KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/május
KRÓNIKA
• Pörös Géza: Tadeusz Lomnicki
• Zalán Vince: A mi nesztorunk
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Lidérces városok Berlin

• Takács Ferenc: Az igazság paranoiája JFK
RETROSPEKTÍV
• Báron György: Választások és vonzások Eric Rohmer filmjei
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: A Sárkány utcánál nincs ravaszabb Beszélgetés a civil filmről
• Simándi Júlia: Mentse, aki tudja, a régi filmeket Beszélgetés Tóth Jánossal és Gyürey Verával
• Nemeskürty István: Atlantisz megmentett darabja Az obsitos; A falu rossza
TELEVÍZÓ
• György Péter: A Nyugat kapujában Össztűz; Friderikusz-show
• Balassa Péter: Arab hómezők Közjáték
KRITIKA
• Almási Miklós: Fortinbras nem jön Hamlet
• Hirsch Tibor: Csillagok háborúja A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire
• Koltai Ágnes: Népi szmoking Vörörs vurstli
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Sülve-főve Cinkekirály; Sellő félig a habokból; Sülve-főve
• Koltai Ágnes: Ay Carmela
• Turcsányi Sándor: Neon City
• Békés Pál: Az utolsó cserkész
• Sárközi Dezső: Űrszekerek VI.
• Sneé Péter: Felhők közül a nap
• Tamás Amaryllis: Beethoven
ELLENFÉNY
• Molnár Gál Péter: Hollywoodi pizza

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Vörörs vurstli

Népi szmoking

Koltai Ágnes

Puha polgári pihe, rebbenő elegancia, finomkodó elmék, könnyes-szatirikus féligazságok, törékeny önérzetek, – egy bársonyos álomvilág kellékei. Molnár György – meglehetősen jól időzített – filmje ama bizonyos vörös 133 nap idején játszódik, midőn a rezignált és kicsit démodé félpolgári Magyarországra – annak is különösen finomkodó Pestjére – rászabadultak a későbbi bolsik, kik megtoroltak, falhoz állítottak, államosítottak, a nép nevében lefoglaltak és a szociális egyenlőségről papoltak. Egyszóval újkori vörös-fehér gyűlölködésünk történelmi archimedeszi pontjából fordítja ki azt a sehogysem polgárosodott magyar világot, melyet utóbb Bereményi Géza írásaiból is ismerünk. Az Imre, Az anyai ág, a Legendárium szerzőjének nevét ott olvashatjuk a főcímlistán, irodalmi ötletei (miként a Lukács György életútját feldolgozó Nagy Andrásé is) nemesítik a film prozódiáját, néha ügyesen keltve azt az érzést, hogy egy polgárcsalád felbomlásának histórikus távlatait látjuk.

A Vörös vurstli dramaturgiai és képi archaizmusával egyfajta nosztalgia-film; a kerekség, a lezártság, az úgynevezett tisztajellemek utáni vágy filmje, de a mű történelemszemlélete és emberábrázolása megerőszakolja és megrontja ezt a „tisztes” nosztalgiát. Egyszerre vágyott, gyűlölt és megtagadott világ ez, elsiratott és kinevettetésbe taszított hősökkel, akik nem veszik tudomásul, hogy kisszerű reményeik még egérnyi méretű univerzumot sem melengetnének meg. A vurstli, a csodák, képzelődések, hiú álmok és lehetetlen valóságok birodalma történelmi panoptikummá növekszik, ahol a zabigyerek és a liliputi pár az utolsó a dominószerűen továbbdőlő erőszak sorában. Itt mindenkit helyére tesz a tomboló erejű szélvihar, jók és rosszak egyként bűnhődnek (a jók talán kicsit jobban, mert a balga naivság olyan, mint egy örökösen vérző nyitott seb), meglakol az is, aki vét, s aki ellen vétettek – legfeljebb a sorrend néha felcserélődik. De hát mindannyian a vörös-fehér Isten kezében vagyunk, sugallja a rendező a tehetetlenség mindent megülő nyomasztó hangulatával. Okosak és buták, előrelátók és percmámorosak ott forognak, peregnek a vurstli kopott bódéi között kergetőző szélben. Elvesznek és aláhullnak, hogy a végén mind megsemmisüljenek a tűzben.

A tűz is vörös és romboló, mint az orosz hadifogságban átnevelődött magyar katona (a Tanácsköztársaság díszprolija), mint a nagy- és kispolgári eleganciája ellen lázadó filozófus (dr. Maros, értőknek: Lukács György) és kerek szemű lelkes kékharisnya köre, vagy mint a megtorlásra sebtében felbérelt felejthetetlen viseletű (bőrkabátos) Lenin-fiúk. Égetnek, s végül maguk is megégnek, kopár, talán sohasem újjáéledő csonka földet hagyva maguk után.

Csonka vurstli nem vurstli, nagy vurstli mennyország, valahogy így foglalhatnánk össze a családi ebéd, az ezüstkészlet és az üzleti korrektség szentháromságában bízó tulajdonos, bizonyos Blau élet- és történelemfilozófiáját. De a vörösök meglopták a vurstliját és az álmát, s ő belepusztult a nagy (vurstli) világégésbe. Blau úr a dramaturgiai középpont: kis- és nagy közhelyek tudója, szigorú, de jóságos atyja csacska, semmirekellő gyermekeinek, lelkes és szorgos alkalmazottainak. A vurstlitulajdonos maga a megtestesült fegyelem, maga a szétporló lehetőség: a kettébetört polgárosodás.

A kisember nagy tervekkel, majdnem nagy igazságokkal és generációs előrelátással olyan dramaturgiai közhely, amelyet a magyar film egy vonulata (különösen Sándor Pál óta) szívesen használ. Ez a legjobb Molnár Ferenc-i hagyományokat újjáélesztő világ- és emberkép ugyanis kiválóan alkalmas arra, hogy egyszerre bagatellizálja el a történelmet mint cselekményt és cselekedetet, s annak szenvedő alanyát, a mindenkor bukásra ítélt földi halandót. A súlytalanított történelem és a sikertelenségre ítélt ember így legfeljebb egy tragikomédiácskában találkozhat össze. A dramaturgiai képlet tehát végtelenül egyszerű: egy kisszerűségében is teljes (mondhatni hétköznapi) életet véletlenül keresztez a Történelem, s a vesztésre ítélt hősök, a bukás előtti szerepekből tetszés szerint választva, bölcsen vagy bután, elegánsan vagy meghunyászkodva, sírva vagy mélázva búcsút intenek a létnek. Ez a dramaturgia lassacskán felemésztette a halál előtti szereplehetőségeket, s a Vörös vurstli rendezőjének, Molnár Györgynek már nem is nagyon maradt választási lehetősége. Kész, a szó szoros értelmében kész szerepekbe bújtatta hőseit, szemernyi lehetőséget sem hagyva a véletlennek. Mindenki az előrelátható (persze csak a néző s nem a szerepek fogságába esett figurák számára nyilvánvaló) sorsot teljesíti be.

A naiv a halál előtt még egyszer utoljára megcsalatik, a gyáva megszeppenve könyörög, a butuska a csodát reméli, az álbölcs pedig hasznavehetetlen okosságokat fecseg. Ha a halál kegyelmi állapotából nézzük, a Vörös vurstli hősei még bántóbban kisszerűek, mint éltükben.

A vörös tűz felperzseli a vurstlit, s egyformán sújtja a vöröskatonát, a Lenin-fiúkat, a kékharisnya kislánykát, Blau urat, a mutatványost, a kardnyelőt és minden arra kódorgót. Ők mind elvésznek a történelmi százharmincharmadik napon; a vöröskatona és a kékharisnya még utoljára ránk néz a történelmet imitáló-ránkhagyó archívfilmből, mintegy kiintenek a pusztulás díszleteiből – talán, hogy jelezzék: ez a história nem ért még egészen véget. Aztán lepereg a film a filmben, s marad a pusztaság, a megrongált vurstli.

Fénykorában Blau úr és népes kompániája boldog ártatlanságban tengette mindennapjait, valami olyasféle halszerű együgyűségben, mint a vurstli egyik világszáma, az akváriumnő. Ez a hölgy naphosszat úszik, lebeg egy akváriumban, sellőteste kecses, szemei kiázottak, s ha véletlenül kijön a vízből, szavát sem hallani. Az akváriumnő néma, beletörődő bólintással viseli sorsát (Blau úr mihaszna fiacskája megáldotta egy gyermekkel). Hang nem hagyja el ajkát, s nevetni is csak egyszer látjuk, akkor is a vízben, egy jóleső kéz- és lábtempót nyugtázva. A sellő, a megalázott és megtűrt halnő – kimondani sem jó – szimbólum. A vurstli, az elnémított Blau úr, a meggyötört félpolgári Magyarország elúszó, hangtalanul tovatűnő szimbóluma.

Midőn a Tanácsköztársaság kezdetét veszi és megérkeznek a vörösök, akik a történet tanúsága szerint csillapíthatatlan igyekezettel veszik be a Városligetet az ott lévő vurstlival, hogy menten Művészetek Házát rendezzenek be, s otromba agitkákat próbáljanak benne, mellesleg összeszednek mindent, ami a kezük ügyébe kerül. A sellőt észre sem veszik, de Blau úr ficsúr gyermekének szmokingja felkelti az államosítók tetszését. Lefoglalják a nép nevében. A felvágott nyelvű ifiúr mentükben még utánuk szól: javasolja a népnek, tisztíttassa ki, mert a fehér öltözet bizony elpiszkolódott.

Egy fehér szmoking egy vöröskatona kezében. Ebből a dicstelen 133 napos vurstlihistóriából, ebből a nosztalgiázó történelmesdiből csak az érdekel, hogy mi lett volna a népi szmoking sorsa. Vörösterror után, fehérterror alatt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/05 57-58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=472