KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/május
KRÓNIKA
• Pörös Géza: Tadeusz Lomnicki
• Zalán Vince: A mi nesztorunk
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Lidérces városok Berlin

• Takács Ferenc: Az igazság paranoiája JFK
RETROSPEKTÍV
• Báron György: Választások és vonzások Eric Rohmer filmjei
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: A Sárkány utcánál nincs ravaszabb Beszélgetés a civil filmről
• Simándi Júlia: Mentse, aki tudja, a régi filmeket Beszélgetés Tóth Jánossal és Gyürey Verával
• Nemeskürty István: Atlantisz megmentett darabja Az obsitos; A falu rossza
TELEVÍZÓ
• György Péter: A Nyugat kapujában Össztűz; Friderikusz-show
• Balassa Péter: Arab hómezők Közjáték
KRITIKA
• Almási Miklós: Fortinbras nem jön Hamlet
• Hirsch Tibor: Csillagok háborúja A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire
• Koltai Ágnes: Népi szmoking Vörörs vurstli
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Sülve-főve Cinkekirály; Sellő félig a habokból; Sülve-főve
• Koltai Ágnes: Ay Carmela
• Turcsányi Sándor: Neon City
• Békés Pál: Az utolsó cserkész
• Sárközi Dezső: Űrszekerek VI.
• Sneé Péter: Felhők közül a nap
• Tamás Amaryllis: Beethoven
ELLENFÉNY
• Molnár Gál Péter: Hollywoodi pizza

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Tadeusz Lomnicki

Pörös Géza

Ilyen kegyes és biztos stílusú csakis a vaksors lehet. Tadeusz Lomnickit 1992. február 22-én a poznańi színházban érte a halál. Színpadon, próba közben, Lear királyként. A színész, aki formát adott az életnek, most jutalmul megformált halált halt.

Fényes csillagzat alatt született, Zbigniew Cybulskival azonos esztendőben. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyhez Cybulskin kívül Aleksander Bardini, Tadeusz Janczar, Andrzej Lapicki, Aleksandra Slaska és Gustav Holoubek is.

Pályafutásának első állomása, közvetlenül a háború után, a krakkói Teatr Stary, ahonnan előbb Katowicébe, majd 1949-ben Varsóba szerződött. Lomnickinek a színészet maga a teljes létezés volt, mintha minden tapasztalatot csak azért halmozott volna fel, hogy egyszer majd alakítások gyúanyaga legyen. Eltekintve most a végzet meghökkentő gesztusától, ezért is írhatta róla egyik méltatója, hogy ő tulajdonképpen soha nem jött le a színpadról. Végigjátszotta a világ és a lengyel színház nagyjait, egyebek között Shakespeare-t, Slowackit, Dürrenmattot, Brechtet és Mrožeket. A színészet mellett tanított, rendezett, színházat vezetett. Legutóbb – több mint másfél évtizedig – a Teatr na Wolinak volt igazgatója. Filmszerepeinek száma közel félszáz.

Először a legendás Stanislaw Wohl Két óra (1947) című filmjében állt a kamera elé, ám az igazi kiugrást az 1954-ben forgatott Aleksander Ford-mű, a Cannes-ban is díjazott Öten a Barska utcából jelentette. Az egykori tizenéves ellenállónak megadatott az, hogy a ráosztott sorsokba, jellemekbe bújva tanúságot tegyen nemzedékének – az ő nemzedékük – próbatételeiről. A tündöklésről és a bukásról. A helytállásról és az árulásról. Láthattuk Lomnickit az ifjúságuktól megfosztottak partizánrongyaiban, a kényszerű hősiességet önként vállalva, de azért mosolyra, ábrándozásra is készen (A mi nemzedékünk, Eroica), aztán a „mérgezett remények” idején (Ártatlan varázslók), s végül a néhai szocializmus komédiává torzult agóniájának pillanataiban (Márványember, Szerződés, Véletlen). A lengyel nézők millióinak szemében azonban A kis lovag maradt, Jerzy Hoffman Sienkiewicz-adaptációinak feledhetetlen Pan Wolodyjowskija.

Jerzy Skolimowski, aki a Sorompó, a Kezeket fel! után legutóbb a Ferdydurkeben is dolgozott vele; Lomnicki formátumát Laurence Olivieréhez hasonlította. A pályatárs Aleksander Bardini sem fukarkodott a jelzőkkel, amikor úgy búcsúzott tőle, mint a legnagyobbak legnagyobbikától. Maradjunk mi is ennyiben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/05 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=459