TelevízóNekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathozMolnár Gál Péter
Betyárosan fejébe csapott sipka – tán a katonaságtól, tán a tengerészettől hozta magával –, csibészes mosoly, hetyke járás, konok fejtartás és konok kitartás, szemérmesen takargatott érzelmek. Eme színészi kellékekkel gyalogolt be Jean Gabin a filmművészetbe a harmincas évek legelején, és alig módosultak eszközei színészi őszikéi idejére, amikor galambősz, zord kedélyű, de melegszívű milliomosokat (A nagy családok, 1958, Az elnök, 1961), önmaga érdekeit és érzelmeit az üzletnek alárendelő maffiafőnököket játszott el (A szicíliaiak klánja, 1969), némiképp hígabb mozidrámákban, mint amilyenekben pályakezdett.
Nőszívtipró férfieszmény volt. De nem a borbélyreklámszerű Ramon Novarrók közül való.
Kalandos kalandorként masírozott be a mozisztárok közé, de nem a karddal vívó, kötélen várfalról akrobatizáló Douglas Fairbanksek mesekalandoriságát álmodoztatta vászonra.
Mozibonviván volt, de nem a fogsorvicsorító Maurice Chevalier bájkolódásával. A jólöltözettek és kellemesen viselkedőek, a díszzsebkendősök közül ott állt mellette drámai ellenfélként mindig egy Jules Berry-szerű elegáns férfiú, akit legyőzött fásult erőszakosságával (ha ölt: úgy gyilkolt, hogy közben őt éreztük áldozatnak), legyőzte munkanélküliségből, vagy leszerelésből hozott kétes, kültelki viseltességén át is ható, eredendő férfi-eleganciájával.
Kezdeteiben Marcel Carné, Jean Renoir, Julien Duvivier filmjeinek nyers modorú népi hőseit játszotta. A külvárosok népe, a bisztrók pultjához könyöklő törzsvendégek, a gyalogosok és a hátsó bejáratokon közlekedők költözködtek be vele a film világába. A francia kisrealizmus – népfront idejére jutó – filmtörténeti szakaszának, ennek a „romantikus dokumentalizmusnak” volt jellegzetes képviselője, aki vontató gőzösökön szolgált, kiszolgált szpáhi volt, vasutas. Az utca emberét elevenítette meg bő életismerettel, gondolati és érzelmi anyaggal, fölösleges pátosztól mentesen, de uralkodói nyakassággal és olyan emberi önállósággal, hogy (jóllehet) munkásfigurák specialistája volt a két háború között: az emberi teljesség felől cserkészte be ábrázolandó szerepeit. Esetleges kalandok esetleges kalandorait alakítva is társadalmi típust teremtett. Szélesebb érdekűvé tudta terjeszteni ábrázolását. (S hasonlóan, őszikéiben sem az esendően megírt szerepek esetlegességét éreztük, hanem színészi bölcsességét, önálló alkotóerejét, azt a testi, metakommunikativ: mimikai, hanghordozási, magatartásbeli költészetét, amivel mozgás közben érte tetten századunk emberét.)
Olyannak éreztük/érezzük, mint Vittorio De Sica Umberto D-jét (A sorompók lezárulnakban), ezt a talált civilt, aki soha vissza nem térő egyszeriséggel a filmtörténet egyik legteljesebb színészi alakítását élte el a kamera előtt.
Gabin egyszerűsége csinált egyszerűség volt.
Színészi pózok helyett emberi pózokat öltött magára.
*
Kritika-közhelyi sületlenségek legkeletlenebbje: az eszköztelen színész, eszköztelen színjátszás kifejezés. Enigmatikus értelmetlensége sikerrel paszírozódott bele most már a színészi köztudatlanságba is. Gabin színészetére állandó díszítőként írták le filmkritikai szakirodalmunk fogalmazási henyéi.
Eszköztelenségét ha megvizsgáljuk, nagyon is sok, ravasz színészi fogast találunk benne: körülményesen kigondolt, szereppé lényegített, jellegzetes metakommunikációs színészi írásmóddá változtatott viselkedésrendszereket, néhol pedig: modorrá jegecesedett-állandósult reakciórendszereket.
Megismételendő: az eszköztelenség értelmetlen kifejezés; a tudatlanság szülte és a fogalmazási renyheség terjeszti. Hogy Gabinre vonatkoztatva mennyire nem áll azután meg ez a semmitmondó jelző: bizonyíték életrajza.
Ha valakinek olyan elképzelése volna pályakezdeteiről, hogy besétált saját ruháiban a műtermekbe, és a felvevőgépek előtt csak úgy létezgetett: téved.
Jean Gabint Jean-Alex Moncorgénak hívták, amikor 1904. május 17-én megszületett a Seine-et-Oise-beli Mérielben, elszászi színésszülők gyermekeként. Apja szerény képességű music-hall-énekes, anyja sanszonett. Jean-Alex megszakítja tanulmányait. Sorra próbál néhány foglalkozást. A Moncorgé papa vonakodása ellenére tizenkilenc évesen statisztának csap fel a Folie-Bergère-ben: ekkor veszi fel családi neve helyett művésznévül a Gabint. Szerződést kap a Vaudeville Színházhoz: operetténekesként és sanszonénekesként. Bejárja tehát a komédiás-céh vándorútját, alulról küzdi föl magát, és inaskodva tanulja a közönségre való hatás módszereit. A divatos operettszerző-páros, Maurice Yvain és Yves Mirande zenés darabjaiban kap szerepeket: Ott fenn (1923), A kivágott ruhás hölgy (1923), Három meztelen lány (1925).
1927-ben rámosolyog a színésszerencse. A francia revü First Lady-jenek megakad rajta a szeme: Gabin ekkor a Moulin Rouge-ban énekel, és a revü primadonnájának, Mistinguette-nek megtetszik a fiú. Fölfedezi, fölemeli, akárcsak később Edith Piaf Yves Montand-t. (Akinek Gabin-pótló férfias személyiségéhez könnyedebben képzeljük hozzá a lokál-múltat, mint a munkásszerepeiben is majesztétikus Gabinhez.)
1929-ben a Bouffes Parisiens-ben szerepel: William–Gerbidon–Potter–J. Szule: Flossie című zenés időlegesében. A következő évben ismét egy Mirande-darab: Arsène Lupin bankigazgató. Itt, a Bouffes Parisiens-ben véget is ér színipályafutása, hogy végre moziszínészként léphessen a nyilvánosság elé. Húsz évig elkerüli a színpadot, és csak 1949-ben vállalja el az Ambassadeurs-ben Henri Bernstein: Szomjúságának főszerepét.
1931-ben lép be először filmműterembe egy megfilmesített operettel. Csak a harmincas évek közepére alakul ki commedia dell’arte-szerű „állandó típusa”: a súlyosan hallgatag, tragikumát befelé gyűrő, a nőkkel érdesen fölényes vagány, amely a munkanélküli típust (némileg elkeverve az amerikai gengszterábrázolások divatos tanulságaival) a figyelem középpontjába állítja.
Ilyen François, Marcel Carné: Mire megvirradjában (1939), egy aubervilliers-i munkás, aki rongyként bánik Françoise-zal, a külvárosi virágáruslánnyal, és undorral hal meg egy rendőröktől körülvett bútorozott szobában. Ilyen a mélabús Ködös utak (1937) szpáhija (ugyancsak Carnénál). Jean Renoir Zola-megfilmesítésében (Állat az emberben, 1938) a Le Harve-i teherpályaudvar vasutasa, Lantier, mintha Abel Gance Száguldó kerék (1923) című klasszikus némáját teljesítené ki. Munkás – amerikai emigrációja előtti utolsó francia filmjében – Jean Gremillon: Vontatókjában (1940), André, a bresti kikötőben pihenő Cyclone vontatóhajó kapitánya.
Rendezőkhöz való hűsége – és azoknak a színészhez fűződő kitartása – még 1955-ben is kopírozza a harmincas években igaz és társadalmilag alátámasztott színészi fő mondanivalóját: Françoise Arnoullal egy teherautósofőr Naplemente előttjét eleveníti meg pityeregtető-filmben, a Jelentéktelen emberekben.
A harmincas-Gabin a fontos. Művészi eredményei és közönségsikerei támogatják és táplálják a későbbiekben, amikor Fernandellel közös filmgyártó cégbe fekteti pénzét (Gafer a produkciós vállalat neve, a tulajdonosok művésznevének egy első összevont szótagjából). Társadalmi megrendelés hívja életre színészi előképzettségétől (láttuk) annyira eltérő filmfiguráját, mitizálódó moziszemélyiségét. Tömegigényt tölt be. A franciák éppen erre az életből átkóborolt keményöklű és kemény-erkölcsű munkásfigurára kíváncsiak. S éppen akkor érkezik Gabin színészi kibontakozása tetőpontjára, amikor a francia Népfront tetőzik.
Ha egyszer megírja valaki a „Munkásábrázolás a magyar filmművészetben” című kinemadisszertációját: nem hagyhatja figyelmen kívül Gabin és a Népfront természetes megfelelésének kérdését, összehasonlítva az ötvenes évek forszírozott munkástematikájával (Teljes gőzzel, 1951), vagy azokkal a maguknak helyet szorító munkákkal, amelyek veteránokat tesznek első filmjük hősévé (Ünnepnapok, 1967, Végül, 1973), s végül: összehasonlítva a mostanában elszaporodó lakáskérdés-munkáséletforma-firtató mozidolgozatokkal: következtetésül levonható, hogy a társadalom mozgása létrehozza a maga dramaturgiai változásait, míg az erőszakos dramaturgiai változások nem szülnek társadalmi változásokat. Másképp: csak akkor változik meg a dráma belső hierarchiája (kikről szól a cselekmény fő vonala, és mikor kerülnek az epizódisták a középpontba), amikor átstrukturálódik maga a társadalom.
Gabin alakításai és azok a filmek, amikben a harmincas években kitűnt, nem szeszélyes népbarátkozásuknak köszönhették munkásábrázolásukat. Lényegére mutat talán e filmek utóéletéből, hogy a Vichy-ben székelő kollaboráns kormány (1940. december 1-én) indexre tett 110 filmet, köztük Gabin munkái közül jónéhányat Hogy a Jean Renoir rendezésében készült Nagy ábránd (1937) közöttük volt: nem csoda. (Roosevelt a film megnézése után kijelentette: „A világ valamennyi demokratájának látnia kell”, Goebbels pedig „első számú filmművészeti ellenség”-nek nevezte.) Az első világháborús hadifogolytáborban játszódó történet – amelyben Gabin egy francia műszerész tisztet formál meg – a Népfront-eszményt internacionális méretűvé terjeszti ki.
A Vontatók után Jean Renoir elhagyja Franciaországot. Gabin követi Amerikába. 1942-től Hollywoodban két filmet forgat. (Csekélységeket.) A következő évben beáll a haditengerészethez, és végigharcolja a háborút. (Mégsem marad ki a megszállásból: 1956-ban Autant-Lara Bourvillel és vele a főszerepben leforgatja az Átkelés Párizson című fekete humorú vígjátékot, amelyben Gabin Grandgil festőként egy bőröndben rejtett, feketén vágott disznóval vergődik keresztül a városon.)
1946-ban forgat újra Franciaországban. Halálos ölelés a film címe. S jelentősége annyi: hogy ebben fűződik kapcsolata szorosra Marlene Dietrichhez. (Gabin egyébként háromszor nősült: még a Folie-ban beleszeretett Gaby Basset meztelen táncosnőbe, akivel első filmjében – Chacun sa chance – együtt szerepelnek. Második felesége Jeanne Mauchin táncosnő, a harmadik pedig Dominique Fournier próbakisasszony, vagyis mannequin.)
Tehetségét később aprópénzre váltotta. (Ez a hírlapírói fordulat szinte kizárólagosan azt jelenti: nagy pénzeket keresett.) A történelem és a nagy rendezőkkel való közös munka társszerzésében kialakított többé-kevésbé állandó figurája átszivárgott öregkori szerepeibe. Anakronisztikusnak hatott kikezdhetetlen tömbszerűsége. Zárt férfititokzatossága. S amikor dél-franciaországi földbirtokosként, versenylótenyésztő filmprodukciós cégtulajdonosként hetvenkét évesen meghalt a párizsi amerikai kórházban: a filmművészet realista jellemábrázolóját tiszteltük benne, akinek művészi fénykora a harmincas évekre esett, aki drámai ellentmondásokba tudta sűríteni a kicsinyességében is nagyszerű, elbukásában is fölemelkedő, bemocskoltságában is ragyogó embert, a század kiszolgáltatottját.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 991 átlag: 5.44 |
 |
|
