki a fent említett rizsporos-parókás kettőszázat.

És akkor jön Pálfi, és más embléma-korszakra szavaz! Részéről igencsak bátor sugallat, hogy a Világ-modernitás ábrázolása céljából igenis nálunk van (volt) térben és időben az igazi allegória-idő! Filmjének valóságos promóciós melléküzenete van: A Nagy Romlás emlékhelyeit kereső rafinált kultúrturista ne a körgalléros hollandok között élvezkedjen, ne is a francia kertépítők, angol konyhaművészek, de még csak ne is francia építészek, jakobinus törvényhozók, természettudósok útját figyelve keresse, mit is rontott el az emberiség az említett nagyképű századokban. Kelet-Európa, benne Magyarország, az Első Történet őskezdete után a Második Történet szerint is a nyugati változatoknál szemléletesebb Újkor-allegóriával kedveskedik a nagyérdeműnek: hiszen kinek volt meg a létező Szocializmus – vehemens majd lájtos változatban is –, ha nem nekünk?

Pálfit természetesen nem a törvénytelenségek és a diktatúra érdekli a megvalósult marxista utópiában, hanem végre megint csak maga az Utópia. Egy, az emberiség néhány száz esztendeje szaporodó önmegváltó álmai közül. Pálfi által megtisztelhetjük magunkat: közelmúltunk igenis ugyanannak a lelkes képeskönyvnek oldala, melybe Descartes és Cromwell, Rousseau és Robespierre együtt illusztrál, együtt van Stephenson mozdonya, Ford futószalagja, gyarmatosítók és civilizátorok, erdőirtók és lakótelep-építők, növénynemesítők és atombomba-dobálók.

Tanulságos idő hát a mi kis szocializmusunk, legfeljebb nem árt megbolondítani egy fránya allegóriával. Az allegória annyi, hogy ez a mi hősünk eszik.

Mintha az emberiséget nemzették volna egy szétesett disznóvilág halmain üzekedve, és az utód most bezabálni próbálná azt, amit összerakni reménytelen. Szebb hasonlataink is voltak e tevékenységre persze, olyan időkből, amikor még szerettük az újkori embert, aki vagyunk. Termelésről és építésről beszéltünk, tudásról és megismerésről, a Föld kincseinek kiaknázásáról, az ugar föltöréséről, a vadon meghódításáról – általában hódításról.

És valóban: az egyes ember gyomra nem mindig telik meg ettől a tevékenységtől, az emberiség allegorikus hasa viszont mindig telik, diadalmasan, folyamatosan. Mi vagyunk a Civilizáció, és azon munkálkodunk – a különféle ideológiákba csomagolt, most már néhány száz esztendős aufklerista parancs szerint –, hogy ami odakint van, azt hatalmas bendőnkbe gyömöszöljük. Amit betermeltünk, az a miénk. A szocializmus, a Pálfi választotta embléma-idő ennél csak valamivel több: a szabadon létező javakat államosítottuk, a társadalmat újraorganizáltuk, a termelést központosítottuk. Cselekedtünk, ahogy mindenféle civilizátor az emlegetett századokban cselekedni szokott: fajnemesítő civilizátor, technokrata civilizátor, kommunista civilizátor. Az újkori cselekvés fogalma, melyre egyenesen erkölcsi parancs biztat, azt jelenti, hogy ami odakint van, idebentre kerül. A küldetéses cselekvés eszerint zabálás. A zabálás: munka. A zabálás – hogy visszatérjünk a korhoz, melyben mindez a rendező jóvoltából ábrázoltatik – „becsület és dicsőség dolga”. Aki zabál, az verseng és karriert épít: a zabálás-sporthoz éppen annyi gyarlóság tartozik, mint más civilizátor-monomániákhoz: hiúság, féltékenység, továbbá ott van a voluntarizmus veszélye, hiszen bármikor vatta kerülhet a disznósajtba (ennyit a sztálinizmusról!), vagy ott van a koraszüléssel járó a túlvállalás, a karrierépítő nő sorsa, a kaviárcsata szomorú következménye.

Természetesen a Taxidermia nem attól nagyfilm, hogy mindezt el akarja mondani, hanem hogy el is mondja. Először is, elmondja azáltal, hogy erős képeivel tényleg embléma-időt csinál a mi kis szocializmusunkból, egyenértékű embléma-időt Greenaway körgalléros századaival. Ahogy a gyermekkornak van gyertyamelege és hóhidege, az utána következő időknek van fakó drapéria-színe, van Sztálin-barokk tárgykultúrája. Képek és helyzetek sorjáznak, a zabálás századain belüli legmohóbbik alkorszak minden lendületével, bornírtságával és szorongásával. Pálfi még a részletekre is vigyáz, nincs világos évtized-jelzés: a címer is stilizált, és mégis érezhetjük, ahogy a kemény habzsolás vörös-barna éveiből egyetlen történeten belül fokozatosan megyünk át az orvosi rendelő és kirándulóhajó puhadiktatúrás enteriőrjeibe, ahogy csökken az étvágy, idő és mennyiség helyett minőségre hajt az új szabálykódex, vagy csak a kétely gyülemlik fel, ahogy a világbendőben az emészteni való – lassan, de megállíthatatlanul – a Harmadik Történethez.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/11 12-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8763