Prágai beszélgetés Vera Chytilovával„Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék”Pošová Kateřina
Filmjei: A mennyezet (1962 – diplomafilm), Zsák bolha (1962 – dokumentumfilm), Éva és Vera (1963), A Világ-automata büfé (1965; rövidjátékfilm a Gyöngyöcskék a mélyben című összeállításból, amelyben öt fiatal rendező Bohumil Hrabal novelláit vitte filmre); Százszorszépek (1966), Paradicsomi fák gyümölcsei (1969), Játék az almáért (1976), Az idő könyörtelen (1978 – dokumentumfilm).
Honnan indult tulajdonképpen az ön útja a film felé? Tudjuk, hogy a főiskolát a szokásosnál jóval később végezte…
– A film iránti érdeklődésem gyakorlati tapasztalattal kezdődött: építőművészetet tanultam a Műegyetemen és mellékkereseti céllal filmforgatásoknál időnként statiszta-szerepet vállaltam. Martin Fric ma már klasszikus filmjében, A császár pékjében, egy udvarhölgy epizódszerepét bízták rám, így kerültem először a barrandovi műtermekbe. Érdekelni kezdett, hogyan is csinálják… Amikor aztán közelebbről láttam a dolgot, már nem volt kedvem visszamenni a Műegyetemre. A Barrandovon maradtam tehát, majd megelégelve sok évi hiábavaló igyekezetemet, hogy önállóbb munkához jussak, jelentkeztem a prágai FAMU-ra (a Múzsai Művészetek Főiskolájának Filmművészeti kara).
– A főiskola után dokumentumfilmeket kezdett forgatni. Kényszerből, vagy önszántából? Ha azonnal játékfilmet készíthetett volna, inkább azt választotta volna?
– A dokumentumfilm-készítés nem volt kifejezett szándékom, bár mindig is nagyon nagyra becsültem ezt a műfajt és mostanában is, időnként foglalkozom vele. Akkor viszont, 1962-ben a friss rendezői oklevéllel a kezemben, azonnal önállóan akartam dolgozni. S tudtam, hogy bármi érdekes lehet, csak megközelítés kérdése az egész. Még a főiskolai tanulmányok során sikerült a híradósok számára időnként készítenem egy-egy önálló híradót, majd végzősként egyenesen a Dokumentumfilm Stúdióba mentem munkát kérni. Ott akkor mondtak néhány témát, ezek közül én az ifjúsági témát választottam, de fogalmam, sem volt, melyik irányba induljak. Elmentem a Könnyűipari Minisztériumba megérdeklődni, melyik területet javasolnák. Ők küldtek el az észak-csehországi Náchod városba, egy textilgyárba. Három hétig ott éltem a munkásszállóban néhány lánnyal közös szobában. Mire újra visszatértem, ott már kissé megváltozott a helyzet, s így arra kényszerültem, hogy megrendezzem a valóságot, hiszen a könyvhöz, költségvetéshez, forgatási tervhez kellett tartanom magam… A cinéma vérité – a tökéletes, a való életből ellesett dokumentum terve – tulajdonképpen füstbe ment. Újra kellett alkotnom a valóságot. Kiválasztottam azokat a lányokat, akik alkatilag, temperamentumukkal leginkább megfeleltek annak, amit leírtam. Az ő saját problémáik nyomába is szegődtem. Elég sokat rögtönöztünk, de mégsem annyit, amennyit ebben a Zsák bolhában szerettem volna…
– Máshol a világban sokkal többet improvizálhatnak, mert nem szorítja úgy őket a nyersanyaggal való takarékosság. Különben, anyagiakkal mindenütt takarékoskodnak, főleg pedig az idővel. Pokoli dolog ez az örökös időhiány, pedig menynyi időre volna egy filmesnek szüksége! Ha kicsit több volna belőle, más aspektusokat nyerhetnénk. Ahhoz, hogy az összefüggések érthetőbbekké váljanak, hogy megfelelő distancia jöhessen létre, mindig nagyobb térre van szükség!
– Tudta-e ezeket az első tapasztalatokat későbbi munkáiban valahogy érvényesíteni, hasznosítani?
– Persze. Sok mindent megtanultam akkor. Például azt, hogy nem vágok forgatás közben. Mire a teljes leforgatott anyag vágását elkezdem, addigra egy kicsit „lerakódnak” bennem a dolgok, s rémülten látom, mennyi sületlenséget forgattam össze! (Bár bevallom, már forgatás közben előre tudom, hogy majd rémülten fogom látni…) Mintha mindig minden valahogy összegubancolódna a kezemben; mindig tudom, hogy egy kicsit azért úgyis minden másképpen lesz. S ezért, a biztonság kedvéért, leforgatok sok olyan dolgot, ami a környező valóságból rámzúdul. Olyasmit is, ami nincs a könyvben és amire látszólag nem is lesz szükségem. De én tudom, hogy ha nem is jövök rá azonnal, ezeknek a dolgoknak egy része később esetleg majd, valamilyen asszociatív módon, kapcsolódik a témához. Így aztán a forgatás iszonyúan megerőltető, kimerítő munka számomra. Mert rettenetesen kell koncentrálnom arra, hogy mint egy hörcsög, minden pillanatnyújtotta apróságot összeszedjek. Maximális mennyiségű mellékes dolgot Ez azután lehetővé teszi, hogy a leforgatott anyagot – amely eredetileg mondjuk túl kitalált volt, vagy a valósággal és a helyszínnel szembesítve kevéssé hitelesnek vagy túlságosan artisztikusnak bizonyult stb. – ilyen „valóság-mozzanatokkal” kiegészíthessem, vagy itt-ott helyettesíthessem, vagy hogy ezek révén akár ki is gúnyolhassam a saját anyagomat, témámat, azt bizonyíthassam, hogy az egész tulajdonképpen nem is úgy van, ahogy van…
– Hogyan választja meg színészeit? Amikor forgatókönyvet ír, amikor jövendő filmjét elképzeli, már konkrét színészekre gondol, vagy utólag osztja ki a szerepeket?
– Mikor hogy. Ez többnyire véletleneken és a körülményéken múlik. Nagyon sok színészt ismerek és gyakran eszembe jut, hogy ezt vagy amazt nagyon szeretném egyszer szerepeltetni valamelyik filmemben. Vagy ellenkezőleg, amikor írom a könyvet, máris magam előtt látom a figurát, vagy legalábbis karakterének modelljét, s aztán igyekszem ezt a modellt a lehető legpontosabban „behelyettesíteni”…
– De tudom, mennyire döntő és meghatározó tényező a szereposztás és ezért is félek tőle annyira. Félek, hogy hibát követek el és csaknem mindig azt hiszem, hogy el is követtem… Rettenetesen zavar, hogy a dolgok egyszerre bezárulnak, nem csupán a cselekményben, a tartalomban, hanem az emberekben is. Mindig úgy érzem, hogy a belső forrongás, erjedés folyamata még tart, hogy az igazság még sokáig és különböző irányokba mutat… Filmjeim szituációinak kicsengésében éppen azt szeretném elérni, hogy ne záruljanak le végérvényesen. S ezt kívánom a színészeimtől, szereplőimtől s a „civilektől” is.
– Hallottam: a forgatás helyszínén ön állítólag gyakran olyan zűrzavaros helyzetet teremt, hogy a végén már senki sem tudja, mit akar tőle. Ön azonban nyilván épp ennek a módszernek a segítségével ér célt anélkül, hogy akár a szereplők, akár a stáb többi tagjai felfognák ténykedésük értelmét…
– Hát igen, tudom magamról, hogy kaotikus alkat vagyok, s hogy ez forgatáskor meghatványozódik. Minél idegesebb vagyok, annál zaklatottabb leszek, s minél erősebb nyomást észlelek, annál idegesebb leszek. Mi csehek ezt „bűvös kör”-nek nevezzük. Nyomáson értem itt például azt, amikor külsőben forgatunk és nem csak az idő szorít, hanem az időjárás és még egy sor más tényező is; engem pedig még az is nyomaszt, hogy állandóan még további és további lehetőségeket látok, mindenfélét, amit gyorsan fel kellene venni! S közben az egész olyan iszonyúan lassan cammog…! Aztán ahogy látom ezeket a sokasodó, kívülről kínálkozó lehetőségeket, máris kalkulálni kezdek magamban, hogy mi, hova, hogyan jönne jól. S akkor aztán már olyan az egész, mint egy rám zúduló lavina. Ilyenkor egyszerűen nem érek rá, elfelejtem, hogy munkatársaimnak egy szóval sem magyaráztam meg semmit és már csak diktálok. Meglátok valamit, azt akarom, hogy bekerüljön a gépbe és dühöngök, hogy az a valami már tova is tűnik, ha azonnal, rögtön nem kapjuk le…! S a többiek nem tudják, mi bújt belém… Előfordul, hogy öt színész van éppen a „placcon” s egyszercsak elszáll fölöttünk egy gép, vagy hirtelen előbukkan a lenyugvó nap, vagy a járdán elesik egy néni, és én azt akarom, hogy a szereplőm „menjen át” ezen a helyzeten! Ha a jelenség közben megszűnik, akkor gyorsan lefújom az egészet, már nem kell…
– Az emberek nem szokták meg az ilyesmit. Megszokták, hogy azt csinálják, amit megkívánnak tőlük, és amit, vagy amihez értenek. Időre, nyugalomra, rendszerre van szükségük. Azt hiszem, a szokásos forgatási módszer lényegében a rendezők létfenntartási ösztönének a következménye. És amit én csinálok, az iszonyatosan fárasztó, kimerítő, egyenesen gyilkos dolog. Olyan, mintha az embernek szüntelenül lángokon kellene átugrálnia. Napról napra az a rettenetes izgalom és kockázat, voltaképpen a körülöttem, mellettem dolgozó emberek szokásain és természetén tett erőszak árán – és az idő kegyetlen szorításában…
– Van lehetősége arra, hogy megválassza gyártásvezetőjét és a stáb többi tagjait?
– Azok közül választhatok, akik az adott pillanatban éppen szabadok. Én viszont sohasem tudom előre, mikor fogadják el a könyvemet, mikor indulhat a forgatás, s így aztán a véletlenre kell bíznom magam. Választási lehetőségük azoknak a kollégáknak van, akik egyik filmet a másik után forgatják, és filmről filmre együtt marad a stábjuk. Én azonban most nyolc vagy tíz év után forgatok újra a Barrandovon. A stáb tagjaival egyébként csak forgatás közben ismerkedtem meg… S mivel most egyszerre két filmen dolgozom, a másiknál szintén csak a helyszínen tudtam meg, hogy néhány kulcsfontosságú poszton abszolút kezdők próbálgatják a szakmát… Régóta tudom, mennyire fontos előre megismerkednünk, tájékoztatnunk egymást és bizonyos rendszert bevezetnünk, hogy aztán elegendő energiánk maradjon az amúgy is mindig felmerülő gyakorlati gondok és problémák megoldására. S én ráadásul mindig az utolsó percig küzdök azért, hogy egyáltalán forgathassak. Aztán megtudom, hogy forgathatok ugyan, de a kapacitások nagy része már kimerült, nincs meg semmi, ami kell. Beletörődöm, hogy nincs elég emberünk, lámpánk, nyersanyagunk, hogy be kell érnem azzal a kamerával, ami éppen kéznél van… És akkor azt mondom: Jól van, kimegyünk egy eredeti helyszínre, nem kell semmi, de legalább hagyjatok békén!
– Ön bizonyára tudja, mennyien „drukkoltunk” önnek, amikor végre forgatott… A Játék az almáért túltett minden várakozáson, nemcsak a szakmában – filmesek, kritikusok közt – hanem a legszélesebb közönség körében is sikert aratott. Mintha soha, egyetlen napra sem hagyta volna abba a forgatást! Kollégái közül néhányan színházban rendeznek, néha egy-egy rövidfilmet forgatnak, játszanak filmekben, színpadon, – de ön…
– …Én reklámfilmeket forgattam, amikor tehettem. Nem is volt rossz – ujjgyakorlatnak. Egyperces, pontosabban ötven másodperces reklámok voltak ezek, amelyekbe rengeteg mindenfélét kellett belegyömöszölnöm. Megszoktam. S részben talán ez is okozza azt, hogy most már semmit sem találok eléggé tömörnek, pergőnek, tempósnak. Innen ered az idővel és a méterekkel való roppant takarékoskodásom, az az igyekezetem, hogy minden snittnek értelme, töltése legyen. Hogy szellemes, humoros, találó legyen, meg aztán emberi és nem embertelen. Hogy elkerüljem az üresjáratokat…
– Valóban, a Játék az almáért-nak szerintem az az egyik legnagyobb erénye, hogy az ember egy pillanatra sem érzi sehol: most kellene az olló!
– Örülök, hogy így látja, mert amikor készültünk a filmre, közölték velem, hogy a forgatókönyv nem remekmű. Erre azt válaszoltam, hogy ennek tudatában vagyok, nyilván nincs is meg a képességem arra, hogy remekműveket alkossak (különösen papíron), de azt hiszem, hogy ebből a könyvből legalább egy valamirevaló vígjátékot lehet csinálni. Meg, hogy szerintem ez a film nem lesz föltétlenül haszontalan, mert mondanivalóját két síkon, azok összeütközésében szeretném kifejezni: megmutatni ennek a szakmának semmivel sem szépített vagy palástolt, minden elérzékenyüléstől mentes, kemény és felelősségteljes voltát, komolyságát; – ebbe a közegbe azután egy banális, könnyed, végeredményben elcsépelt sztorit helyezni és e konfrontáció segítségével elérni azt, hogy a néző megértse, miben hasonlít ez a film magához az élethez. Gondolok itt arra, hogy az ember hétköznapjaiban a legtermészetesebb dolognak véli a legnagyobb csodákat: azt, hogy él, hogy egészséges, hogy egyáltalán a világra jött. S, hogy csak akkor döbben mindennek tudatára, amikor valami nincs rendben… Ez a mindennapi hazárdjáték az élettel – ez volt az, ami engem leginkább izgatott.
– Ha az ember tudná, hogy rákja van és egy hete van hátra, akkor ezt a rendelkezésére álló hetet valószínűleg fokozott intenzitással, amolyan „mindent bele” módon akarná leélni. De ha azt tudja, hogy van még egy éve, akkor minden bizonnyal hazárdjátékosként kezelné az idejét, s végeredményben folytatná megszokott életmódját. Nem lenne képes arra, hogy a hátramaradó időt elég erőteljesen, intenzíven használja ki mindarra, ami számára az életben fontos. És ez a magátólértetődöttség, amelyet filmemben mindenütt érvényesíteni igyekeztem, talán képes volt arra, hogy a való igazság bélyegét rányomja. Arra akartam utalni, hogy az emberek általában úgy tesznek, mintha örök életűek lennének, hogy életük egyes szakaszait, epizódjait úgy élik át, mintha a lehetőségek végtelen távlata állna előttük. Voltaképpen mindig ilyen és hasonló dolgokról, az emberek egymás közötti kapcsolatainak ilyen jellegű dilemmáiról szeretnék filmjeimben szólni. Arról, hogy az egyik ember törekvése és szabadsága általában szükségszerűen ott kezdődik vagy végződik, ahol egy másik ember szabadsága végződik vagy kezdődik. Arról, hogy az emberek közötti kapcsolatokban a tolerancia mindeddig egyike a legnehezebben elérhető dolgoknak. Látom ezt sajátmagamnál, környezetemben, mindenütt, amerre nézek. Sehol se mennek úgy a dolgok, ahogy kellene. Világviszonylatban éppen úgy, mint a legintimebb, testvéri, szerelmi, baráti, kollegiális, házastársi, szülői-gyermeki kapcsolatokban.
– A Játék az almáért egyik magyar kritikusa azt fejtegette, hogy filmjeiben a férfiak tulajdonképpen mindig alacsonyabbrendű szerepet kapnak…
– Nem értek egyet azzal, hogy a férfiakat filmjeimben sajnálatra méltó, nyamvadt, tehetetlen alakokként igyekszem bemutatni, ahogy ezt több kritika is írta. Hiszen így mindenfajta konfliktus értékét vesztené, ha bármelyik félnek a priori „drukkolnék” a másik fél rovására. Ennek nem volna semmi értelme. De filmjeimben kétségtelenül jelen van állásfoglalásom a férfiak, mint olyan lények iránt, akikkel szemben mi nők a jogtalan függőség tudatával viseltetünk. Az egyik kritika ezt valahogy úgy fogalmazta: „…hogy megszabaduljunk saját ostoba női voltunktól…”
– Úgy véli, hogy ez nem így van?
– Nézze, én az ostobaságnak minden válfaját utálom, legyen az női vagy férfiúi ostobaság. Csakhogy a nőkét jobban ismerem, a magamét elsősorban. Ezért tudom hitelesebben átplántálni filmjeim hősnőibe. A férfiak ostobaságát csak kívülről látom, hiányzik tehát a szubjektív, az igazi emberközelséget megteremtő momentum. Mert, ha mondjuk, akár egy negatív hőst is szubjektív látásmódommal, szubjektív megfigyeléseimmel ábrázolok, akkor inkább sikerül őt emberközelbe hoznom a nézőhöz. Az ember koncentráltabban figyelhet meg valakit, akiről tudja, hogyan lélegzik, hogyan érez – még akkor is, ha ostoba vagy gonosz –, és akaratlanul is hajlamos arra, hogy rokonszenvezzen vele… De ha kívülállóként, kellő objektivitással figyeli, akkor már az együttérzés sem olyan egyértelmű…
– Meg kell azonban mondanom, nem arra törekszem, hogy emocionális hatású filmeket készítsek. Pontosabban: igyekszem a nézőt – aki a cselekményt követve esetleg már-már beleéli magát a történetbe, már-már hajlik is arra, hogy szereplőivel azonosuljon –, minduntalan megzavarni külső szerzői beavatkozással, iróniával.
– Mi tehát a szándéka, ha nem az emocionális hatás elérése?
– Gondolkodásra késztetni a nézőt. Arra, hogy felfogja a dolgok lényegét. Ezt vágásokkal, olyan dolgok szembesítésével igyekszem elérni, amelyeknek önmagukban talán nincs is különösebb jelentőségük. De én azt szeretném, ha ezekből a szembesítő összefüggésekből kitűnnének azok a mozzanatok, amelyek segítségével másfajta mondanivaló kerül felszínre; olyan, amelyet csak szöveggel vagy csak képpel aligha lehetne kifejezésre juttatni, ezekben a „varratokban” azonban kifejeződnek. Persze, minden néző másként fogja fel ezeket. Valakiben több a képesség az ilyen közlések „olvasására”, valaki jobban tud általánosítani, a különböző síkok s azok mélyebb értelmezését tudatosítani. Igyekszem nyomon követni azokat a jelentéseket, amelyek az újfajta kapcsolódások eredményeként jönnek létre, mert elsősorban önmagam számára kutatom a válaszokat. Érdekel és kimondottan izgat, ha egy-egy ilyen új kapcsolódással a dolgok újfajta megértése válik lehetővé. Úgy érzem, ennek köszönhetem, hogy idővel egyfajta felülnézetre lettem képes személyes gondjaimat illetően is. S ez az, amit mindennemű művészi alkotástól elvárok, legyen az film, irodalom, színház, zene, bármi: hogy saját életem konkrét érzékelésétől eltávolítson. Hogy az embert a dolgok egészének, s ezáltal a lényegnek a megértésére képessé tegye. Engem ez olyannyira felszabadít, hogy lassan már egy kudarcnak, balszerencsének is örülni tudok, mert egyszercsak ámulva látom, mennyire logikusan és törvényszerűen következnek egymásból a dolgok. Szóval nagyon nagy élvezet érteni, megérteni valamit. Gondolkodni, felfogni és megérteni, ez talán a legtöbb, amit az ember elérhet. Soha nem akartam filmet csinálni sem férfiakról sem nőkről, hanem egyszerűen az emberekről. Az emberek és problémáik adták mindenkori alapanyagát annak, hogy másról is vallhassak – mint már említettem: például a tolerancia, a felelősség, a felszabadulás utáni vágy kérdéseiről.
– Filmjeiben mindig nagyon hangsúlyozottan jelen van a képi, kompozíciós, képzőművészeti tényező. Nyilván ebben szerepe van annak is, hogy eredetileg építésznek készült, rajzkészségről tett tanúságot…
– Egy-egy időszakban bizonyos esztétikum kétségtelenül mindig különösen izgat, s ezt aztán igyekszem megragadni, megformálni. Irtózom a leírástól; az elbeszélés sorrendjének megválasztásával is a kompozíció jelentőségét szeretném hangsúlyozni. Meg aztán, semmiképpen sem szeretnék untatni, már azért sem, mert jómagam sem szívesen unatkozom a moziban. És nem akarom lebecsülni a nézőt! Azt hiszem, mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék!
– Tudom, hogy két új filmje – a Panelsztori és a Kalamitás – befejező munkálatainál tartanak éppen. S azt is tudom, hogy nem szívesen beszél filmjeiről mindaddig, amíg közönség elé nem kerültek. Kívánom tehát a lehető legjobb fogadtatást; s köszönöm válaszait.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 845 átlag: 5.45 |
 |
|
