FesztiválMaria Braun házasságaFrau BundesrepublikPapp Zsolt
Rainer Werner Fassbinder egy fiatalasszony talpraállásának történetében megfilmesítette a Német Szöveteégi Köztársaság második világháború utáni talpraállását.
Egyedi sorsban az általánost. Nézzük az utóbbit.
Németország nyugati fele (is) a három szem krumpli és a kiszolgáltatottság anyagi-emberi nyomorából indul a háború után. Ám gyorsan sikerül a hosszantartó prosperitás kialakítása. Ennek a fellendülésnek és egyensúlyba kerülésnek gazdasági váltóit és vágányait a szövetségesek alkották meg. Marshall-tervvel, pénzügyi reformmal. Aztán: állami támogatások, gyors világgazdasági integráció, növekedés, növekedés.
S az emberi váltók?
Éppen ez a különös. A gazdaság restaurálása és stabilizálása az NSZK-ban meghökkentő nem-gazdasági eredményekre vezetett. A korábban egymással szemben álló társadalmi erők gyors megbékéléséhez a rendszer iránti lojális magatartásformák viharosan gyors eltömegesedéséhez. Sikerült – ahogy a szociológia mondja – az adott társadalom központi konfliktuspotenciálját „elkötni”, „befékezni”.
A tőkés-bérmunkás viszonyt – mert hát erről van szó – szakszervezeti, pártpolitikai, alkotmányos és más eszközökkel kompromisszumos kapcsolattá átalakítani.
Kompromisszum? Ott értelmes, ahol nem értenek egyet. Ahol nem értenek egyet, ott eltérnek az óhajok, a vélemények, az érdekek. Ha mégis sikerül a kompromisszum, ez azt jelenti, hogy kölcsönös engedmények történtek. Megegyezések jöttek létre, olyanok, amelyeket az egyik fél még elviselhetőnek, a másik már elfogadhatónak tart. Célirányos akarat és hajlékonyság összefonódik, és kialakul egy fordított „ringlispíl”. Amelyben mindenki valahogy „középre” húz. Középre? Igen: a múlt kudarcainak és kínjainak kivédése érdekében. A felbomlás elkerülése, az egyensúly megőrzése felé.
Hogyan lehetséges ez? Kölcsönös alkalmazkodással, kölcsönös megfeleléssel. A másik osztálynak. A munkaadónak. Az államnak. A környezetnek. A múltnak és a jelennek.
Ezek persze elvont kategóriák. A tényleges élmények mindig valamilyen mikrokörnyezetben játszódnak le. Ott kell egyensúlyba jönnöm magammal és a többi emberrel.
A nyugatnémet „belső béke” egyesek szerint nagyobb csoda, mint a gazdasági felfutás.
Sajátos, hogy a rendezőnek ezt a kompromisszumos életvitel-taktikát eljátszandó, nő főhősre volt szüksége. Talán, mert az életvitel több oldalúan kettős taktikája, az önfeltornázás és a kettős alkalmazkodás „csodája” egy nő esetében hitelesebb? Vagy érdekfeszítőbb?
Mindegy. Nézzük hát Maria Braunt. Frau Bundesrepublikot. Aki nem sértő, nem mohó, nem közönséges, nem tolakodó. Inkább „lassan gyorsuló”, vonakodó, kiváró, élveteg és magabiztos. A holnapokra készülődő. Másra gondoló. Hidegen számító és érzékien temperamentumos. „Ellentmondásos”, a konvencióáthágás és konvenciómegtartás hűvös összefonódása jellemzi.
Indul a nyomorból, a nincsből. Férje távol, se betevő falatja, se becsülete. Saját dolgaiban is illetéktelen, jogfosztott, kiszolgáltatott. Dolgaiban? Maria Braunnak nincsenek „dolgai”. Nem ért semmihez. Pályaudvarokon táblával a nyakában ténferegve várja vissza férjét. Kukában kotorász. Csencselők között izeg-mozog. Előtte omladék, mögötte füst. Benne és kívüle: Deutschland – unter alles.
Ám – Maria Braun szép, magas, fehér bőrű, kék szemű és német. Karakteres, önérzetes, eszes. „Kiárusítja” hát, amije van. Tehetetlenségen tehetséggel ad túl. Teszi ezt ésszel, mértéktartással, tartással. Nem közönségesen, nem alázattal, nem kedélyességgel, nem érzelgősen. Inkább: én-azonossággal, múlt-azonossággal. Férjéhez – egy fikcióhoz – való hűséggel. Értelmetlen, ám szigorú hűséggel. Maria Braun „magához emel” – kiválaszt – egy amerikai katonát. Egy ugyancsak nagydarab, tárgyalásképes, megnyerő mackós mosolyú néger férfit. Magához emeli; az ágy, a lefekvés közelségének távolságára.
Mert – férjhez menni hozzá? Miért akarna? Neki német férje van! Igaz, a seholban, a pokolban, a nixben. De – három lépés a lelkemtől! A „lelkem” – a férjemé. Akit ugyan két hétig láttam életemben. A lelkem? Szőke, kék szemű, „felsőbb európai”.
A konvenciót betartják. Miközben túlhaladják.
Így aztán a férj meglepetésszerű betoppanásakor Maria Braun pontosan tudja, mit kell tennie. Arca ráragyog az ajtón beszürkéllő Hermann Braunra, s az amerikait, aki mellett némileg feloldódott amúgy mellékesen, „félkézből” agyonüti egy palackkal. Idegei kifogástalanok, Szenvelgésnek helye nincs. Maria Braun habozás nélkül részvéttelen önhittséggel választ. A sajátját választja.
S aki választ, azt viszontválasztják. A frissen megérkezett Hermann rögvest magára veszi a „világ bűneit”. Még megborotválkozni sincs ideje, máris – beül a börtönbe, felesége helyett. Nem, Hermann Braun nem tartja lotyónak a fekete bőrű amerikai keblén talált hitvesét. Dehogy. Vállalja. Igaz, két hét plusz egy napig látta életében. S ez a nap – a mai – sem volt éppen leányálom. De – a szolidaritás. De – az együvé tartozás. De – a kiállás. Magam, magunk mellett. Kooperálni kell. Túlélésünk? felemelkedésünk? érdekében. A ragaszkodás szakrális – hitvesi – érvényessége és a ragaszkodás áthágásának profán érvényessége összemosódik. Alkalmazkodni kell.
Nem lehet nem észrevenni: ebben a filmben – ebben a restaurálódó, s lassan prosperáló világban – soha senki nem „rúg ki” senkit. Nincsenek elvakultan egymást szerető, egymást kereső, egymásért rajongó emberek. Nincsenek gutaütéses, érvágásos helyzetek, indulatok, karakterek. Senki nem enged centrifugális – kifelé húzó – erőknek. Mindenki valahogy a „feltételekre” figyel – fennmaradás, túlélés, kibírás, és „befelé húz”. Mindenki tétovázás nélkül lojális. Miközben mindezzel – a szisztéma nyer.
Nos talán ez a lényeg. Itt „kapta el”, emocionális vetületben, Fassbinder az NSZK indulását?
Maria Braun aztán – miközben férje a börtönben – felbukkan a gazdasági vállalkozó oldalán. Angol nyelvtudása – hozta a leütött amerikai ágyából – kvalifikálja. Referense lesz az angolul még nem beszélő cégvezérnek. És ettől kezdve gépszerű szenvtelenséggel beindul a csodacsinálás. Maria Braun gazdálkodik, kereskedik, termeléssel, pénzügyekkel, hitellel, beruházással foglalkozik. A rádió a piacgazdaság és a politikai liberalizmus fogalmait ontja. Egyre proccosabb kényelemmel rendeztetnek be a milieu interieur-ök. Maria Braunnak „eljött az ideje”. Dolgozik.
Nézem a filmet. Száraz és lassú. Nehézkes, vontatott. Humortalan, szótlan. Gazdálkodnak, kereskednek. Alighanem ilyen a csodacsinálás. (S ne felejtsük: már a fausti kultúra „mindig fáradó” embere is kissé egyhangú volt, örökös munkakultuszával, önkímelésre való képtelenségével.)
Maria Braun tehát dolgozik. Diktál, összesít, kimutat, átutal. Éjszakába hajlón. Szakszervezettel tárgyal. Eközben – „tiszta lapokkal” játszik. A csodacsinálás nem tűri meg a szenvelgést. Lefekszik a cégvezetővel – de nem szeret bele. Nem megy hozzá feleségül. Belátogat börtönlakó férjéhez – tizenvalahányadszor látja életében – és nem adja fel a belevetett bizodalmat. Férjével azonosul; de cégvezető szeretőjével is azonosul. Ezt is csinálja, azt is csinálja. Nincsenek kozmikus dilemmái. A konvenciót áthágjuk – és betartjuk. Kettős megfelelés, kettős alkalmazkodás. Egyszerre tartja karban férjét és karban főnökét, egyszerre szolgálja a tőkét – és kokettál a szakszervezettel, a munkavállalókkal. Szeretkezik – távolsággal, dolgozik – céltudattal, börtönbe látogat – mélabú nélkül. Él. Él? Mindenesetre bánni tud a férfiakkal. Ahogy velük tud bánni – kettős kötésekben, kettős alkalmazkodásokban – úgy tud (s úgy kell?) bánni a világgal. Mindenhez jó képet vágva. „Boldogtalan nőnek a férfiak nem örülnek.”
Az érzelmekre hideg idők járnak. Nyugatnémet újjáépülés, negyvenes-ötvenes évek fordulója.
A cégvezér – Maria szeretője – is belátogat a börtönbe. Meglátogatja szeretője férjét. Kíváncsi errre az emberre, meg akarja ismerni. Rá is szükség lehet még! Avagy: Maria korosabb édesanyjának is kedvese akad. Járjon ő is jól! A lényeg: hogy túléltünk – és „felfelé megyünk”. S tessék megérteni: csak kölcsönös toleranciák és megértések útján és árán maradunk fenn, mehetünk tovább!
Maria Braun is saját, kacsalábán forgó villába költözik. „Minden összejön.” Minden. A szabadulása után külföldre távozott férj is hazatér. Magabiztos arccal, puhakalapban. A cégvezér elhalálozik. Ám a céget – Mariára és! nagyrabecsült férjére hagyja. Még idejében. A rádió tombol. 1954-et írunk, magyar–nyugatnémet világbajnoki futball-döntő. Még néhány perc, és – „Nyugat-Németország világbajnok! Nyugat-Németország világbajnok!”
Frau világbajnok ekkor kimegy a konyhába, és észre nem véve, hogy a korábban kinyitott gázcsapból ömlik a gáz, cigarettára gyújtva, levegőbe röpíti magát, házát, egzisztenciáját. A feljövésből fejlövés lesz.
Vagy talán idegei felmondták a szolgálatot?
Nem csoda – mondhatnánk. Csodacsinálás közben felőrlődtek az idegek. Maria Braun nem élte az életét. Mint a francia Anna Karina. Maria Braun vitte, vezérelte az életét. Nem tépelődött, hanem kalkulált. Nem csodát várt, hanem alkalmazkodott. Formálta, püfölte, taszigálta a gondviselést. „Kereste és megtalálta a számítást.” Így lett a kiszolgáltatottból mások fölibe kerülő, az alászállóból felszálló, a pusztulás szélén állóból „életre rendelt”, így került olyan polcra, amelyről már nem lehet leköszönni. S ekkor lett a megmerevedett nyugtalanság, a hogyan tovább-ba belegabalyodó idegesség.
Mert időközben „megalvadt” a lelke. Ebbe pusztul bele. Maria Braun, az „egyedi”.
De nem a szisztéma, az „általános”. A rendező – ugyan kissé didaktikusan – a robbanást követően felvillantja az NSZK akkori és soron következő kancellárjainak mellképeit. Ezzel zárul a film.
Tűnődöm: mire szolgál ez a képsor?
Alighanem óvatosságra int: ne higgyük, hogy a robbantások-robbantgatások saját hatókörükön túl bármit is megbolygatnának. Hogy egyáltalán – van-e valami értelmük.
S talán a rendező szkepszisét is jelzik: világa – ellenirányú hajlamaival, ízlésével, és dinamitjával egyetemben – elfogadja, bekebelezi és „kivasalja” őt.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1815 átlag: 5.46 |
 |
|
