KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/november
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• Kúnos László: Sven Nykvist (1922–2006)
• (X) : A Cinetel Kft. őszi DVD megjelenései
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Bódy éji dala A személy mint műalkotás
• Varga Anna: Budiwood Magyar zsáner
• Hirsch Tibor: Hét bőr Taxidermia
• Kolozsi László: A test filozófiája Taxidermia
• Schreiber András: A producer felelőssége Beszélgetés Andrew G. Vajnával

• Géczi Zoltán: A törvényen kívüli rendező balladája Kinji Fukasaku
FESZTIVÁL
• Báron György: Napszépe és éjkirálynő Velence

• Nevelős Zoltán: Négyórás töredék Gyilkos arany
VÁROSVÍZIÓK
• Kelecsényi László: Vászonszerelmek Mozipest
• Lajta Andor: Fórumtól Puskinig
TELEVÍZÓ
• Hungler Tímea: Tetemre hívás Helyszínelők
• Reményi József Tamás: A viszkis Magyar plazma
KRITIKA
• Báron György: „egy kandi szem azért leskel reánk...” Ede megevé ebédem
• Stőhr Lóránt: Egy tiszta film Madárszabadító, felhő és szél
• Muhi Klára: Film-emlékmű Mansfeld
• Vajda Judit: 56 gyermekei Budakeszi srácok
• Barotányi Zoltán: A hidegről jött ember Kellemetlen igazság
• Bíró Yvette: Varda kikötője L’Ile et Elle
LÁTTUK MÉG
• Kárpáti György: Egy bolond százat csinál
• Vajda Judit: Mennyei háború
• Ádám Péter: Eladó a szerelem
• Ádám Péter: Élj és boldogulj!
• Kolozsi László: A nagy fehérség
• Vízer Balázs: Brazil ritmus
• Varró Attila: Az ember gyermeke
DVD
• Pápai Zsolt: Harakiri
• Csillag Márton: Aeon Flux
• Tosoki Gyula: Mr. Tűsarok

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Gyilkos arany

Négyórás töredék

Nevelős Zoltán

A filmtörténet Stroheim eredetileg kilencórás filmjét minden idők legbrutálisabban megcsonkított remekműveként tartja számon. A hír igaz, az értékelés nem feltétlenül.

 

Erich von Stroheim hosszú, drága és kegyetlen némafilm-alkotásai közül az 1924-ben készült Gyilkos aranyat emelte ki a filmemlékezet, nem utolsósorban a – ma már ritkábban emlegetett – „brüsszeli tizenkettő” listája, amely évtizedekig iránytűként szolgált a filmes műveltséget építők számára. A Gyilkos arany a maga korában nem találta meg közönségét, és ma is inkább a szakemberek, gyűjtők „minden idők legjobb”-típusú listáin szerepel, mintsem a nézők szívében, mondjuk az Aranyláz közelében.

A siker természetesen nemigen tartozott Stroheim motiváló tényezői közé, filmjével ütni akart, erről tanúskodik a film majd’ minden jelenete. A kegyetlen módszereiről híres rendező a közönséget sem kímélte munkatársainál jobban: következetesen torzító tükröt mutat az emberekről, akik képsorain különösen csúfnak és aljasnak látszanak. A Gyilkos arany eredeti címe Greed, azaz Kapzsiság, napnál világosabban orrunk alá dörgölve a főtémát, a hét főbűn egyikét, amely további bűnök elkövetésére sarkallja, boldogtalanságba és a végső pusztulásba hajtja a főbb szereplőket.

McTeague, a nép egyszerű, mondhatni együgyű fia a kaliforniai aranybányából egy vándor fogászhoz csatlakozva San Franciscóba kerül, ahol csakhamar önálló fogászrendelőt nyit, megnősül, de az eljegyzés napján beütő, ötezer dolláros sorsjegynyeremény átokként telepszik rá életükre. Felesége, Trina zsugoriságában lassan eszét veszti, közös barátjuk, Marcus esküdt ellenségükké válik, McTeague nincstelenként csavarog, mígnem egy utolsó szóváltásban megöli Trinát, majd Death Valley sivatagába menekül, ahol az ekkor még kialakulóban lévő westernműfaj kellékei között – kalap, nyereg, puszta táj és pisztolyrázás –, de cseppet sem színpadias módon kerül sor a végső összecsapásra Marcusszal. McTeague halott barátjához/ellenségéhez bilincselve várja a halált egyetlen csepp víz nélkül a perzselő napsütésben.

A film Frank Norris 1899-ben megjelent, naturalista regénye, a McTeague nyomán készült – rendkívüli szöveghűséggel. Stroheim és írótársa, June Mathis a cselekmény idejét az 1906-os San Franciscó-i földrengés utánra helyezték, ezen túl azonban betűre pontosan adaptálták a történetet, az inzerteken sokszor szóról szóra idézve Norris művét. A némafilm brutális géniusza a játékidő tekintetében sem kímélte nézőit: első késznek ítélt változatának hossza a kilenc órát is meghaladta. Többszöri rövidítés után – Stroheim maga is készített egy négyórás változatot – a film 140 perc körüli változatban maradt az utókorra. Ez a torzó az, amely bekerült a kánonba, és immár 80 éve a film iránt érdeklődők nagyrabecsülésének tárgya. A Gyilkos arany eredeti változata a filmtörténet legendás elveszett kincsei közé tartozik, a negatívokat a szalagon lévő, értékes ezüstnitrát miatt beolvasztották, csupán állóképek és a forgatókönyv maradtak fenn, amelyek alapján Rick Schmidlin 1999-ben összeállította azt a négyórás változatot, amelyből képet alkothatunk arról, mi veszett oda a remekműből.

A nyitó, aranybányai jelenetsor McTeague apjának kocsmai jeleneteivel bővül: míg McTeague jólelkű, szenvedő édesanyját az ismert verzió is bemutatja, a korhely, erőszakos apa hiányzik a képből, pedig a főhős végzetének – a film logikája szerint – fontos összetevője a származás. Hasonlóan Jean Renoir Állat az emberben című 1935-ös filmjéhez – szintén naturalista regény, Émile Zola műve nyomán készült –, amelyben a Jean Gabin által alakított főszereplőt sodorja végromlásba a romlott ősök vére, McTeague jellemét és sorsát is a szüleitől örökölt szelídség, illetve agresszivitás határozza meg.

Miután az ifjú McTeague a sarlatán fogorvos kocsiján elhagyja az aranybányát, a közismert változat egyetlen inzerttel éveket ugrik előre, a cselekményt illetően pedig egyből a dolgok közepébe vág: McTeague önálló fogászként dolgozik San Franciscó-i rendelőjében, mikor barátja, Marcus beállít hozzá csinos unokahúgával, Trinával. A fennmaradt állóképekből hosszú jelenetsor készíti elő az itt élesedő drámai fejlődést, a három főszereplő egymáshoz való kapcsolatát nem ebben a sűrített drámai pillanatban ismerhetjük meg, hanem jóval kevesebb drámai feszültséget viselő jelenetek során keresztül. Látjuk Marcust a kutyakórházban, ahol dolgozik, látjuk pikniken Trina családjával, Sieppéékkel, kettesben Trinával, és azt is láthatjuk, hogyan töri ki a fogát Trina egy hintáról leesve, ami okot ad arra, hogy később felkeresse Marcus fogász barátját, McTeague-et.

Az egyik korai jelenet McTeague kettős jellemét is tovább színezi: amikor gyakornokként egy nő szájába kell benyúlnia, zavarában képtelen teljesíteni a feladatot, majd egy másik esetben puszta kézzel húz ki egy fogat. Mind rendkívüli testi ereje, mind a nőkkel szembeni félénksége kiderül a rövidített változatból is.

A legjelentősebb különbség a két verzió között két mellékszál, amely végigkíséri McTeague és Trina történetét, egy-egy szerelmi/házassági kapcsolat, amely két különböző irányból ellenpontozza a főszál fejleményeit. Az egyik mellékszálon McTeague szomszédai, a bérház két másik lakója, az öreg Grannis és a vénlány Miss Baker nagyon lassan kibontakozó románcát követhetjük figyelemmel: a két öreg már évek óta él egymás mellett, és vonzódnak egymáshoz kimondatlanul, sőt anélkül, hogy életükben egy szót is szóltak volna egymáshoz, míg végül McTeague révén bemutatják őket egymásnak. A két önzetlen ember végre ki tudja fejezni érzelmeit, végül összeházasodnak, és egy színezett képsor tudósít felhőtlen, kései boldogságukról.

Akik nem a pénz bűvöletében élnek, azok elérhetik a boldogságot, szól a tétel, akiknek viszont az arany az istene, azok sorsa a téboly és a pusztulás lesz, példázza a másik kioperált mellékszál. McTeague bejárónője, a közép-amerikai származású Maria – aki a végzetes, nyertes sorsjegyet eladja Trinának – egy Zerkow nevű ócskavas-kereskedővel áll össze. Maria mesél őslakos elődeinek aranykincséről, és bármilyen pénzsóvár ő maga is, nem sejti, hogy Zerkownak rögeszméjévé válik a nem létező kincs. Maria gyermeke röviddel születése után meghal, Zerkow többször erőszakkal próbálja kiszedni Mariából, hol a kincs, végül meggyilkolja az asszonyt, és nem sokkal később az ő – fémedényeket szorongató – holttestét is kihúzzák az öbölből.

Stroheim (és Norris) pesszimizmusát mutatja, hogy a pozitív és a negatív példa között a főszereplők valójában nem egyenlő eséllyel pályáznak a jó, illetve a rossz végkifejletre. McTeague és Trina elejétől fogva a bukás felé evickélnek teljes erőbedobással, habár a bővebb változat több ponton is felcsillantja a reményt, hogy fordulhatnak még jobbra a dolgok. A családi kasszát kezelő Trina egy ízben megenyhülve pénzt ad férjének – a rövid verzióban soha! –; később a lecsúszott, magára maradt McTeague átmenetileg munkát talál, amikor megment egy balesetet szenvedett zongoraszállítót. Valójában azonban a remény felcsillantása is csak arra jó, hogy utána nagyobbat szóljon a kudarc: a hangszerraktárban ugyanis McTeague megtalálja szeretett harmonikáját, amit ezek szerint Trina már pénzzé tett; és ekkor esküszik ellene bosszút a férfi.

McTeague és Trina kapcsolatát kezdettől fogva baljós jelek kísérik, ezeknek képi metaforái jelentik Stroheim filmjének egyik legnagyobb művészi erényét. Leghíresebb talán az esküvő képsora, melyben az eskető lelkész háta mögött gyászmenet vonul el az utcán. A bővebb változat már korábban is mutat balszerencsés előjelet: a McTeague-gel való randevúról szüleihez hazatérő Trina véletlenül belenyúl egy egércsapdába. A csapda egyébként pontosan ott szorul az ujjaira, ahol majd viszonyuk elmérgesedése után McTeague harapja meg a szorongatott pénzérmékért, ami miatt végül Trina két ujját amputálni kell. A kismadarak szeretete már az aranybányai nyitójelenetben McTeague szívének gyengédségét jelzi, nem véletlen, hogy a Death Valley-i zárójelenetben is szerepel egy – halott – kismadár, de menet közben McTeague aranyozott kalitkában őrzött kanárimadarai a házaspár több ízben elővett metaforái lesznek: előbb egy van belőlük, aztán kettő; macska vadászik rájuk; felmerül, hogy eladják őket; végül előbb az egyik, majd a másik pusztul el.

Még tovább mennek el az absztrakcióban az aranyimádatról szóló, szimbolikus képsorok, amelyek vissza-visszatérően értelmező-elválasztó funkcióval jelennek meg. Csontsovány karok aranypénzek közt turkálnak; hasonlóan test nélküli karok aranyedényeket forgatnak – ez a rövid verzióban is szerepel, de konkrét értelmet a Zerkow-epizódok által nyer –; egy óriás marok egy csupasz női és férfitestet szorongat.

A restaurált változat nemcsak jelenetek, de az eredeti változatnak az arany színnel való játékát is helyreállította, mondhatni, maradéktalan sikerrel. Az eredeti filmszalagon kézzel festették aranyszínűre a filmben megjelenő pénzérméket, a McTeague cégéreként szolgáló óriás aranyfogat, a kanárikalitkát, a jegygyűrűket, a rézágyat.

A restaurált verzióhoz felhasznált mintegy 650 állókép, azok részleteinek kiemelése, montázsszerű vissza-visszavágása, ki- és bevariók alkalmazása még az eredeti inzertek visszaállításával együtt sem eredményez „igazi” filmélményt, így a Gyilkos arany érvényes változatának ezután is az eddig is ismert változatot kell tekintenünk. A restaurált verzió megmarad filmtörténeti érdekességnek, igaz, felettébb értékes kuriózumnak.

Míg az elveszett jelenetek veszteségén minden bizonnyal örökre sajnálkozhatunk, meg kell állapítani – különösen a DVD-k kihagyott jeleneteinek rendezői kommentárjain iskolázott fejjel –, hogy számos jelenetet a nagy egész sérülése nélkül el lehetett hagyni, és ha lehetett, kellett is. Információik megjelennek másutt a filmben, pusztán jogos drámai tömörítés történt. Például az a jelenet, amelyben McTeague zavarba esik női páciensétől, felesleges előkészítése a Trina kezelésekor történteknek, McTeague pánikjának és a csóklopásnak.

A két ismert változat összehasonlítása a dráma és az epika különbségéhez vezet el: Stroheim talán filmes epikát akart létrehozni, talán ezért követte oly görcsös pontossággal Norris regényét. Irving Thalberg és az MGM stúdió viszont drámai filmet akart bemutatni, ezért vágtak le mellékszálakat és emeltek ki drámai csomópontokat. Ha a közönség szokásait és a filmgyártás fősodrának fejlődését vesszük figyelembe, az utóbbiaknak volt igazuk. Ma Stroheim számára a tévésorozat kínálna formát a Gyilkos arany maradéktalan kidolgozására, az a forma, amely az utóbbi években a legösszetettebb mozgóképes társadalomrajzok (Deadwood; Drót; Róma) megvalósítására ad lehetőséget az amerikai filmgyártásban. Még kézenfekvőbbnek látszik azonban a párhuzam Ingmar Bergmannal, aki – hasonlóan házassági témában – játékfilmként és tévésorozatként is megírta a Jelenetek egy házasságbólt és a Legjobb szándékokat. Ha megőrződött volna a Gyilkos arany teljes változata, a rövidített moziverzió mellett minden bizonnyal ennek a kettős film-létformának egyik korai példáját láthatnánk benne.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/11 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8768