A Mansfeld jószándékú alkotói bizonyára nem így gondolták el ezt az őszt. Több mint húsz (!) kópiával forgalmazott filmjük – a forradalom ötvenedik évfordulójára készülő mozgóképfolyam első fikciós darabjaként – hetek óta szinte üres széksorok előtt megy a mozikban. Miközben baseballütőkkel, „viperákkal”, utcakövekkel felfegyverzett, futballmezes, mobiltelefonos tömegek ostromolják a tévét, verik le a szovjet emlékművet (meg az EU-zászlót), tűzik helyére a lukas 56-ost, fenyegetik Putyint (meg a multikat), makacsul ragaszkodva az ideához, hogy minden bajról Rákosi posztkommunista utódai tehetnek. Nem lényegtelen kérdés – bár elismerem, van most ennél fontosabb is –, hogy miközben e sajátos „népfölkelés” résztvevői tízezer szám gyakorlatoznak az 56-os forradalom évfordulójára, miért nem tódulnak az emberek a Mansfeldre. Azért-e, mert Szilágyi Andor művét az újabb „sajnálatos események” egyszerűen zárójelbe tették – s alig van műalkotás, mely versenyre tudna kelni a „történelmi” jelzőre aspiráló pillanattal –, vagy azt kell inkább megállapítanunk, hogy 56 ügyében nem épp erre a filmre szólna most a társadalmi megrendelés.
Tekintsünk el attól a ténytől, hogy Mansfeld Péter – a legfiatalabb kivégzett ötvenhatos – személyének megítélése körül ma sem teljesen egységes a közfelfogás, köztörvényes fiatalkorú bűnöző volt-e, vagy forradalmár. Inkább állapítsuk meg, a 2006-os szeptemberi események tragikomikus 56-os allúziói épp arról szólnak, hogy a forradalom ügye, megítélése még mindig nincs nyugvóponton.
Egy hatásos, okos, konszenzusos érzelmeket teremtő filmre tehát szükségünk volna.
De olyanra, mely – így vagy úgy – képes beledolgozni mélystruktúrájába a válságot, amit Magyarország az utolsó 15 évben átél. Amelyiknek valamiképpen minden snittje „tud” arról, hogy 56 milyen megosztó. S vagy a személyes szólás erejével, vagy – a Szilágyi-film alcíméül választott – „magasabb szempont” által egyensúlyozni tud e szakadék fölött.
A Mansfeldből azonban ez is, az is hiányzik.
A személyesség például feltűnően. Szilágyi Andor filmje nyelvileg hagyományos, igen konzervatív – tempója vontatott –, s ami a legfurcsább, mintha alkotója egyáltalán nem azonosulna hősével. A filmben Mansfelddel szinte nem is vagyunk, sosem, még amikor vallatják, menekül, sötétzárkában szenved, akkor sem. Már-már koncepciózusan. De inkább érthetetlenül.
Hiszen az „átkos” Kádár-rendszerben például tucatnyi film készült, mely a forradalom témáját érintette, s a legjobbak – Herskó János (Párbeszéd) Szabó István (Apa, Szerelmesfilm) vagy Makk Károly (Szerelem) tudták – és 56 ügyében a filmes feladat nem kisebb, mint őket meghaladni -, hogy a szuverén filmnyelv és az empatikus előadásmód olyan erő, mely a politikai tiltáson is átviheti a filmet. Makk Szerelemjét 1970-ben (!) éppenséggel a magas beosztású reformkommunista férjek asszonyai mentették meg a betiltástól, mondván, az ötvenes években ők is átélték ugyanazt, mint a film Lucája.
Az a bizonyos „magasabb szempont” pedig a Mansfeldben másként, ironikusan értelmeződik. Egy magas rangú, cinikus ávéhás ezredes képviseli, aki kicsinyes bosszúból – mert Mansfeld Péter és barátai elkötötték az autóját – a zavaros célok mentén akciózó kamasz fiúk köztörvényes ügyeit ellenforradalmi lázadássá stilizálja.
Eörsi László történész szerint a film ezzel azt állítja, Mansfeld sorsáról nem is a bíróság, hanem egyenesen a politikai vezetés, netán a szovjet elvtársak döntöttek volna. Márpedig történelmileg erre nincsen bizonyíték. A történészeknek nyilván igazuk van. Szilágyi Andor azonban mást is állít: hogy Mansfeld halálához – jó szándékú ügyvédjétől, a flegmatikus börtön orvoson és asszisztensnőjén át a megszeppent orosz tolmácsig, akkor és ott mindenki, értsd: az egész társadalom – szemlesütve asszisztált. És ha nem is új állítás, de kétségkívül ez is igaz.
A Mansfeld azonban – a történelmi hitelesség szempontjait is felülírva – filmként nem áll biztosan a lábán.
A legnagyobb gond, hogy túl sok jól-rosszul elmesélt történet is összezsúfolódik benne. A Mansfeld–Blaski-féle valóságosan lezajlott per vádlottjainak kanosszája, s az ügy nyomán a Kádár-börtönök felőrlő mechanizmusának analízise.
Egy viharzó kamasz-csapat története – mely egyébként hajszálra olyan kalandokkal van teli, mint más kamaszoké – haverok, autólopás, meztelen nők kukkolása. A fekete betűs, történelmi pillanat azonban egyikükből kényszerű hőst farag.
S végül egy széthulló ötvenes évekbeli család története, melyben a „nehéz idők” az anya mellől már két férjet is elsodortak, s most a fiát is elveszik tőle.
Némileg ökonomikusabb filmkoncepció, sűrűbb, célra tartóbb szerkezet, s főként invenciózusabb rendezés nyomán akár egy feszes, katartikus mű is kerekedhetett volna a Mansfeldből, mely a forradalmat és az utána következő Kádár-rendszert egy – eddig játékfilmben valóban feldolgozatlan – szempontból méri meg.
Szilágyi Andor a Mansfeld-történet mindegyik vetületével adós maradt.
A kalandos expozíció, a haveri csapat szabad portyázásai, veszélyes csínyei igen-igen vázlatosak, vértelenek, illedelmesek. Nincs bennük semmi szertelen, vad, kamaszos szabadságvágy, melynek villamos energiája a (fiatalabb) nézőt feltöltené, s amihez képest a börtön sötét bugyra megrendítené. (Ráadásul a fiúk – Mansfeld társai – lebukásuk után mintegy másfél órára teljesen kitűnnek a látókörünkből.)
Furcsa, érthetetlen hiány az is, hogy a filmben egyetlen kocka erejéig sem idéződik fel maga a forradalom – sem dokumentumként, sem archívként, sem megrendezett emlékképként. (Mintha talán ez még mindig tilos lenne!) Pedig a cselekmény szempontjából éppenséggel kulcsfontosságú megértenünk, Mansfeld egyáltalán ott volt-e, harcolt-e, vagy csak a kínzások, ütlegek hatására kétségbeesett kamaszos dacból vállalta be a hős 56-os mártír szerepét.
Szilágyi Andor a legtöbb figyelmet a forradalmat megtorló terrorgépezet működés-mechanizmusának szenteli. Két alakot formál meg igazán, Fenyő századost (Nagy Ervin alakítja nagyszerűen) és főnökét, Bárándi alezredest. Az alezredes alakja remekül lett megírva – élvezzük Eperjes bolondos gazemberét, akkor is, ha a színész manírjai innen-onnan (utoljára a Rokonok Kardics bácsijának megformálásából) már visszaköszönnek. Fenyő százados alakja pedig – aki megérti Mansfeld igazát, s végül azért veri össze, mert a fiú mindig mindent beismer – igazi drámát ígér, aminek kiteljesedéséhez csak egy dolog hiányzik, maga Mansfeld.
Mert épp a hős – újabb érthetetlen hiány – valamiért nincs megírva. Mansfeld csak egy arc, egy szobor. Motivációi, gyerekkora, hogy ki lehetett például az apja, s hogyan küzd (ha küzd) a hiányával, hogy mi történik vele két vallatás között a zárkában, félreérti, vagy nagyon is érti, mi történik vele – mindehhez semmi támpontot nem kapunk. Anyjához fűződő viszonyáról is a legtöbb, ami kiderül, hogy Péter szereti a krumplis tésztát, az anya viszont nem szereti, hogy Péter fegyvert rejteget. Fancsikai Péter egyébként ezt a szoborszerű hőst jól hozza, miként Maja Morgenstern is a szenvedő mártír szoboranyát. Többet sajnos egyiküktől sem kértek.
„Mindenkinek megvan a maga 56-ja” – mondhatnánk a szelíd Göncz Árpáddal a Mansfeld mentségére. És azt is, hogy egyetlen dicsőséges 20. századi forradalmunkkal kapcsolatban legtöbben még ma is a hiányzó kulcsfilmet szeretnék megcsinálni, s tán ezért a sok görcs egy-egy vállalkozás körül.
A Kádár-rendszerben készült „50-es évek-filmek”-nek kimondva-kimondatlanul a hatalom volt a címzettje. S ez – visszamenőleg úgy tűnik – esztétikailag a mainál inspirálóbb, tisztább helyzetet teremtett. 89 után – mióta a forradalom emlékét széthordták, s zajlik ez a permanens polgárháború – Halász Péter poszt-avantgárd Herminamezőjét nem számítva, mely bizony zseniálisan beletrafált 56-tal kapcsolatban a megfelelő kontextusba – a sokaság számára csak ez a jó szándékú, de mégiscsak fals emlékmű-filmezés van. A rendszerváltozás körül Makk Károlyé (Magyar rekviem), a közelmúltban Mészáros Mártáé (A temetetlen halott) s most Szilágyi Andoré.
Csak remélni tudjuk, hogy a politikai események és az évforduló gerjesztette dömpingszerű filmes megemlékezések e bizarr végkiárusításán csodaszerűen talán felbukkan néhány korszakos tehetség, akik értik, mi történik most az utcán, azt is, mi köze ennek 56-hoz, s esetleg még „filmül” is tudnak.
