PostaPostaN. N.
Ellenvélemény western-ügyben
„Várom a következőt” – mondja Sergio Leone westernjét méltató rövid kritikájában Iván Gábor. (Filmvilág, 1979/20. szám.) Kár, hogy még mindig várnia kell, kár, hogy nem láthatta a western legjelesebb műveit. Mert akkor bizonyára felkészültebben, „értőbben” és érzékenyebben fogadhatta volna a mára oly régi, s még ma is kitűnő filmet, A jó, a rossz és a csúfot. Egyébként is érdemes lenne (lett volna) összevetni a klasszikus amerikai western utolsó mohikánjainak, Fordnak és társainak a művét (A vadnyugat hőskora) Leone filmjével, vagy éppenséggel a Filmmúzeumban most futó Butch Cassidyvel.
E röpke és izgalmas tanulmányút talán még Iván Gábornak is kinyitná a szemét. A „klasszikus”, megcsontosodott műfaji szabályokkal élő amerikai western, Ford, Walsh, Hathaway stb. alkotásai már a hatvanas évek elejére kiürültek, utánozták önmagukat. A megújulás kétfelől érkezett. Az egyik oldalon épp Sergio Leone talált ki valamit. A humort, az „aljas, ocsmány humort”, ha úgy tetszik, azt a fajta western-paródiát, mely kalandfilmnek azért „véresen” izgalmas, de amelyet keserű szívvel végig is lehet röhögni: hát már a vadnyugati hősök is ilyen aljasok? S ugyanitt tapogatóztak az amerikai filmgyártás újabb mesteremberei is, mondjuk George Roy Hill vagy Sam Peckinpah, akik eltértek (Peckinpah egyenesen sutbavágva őket) a „szabályoktól”. A western épp meghalt, elszenderült, filmmúzeumi kegytárggyá nemesült, mikor ők néhányan vérátömlesztéssel próbálkoztak. Az „új western”, lehet, nemtelenebb, csúfabb és gonoszabb, mint a régi. De él. S ezért várhatja egyáltalán a kritikus a következőt. (Kár, hogy erről egy szót sem írt).
Pusztay Gy. Elemér
Hová fussunk?
Szívből örülök, hogy Váncsa Istvánnak van lakása. Vagyunk azonban jó néhányan, fiatalok és középkorúak, akik akarva akaratlanul már évekkel ezelőtt megfogadtuk a Filmvilág 79/20. számában megjelent kritikájának cím-tanácsát (Fusson, akinek nincs lakása), és bizony futunk, albérletről albérletre. Vagy pedig éppen az általa felsorolt magyar lakás-filmek főszerepeit játsszuk, a közös főbérlet kettészakíthatatlanságában éljük egyébként már régen kettészakadt házasságainkat.
Lehet, hogy igaza van Váncsa Istvánnak, és nem ez „a magyar társadalom legsúlyosabb problémája”, hanem ezenkívül van még „további huszonnyolc”, amelyekről nem készülnek filmek. Ellentétben a kritikussal én nem ismerek személyesen egyetlen magyar írót, sem filmrendezőt, úgyhogy nem tudom megítélni, melyikük lakáshelyzete rózsásabb. Mégis gyanítom: annak a ténynek, hogy e tárgyban több film készül, mint novella vagy regény, oka talán az lehet, hogy a filmrendezők nyitottabb szemmel járnak a világban. Talán jobban odafigyelnek mások életére, s ha igazán érdekli őket a sok elfuserált, megnyomorított emberi kapcsolat, melyben barátaik, ismerőseik élnek, rá kell hogy jöjjenek, akármilyen banális, hogy az esetek többségében a fennkölt divatos lelki bajok gyökere a kényszerű összezártság, a „seholnemlevés”.
A lakáskérdés ma Magyarországon már nem is „súlyos társadalmi probléma”, egyszerűen alakot öltött, és belépett az életünkbe a kapcsolatainkba, beleszól a sorsunkba. Hát persze, hogy a „mozgókép, mint közeg kiválóan alkalmas eme témakör szüntelen újrafogalmazására”, mint ahogyan kiválóan alkalmas volna az irodalom, meg a színház is, ha az emberi viszonyok ábrázolására vállalkozik.
Nem járok sokat külföldre, s ott sem moziba, úgyhogy nem tudom, „magyar specifikummal állunk-e szemben”, amikor nálunk hatosával készülnek a lakásfilmek. (Váncsa István egyébként valóban kifelejtett felsorolásából, legalább egyet, amit én láttam: a Filmregényt is nyugodtan felvehette volna listájára, a hét szerencsésebb szám, mint a hat.) Azt azonban biztosan tudom, hogy ezen nem viccelődni, hanem elgondolkodni kellene. Ez ügyben sokan elvesztettük a humorérzékünket.
Kerekes Gizella albérlő
Nincs lakásom.
Váncsa István
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 792 átlag: 5.37 |
 |
|
