KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/november
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• Kúnos László: Sven Nykvist (1922–2006)
• (X) : A Cinetel Kft. őszi DVD megjelenései
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Bódy éji dala A személy mint műalkotás
• Varga Anna: Budiwood Magyar zsáner
• Hirsch Tibor: Hét bőr Taxidermia
• Kolozsi László: A test filozófiája Taxidermia
• Schreiber András: A producer felelőssége Beszélgetés Andrew G. Vajnával

• Géczi Zoltán: A törvényen kívüli rendező balladája Kinji Fukasaku
FESZTIVÁL
• Báron György: Napszépe és éjkirálynő Velence

• Nevelős Zoltán: Négyórás töredék Gyilkos arany
VÁROSVÍZIÓK
• Kelecsényi László: Vászonszerelmek Mozipest
• Lajta Andor: Fórumtól Puskinig
TELEVÍZÓ
• Hungler Tímea: Tetemre hívás Helyszínelők
• Reményi József Tamás: A viszkis Magyar plazma
KRITIKA
• Báron György: „egy kandi szem azért leskel reánk...” Ede megevé ebédem
• Stőhr Lóránt: Egy tiszta film Madárszabadító, felhő és szél
• Muhi Klára: Film-emlékmű Mansfeld
• Vajda Judit: 56 gyermekei Budakeszi srácok
• Barotányi Zoltán: A hidegről jött ember Kellemetlen igazság
• Bíró Yvette: Varda kikötője L’Ile et Elle
LÁTTUK MÉG
• Kárpáti György: Egy bolond százat csinál
• Vajda Judit: Mennyei háború
• Ádám Péter: Eladó a szerelem
• Ádám Péter: Élj és boldogulj!
• Kolozsi László: A nagy fehérség
• Vízer Balázs: Brazil ritmus
• Varró Attila: Az ember gyermeke
DVD
• Pápai Zsolt: Harakiri
• Csillag Márton: Aeon Flux
• Tosoki Gyula: Mr. Tűsarok

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

L’Ile et Elle

Varda kikötője

Bíró Yvette

Agnès Varda új installációja a párizsi Fondation Cartier-ben már címével pontosan jelzi tárgyát: L’Ile et Elle.

 

Persze, tudjuk, sziget az ember. Körülírt, önálló, sőt öntörvényű egész, a körülötte hullámzó vizek közepette és saját hajlandóságai, készségei szerint érintkezik a többi szigettel. De hogy ez a kapcsolat ennyire távlatos, érzékeny és figyelmes legyen, ennyi felfedezést és adás-vételt jelentsen, ahhoz kivételes képesség kell.

Agnès Varda új installációja, a párizsi Fondation Cartier-ben már címével pontosan jelzi tárgyát: L’Ile et Elle nevet viseli. Életművét ismerve távolról sem meglepő, hogy tele van érzelemgazdag és komoly ajándékkal: játékos és kalandozó is, azonosul és magát vetíti minden eléje tárulkozó jelenségbe. Meditációja egyszerre tobzódó és melankolikus. A sziget nemcsak az, ami van, hanem az is, ami kívül reked rajta. Az, ami behatárolt és az, ami behatárol.

Már a nagyszerű plakát beszédesen összefoglaló: a zöldes-vöröses tenger és partja előtt két szék áll: egy világoskék, üresen és mellette egy rózsaszínű, amin maga az alkotó, Agnès Varda ül. Egyedül, magára hagyva. Közel a nyolcvanhoz élet van benne, és ha szomorúsággal is, mégis erő és őszinte tekintet szólít meg. Ránk néz, egyenesen szembe, mint minden remek portréja a kiállításon. Hozzánk fordul, eleven dialógusban vagyunk. Ám az erőteljes, kifejező kompozíció mellett a színhasználat nem kevésbé bátor: a merész kék és rózsaszín, egy vöröses sivatag hátterével, többszólamú művé emeli az egyszerű valóságot. Nemcsak „ez vagyok”, hanem idézőjelben, kis ironikus ízzel is élem át a jelenséget. Hiszen a tény mindennapossága, hogy ne mondjam banalitása az óceán távlatához mérve bizony nagyon is gyakori, ismerős. A hiány, a kikerülhetetlen magány a köznapok része, még egy üres szék is képes szólni róla. Ha árván, fájdalmasan is, de prózaian, pátosztalanul. A kép groteszk árnyalatában lehetetlen nem érezni a közhelyen túli egyénit, a mintegy bocsánatkérő fanyart, mely éppen, mert elvállalja a közönséges kommersz-szimbólumot – kék a fiú, rózsaszín a lány –, közvetlenül beidézi azt, és hangsúlyával túllendül rajta.

A sziget, Noirmoutier, egy cseppnyi, fura, kunkorodó halfarokra emlékeztető kis földdarab az Atlanti-óceánban, egyébként valóban Agnès Varda életének fontos színtere. Jascques Demyvel már a ’60-as évek óta éli, élvezi tájait, szívja magába ösztönzéseit, osztozik a lakók sorsában. Miután Demy 1990-ben meghalt, és Varda magára maradt, a napi kis események jobban előtérbe kerülnek. Az arcok, a vallomások és a hely szelleme megérdemlik a megörökítést. S Varda, a maga változatos eszközeivel hűségesen, fürkésző szemmel és nagy belső odaadással tárja elénk őket.

Van itt kis házikó, hullámlemezből és vásott fából, ebből-abból összeeszkábált kabin/kamra, ami bármire használható. Varda kettőt is készített: egyet, mint mondja, egy sikertelen filmje szalagjaiból, amelyek mozgékony, lebbenő falként szolgálnak; s másikat, egy „kiállító termet”, amiben két oldalon 60 férfi és női portré sorakozik. Az egyik falon a nők, a másikon a férfiak, egymással szemben állnak, de csak ránk néznek. Se nem szépek, se nem kivételesek, nem korban, foglalkozásban összetartozó csoportként állnak előttünk, hanem egyedül, mindig azonos méretben és szögben és a háttérben egy mégis kivehető összefüggő „szőnyegként” húzódik a táj, ahol feltehetőleg élnek, dolgoznak. Megragadó egyéniségek, noha semmi különös nincs rajtuk. Mindegyik él, elfogulatlanul, az egyetlenség természetes bélyege rajtuk. Ezért emlékezetesek. Mitől? Érdemük természetesen a hasonlíthatatlanság, a mindig igazi rejtély: miért olyan sajátságos egy arc, egy egyéniség? Mi az, ami annyira megkapó benne? A szabálytalanságok, a vonások rendetlen illeszkedése, az árulkodó ízlés, mely minden kis részletben tetten érhető? Legyen az a frizura, a hajtincsek pillanatnyi állása, egy felhúzott váll, az ajkak grimaszos összeszorítása vagy szétnyílása? A mosoly komolysága vagy csintalansága, a fül formája, a ruha véletlen gyűrődése? Mindenképpen a nyíltság, amellyel elvállalják korukat, hátterüket, zavartalan létüket, amint a kamerának kitéve bátran és minden mesterkéltség nélkül figyelnek. Ők ugyanúgy, mint a mindent rögzítő kamera. Azt hiszem, az is számít, hogy olyan szokatlanul közel vagyunk, és van időnk, mint Vardának, a fotósnak ott és akkor, a pillanatot kitágítva bámulni. Még gesztus sincs jelen, ami tovább segítene a tájékozódásban, és mégis: az alakok ismerősek lesznek, még nevet is tudnánk adni nekik, ha kellene…

De aztán tovább bandukolunk. Le a szigetbejárót jelző sorompóhoz, és a falon hosszasan, több méteren át húzódó fövényhez érünk. Sivár képnek is mondhatnánk, mégsem az. A homok szürkés-sárgája, az üres part képe, az itt-ott felbukkanó kis buckák, gyomnövények, kövek a távolabb habzó tengerrel, nagy távlatot nyitnak. Itt csend van és valami elementáris béke. Az egyik fotó találó címe (és persze látványa): La petite mer immense. „A hatalmas kis tenger”. Ez a kettősség van az élményben együtt. A bensőség és a mégis szokványos mértéket meghaladó nagyság, a keretbe foglalt határtalanság.

Később, a videoanyaghoz érve még jobban megértjük a táj Varda által átélt és közvetített titkát. Özvegyasszonyok tartózkodó közösségébe érünk. A kis installáció 14 asszony legszemélyesebb, keresetlen panaszát meséli. Arcmásuk úgy veszi körül a középen kinagyított pannót, mint valaha az ikonokon a történést folyamatba rakó keret. A képek összetartoznak, hisz mind ugyanarról szólnak: a gyászról és az egyedüllét érthetetlen megszokásáról, mert az arcok megszólalnak: olyan töredezett, meleg közvetlenséggel, ahogyan az ember csak magában beszél. Sírással is küszködve, ám fegyelmet és ámulatot is vállalva: úristen! mi történt velem? Itt maradtam, egyedül, miért? Milyen sors döntése, hogy ekkora üresség vegyen körül? Kérdések, amelyekre nincs válasz. A halottak persze velünk vannak – mondják –, tovább élnek körülöttünk, de hangtalanul, és a ház, a test, ha őrzi is az emlékeket, csonka, visszhang nélküli… Mindegyik másként mondja ugyanazt, és ezért hiteles, megrendítő a gyónás-vallomás. Az installáció rendezése szerint 14 szék helyezkedik el a kis teremben, követve a mozgóképen látható rendet, és a szöveg mindegyik forrásból a fülhallgatón keresztül jut el hozzánk, mint egy szemérmes, de minden okos formát elhárító, belső monológ. Vándorolni kell széktől székig, hogy mindegyiket, egyenként, a szavakat csakis hozzánk intézve, meghallgathassuk.

A személyes közelség szervességéhez hozzátartozik Vardának a sorozatba beépített önarcképe is. Ez is része a 14 portrénak, noha ezúttal szöveg nélkül. De ugyanúgy ül a nézővel szemben, mint a többi özvegyasszony, a plakáton már látott képhez hasonlóan, egyedül a parton, a mellette álló üres székkel. Nem ér váratlanul, hogy egy rövid pillanatra a sorban Jacques Demy arca is megjelenik, fáradtan, szépen, már megjelölten, ezúttal a szó helyett, mint emlék, mint egy utolsó felvétel kitörölhetetlen maradványa.

A kompozíció közepében a már súlyos árnyékba borult lebukó nap után, egyszerre feketébe öltözött asszonyok néma kálváriája jelenik meg. Ez sem egyszerű dokumentum, hanem költőien rendezett játék. Egy hosszú kopár asztal a hiány, a halott, illetve a koporsó metaforikus megtestesítője. Körötte pedig az árnyak a gyász szertartását elevenítik fel. Egyszerűen és dísztelen koreográfiában.

Mondtam, a melankólia mellett a Vardára jellemző játékos elevenség is jelen van: turistaparadicsomot idéző kis videó a tengerparti gyerek-pocskolódásról, plasztik vödrök, színes játékok „ügyetlenül” egymás mellé aggatott keretében; egy nagyméretű, a ’30-as éveket idéző képeslap is látható, amelyen a szépségesen szőke napozó női akt különböző pontjairól, gombnyomásra további kis „fiókok” nyílnak, hogy mulatságos kis jeleneteket vetítsen a kíváncsiskodó elé. Még egy kis dombot formázó sókupac is figyelmeztet, egy Máté-idézettel a só nélkülözhetetlen életerejéről. Végül a gyengéd emlékek között egy elhunyt macska, Zgougou sírja jelenik meg, és a kis sírhely fölött egy hatperces videó folyamatosan újrajátszó képsorai peregnek. Ezúttal újból a sziget és az elmúlás természetes kapcsolata szól, de lágyan, nem úgy, mint az özvegyek kidolgozott, átfogó kompozíciójában.

Ahogy a látogató a „szigetbejáróhoz” érkezik, a sorompó előtt szabályos menetrendet felmutató tábla jelzi az apály és dagály idejét, mikor is a vízállástól függően az átkelés szabad. Varda a dagályt tökéletesen elkerülve megnyitotta nekünk a maga szigetének egy kis tartományát: száraz lábbal kelhetünk át a feltehetően nem kis hullámokat is ismerő külső-belső viharokon. Csendes, mégis változatos, békességet ajánló kikötőbe jutottunk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/11 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8778