KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/február
• Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
• Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
• N. N.: A magyar film – ma
• Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
• N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
• Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága

• Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
• Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
• Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
• Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
• Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
• Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
• Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
• Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
• Molnár Gál Péter: Fedora
• Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
• Loránd Gábor: Vállalom, főnök
• Veress József: Karrier
• Koltai Ágnes: A fekete halál
• Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
• Zalán Vince: Skalpvadászok
• Galgóczy Judit: A halott vissztér
• Bikácsy Gergely: Megközelítések
• Bende Monika: Oké, spanyolok
• Csala Károly: Irány: Belgrád!

• Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Kijön a tévé
• Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
• Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
• Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
• Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
• N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
• Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
• Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
• N. N.: Posta

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Asszony, férj nélkül

Igazi férfit és szerelmet

Hegedűs Tibor

 

Paul Mazursky nem új fiú a szakmában, de csak mostanában kezd népszerűvé, elismert – vagy vitatott – személyiséggé válni; mert filmjei mindinkább közönséghódítók, ügyesen keverve érzelmet és humort; s mert erre másféle recepturát alkalmaz, mint többi tengerentúli kollégái. Tény, hogy a cannes-i fesztiválon Jill Clayburgh – mint az Asszony, férj nélkül főszereplője – elnyerte a legjobb női alakítás díját; hogy magát a filmet besorolták a belgrádi „fesztiválok fesztiváljára” s ott számos ítész úgy fogadta, mint az oly régvárt, magvasan szórakoztató alkotás figyelemre méltó (netán módszerében követendő) példáját. Emlékeztetünk a nálunk nemrég forgalmazott Macskás öregúr hazai sajtóvisszhangjára: az általában igen szívélyes sorokban, kellemes meglepődésre valló reagálásokban szinte elvesztek az itt-ott hangoztatott fenntartások.

Szerintem, Mazursky „titka” abban rejlik, hogy újból feltalálta a puskaport, a már halottnak vélt neorealizmust, persze amerikanizált módra, sajátos változatban. A jó emlékezetű filmkedvelőknek például aligha szükséges bizonyítanunk a Macskás öregúr és Vittorio de Sica utolsó remekének, az Umberto D-nek (A sorompók lezárulnak) teljes tematikai hasonlóságát. S azt, hogy míg az idősek magányának, kiszolgáltatottságának ábrázolása a klasszikussá vált műben méltóságteljesen szikár, visszafogottságában erős hatású, ugyanez Mazurskynál már földíszítetten, az élet mikrovilágából kipreparált hálás ötletekkel, csattanókkal teleszórtan jelentkezik. A változat hígított. De mint a ravasz kocsmáros, aki tudja, menynyire vizezheti borát, hogy a turpisságot a fogyasztó még ne észlelje, Mazursky is szakértő módon csempészte filmjébe azt a többletérzelmességet, mely a töményét nehezebben viselő publikum ínyét kellemesen birizgálja. Hasonló jellegű, (finoman szólva) alkotói manőverezést észlelek az Asszony, férj nélkül esetében.

A tárggyal most sincs baj, aktuális, nagy A-val: a még igen vonzó, de már elvirágzóban levő, férjétől váratlanul elhagyott amerikai középosztálybeli asszonyról szól. Kénytelen-e mindenáron – mert a társadalmi körülmények rászorítják – újból férjhez menni, vagy választhatja a függetlenséget, a velejáró nehézségekkel együtt? A szerző-rendező mintha az utóbbira szavazna, de egy ilyen, korántsem könnyed kérdésben nem elég voksolni, illik a lényegesebb tényezőket láttatni, bizonyítani. Vagy legalább a fogalmazás legyen egyértelmű (nem okvetlenül a következtetés!) A film első harmadában Mazursky eltalálja a megfelelő stílust, hangütést;          megtartja a komikum, az irónia biztosította távolságot, anélkül, hogy nevetségessé tenné hősnője személyét és problémáját. Remek például az a jelenet, amikor a lelkiismeret-furdalásos férj váratlanul bőgni kezd az utcán, s ugyancsak szerfelett mulattató a feleség, Erika összejövetele barátnőivel, ahol a csalódott, kiábrándult asszonyok meglehetősen nyers, szókimondó jópofasággal vallanak házaséletük kompromisszumairól. S itt újfent – csak az immár kortársi – olasz filmek jutnak az eszünkbe, a neorealizmus eredményeit átmentő virgonc komédiák, Monicelli, Scola sikerültebb munkái, melyekben a csípős kajánság keserű igazságokat láttat; de ezúttal elismeréssel adóznánk Mazurskynak, hogy követi az irányzatot!

Sajnos a szatirikus látásmódtól való eltávolodást már akkor érezzük, amikor Erika meglátogatja a (jógaülést kedvelő) idős, bölcs pszichológusnőt; Mazursky hisz ebben a terápiában. És amikor Saulban, a nonfiguratív festőben, Erika – néhány jótékony szexuális próbálkozása után – megtalálja az „igazi férfit és szerelmet”, s ketten andalító táncot járnak a sötét szobában Billie Holliday énekére – immár vége az idézőjeleknek, a csúfondárosságnak s éppúgy győz a szentimentalizmus, mint például Dino Risinél A nő illatában. Az akár hatásvadászatból, akár alkotói szemléletből fakadó törés után már hiába kerüli el a film a szokványos hepiendet, már hiába próbál kiállani Erika függetlenségének megszenvedett győzelméért, a hollywoodi szívmelengetés megrendítette a mű hitelét, kétségbevonja az állásfoglalás őszinteségét. Hirtelen az egész mesterkéltnek hat, az is, amit máskülönben szívesen elfogadnánk… Alan Bates mintha kedvetlenül „dobná” a festő figuráját; s a valóban jeles, „ruttkaisan” nőies, szellemes árnyalásokra képes Jill Clayburgh, noha tehetsége javát adja, egymaga képtelen feloldani a Mazursky teremtette ellentmondást. Egy valaki, az Erika lányát, Pattit játszó nagyon tehetséges Lisa Lucas képes megőrizni azt a friss, természetes hangot, mely oly jótékonyan jellemezhetné – kedvünk szerint – az egész produkciót!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7972