KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/május
KRÓNIKA
• Pörös Géza: Tadeusz Lomnicki
• Zalán Vince: A mi nesztorunk
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Lidérces városok Berlin

• Takács Ferenc: Az igazság paranoiája JFK
RETROSPEKTÍV
• Báron György: Választások és vonzások Eric Rohmer filmjei
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: A Sárkány utcánál nincs ravaszabb Beszélgetés a civil filmről
• Simándi Júlia: Mentse, aki tudja, a régi filmeket Beszélgetés Tóth Jánossal és Gyürey Verával
• Nemeskürty István: Atlantisz megmentett darabja Az obsitos; A falu rossza
TELEVÍZÓ
• György Péter: A Nyugat kapujában Össztűz; Friderikusz-show
• Balassa Péter: Arab hómezők Közjáték
KRITIKA
• Almási Miklós: Fortinbras nem jön Hamlet
• Hirsch Tibor: Csillagok háborúja A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire
• Koltai Ágnes: Népi szmoking Vörörs vurstli
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Sülve-főve Cinkekirály; Sellő félig a habokból; Sülve-főve
• Koltai Ágnes: Ay Carmela
• Turcsányi Sándor: Neon City
• Békés Pál: Az utolsó cserkész
• Sárközi Dezső: Űrszekerek VI.
• Sneé Péter: Felhők közül a nap
• Tamás Amaryllis: Beethoven
ELLENFÉNY
• Molnár Gál Péter: Hollywoodi pizza

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

JFK

Az igazság paranoiája

Takács Ferenc

Ezerkilencszázhatvanhárom november huszonkettedikén Texas állam Dallas nevű városában merényletet követtek el John Fitzgerald Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok elnöke ellen. Miközben az elnök nyitott kocsija a dallasi Elm Streeten, annak is Dealey Plaza nevű szakaszán haladt át, az elnököt lövés(ek) érték. Sérüléseibe fél órán belül belehalt.

Körülbelül ennyi tudható bizonyosan és mondható el biztonsággal arról, ami azon a (jelenlévők és az eseményről fennmaradt filmfelvételek tanúsága szerint) napfényes délutánon történt. A többi – hány lövés érte Kennedy-t, honnan lőttek rá, egyetlen merénylő volt-e vagy több, egyáltalán: ki lőtt rá, tényleg Lee Harvey Oswald volt-e a gyanúsított, aki a merénylet után két órával már rendőrségi őrizetben volt, de aki a következő huszonnégy óra során, amíg Jack Ruby félbűnöző, sztriptízbár-tulajdonos agyon nem lőtte, mindvégig kitartott ártatlansága mellett – bizonytalan. Mint ahogy bizonytalan a válasz minden olyan kérdésre is, amely az ügy ténykörülményein túli összefüggéseket firtat, azaz a háttérre kíváncsi: állt-e valaki, álltak-e valakik a merénylő vagy merénylők mögött, bűnszövetségben végeztek-e az elnökkel valamely nagyobb és titkos erő képviselői, s ha igen, kik voltak ezek (a maffia?, a CIA?, az FBI?, az USA „katona-ipari komplexuma”?, a kubai emigránsok?, a KGB?, Fidel Castro?, Lyndon B. Johnson?, Nyikita Szergejevics Hruscsov?), s mit akartak elérni evvel a gyilkossággal (megakadályozni a harmadik világháborút?, kirobbantani a harmadik világháborút? felszabadítani Kubát?, megakadályozni Kuba felszabadítását?, végleg belevinni az Egyesült Államokat a vietnami konfliktusba?, az utolsó pillanatban kivonni az Egyesült Államokat a vietnami konfliktusból?, befejezni a hidegháborút?, mindörökre tartósítani a hidegháborút?).

 

 

A Titok genezise

 

Gondatlanságok, hanyagságok és mulasztások kísérték már az elnök texasi útjának megszervezését, személyes biztonságának védelmét, s mindez folytatódott a merénylet utáni első hatósági lépések során; ugyanilyen esendően gondatlan és hanyag képet mutat, tisztázatlan, homályos momentumok mellett megy el a Warren-bizottság munkájának dokumentációja, a jelentés tucatnyi kötete.

Feltűntek volna-e ezek a gondatlanságok, hanyagságok és tisztázatlanságok egy más, „közönséges” bűnügy vizslatóinak? Lehetséges, hogy nem. A Kennedy-gyilkosság viszont – nyilván azért, mert nem akárkit gyilkoltak meg – amerikai és nem amerikai újságírók, filmesek, a legkülönfélébb vizsgálódók képzelőerejét mozgatta meg, sőt, hamarosan a világközvélemény megfejteni való, ám valamiért mégis megfejthetetlen rejtvénye, izgató és nyugtalanító rejtély lett belőle. Nálunk is így volt ez: az eset ellentmondásait firtató, az „igazi” bűnösök kilétére vonatkozó hipotézisekkel előálló amerikai könyvek közül több magyarul is megjelent – Mark Lare és Sylvan Foxé például –, a gyilkosság magyar elemzői tévéjáték-sorozatban adták közre a maguk verzióját. Neményi Béla pedig az 1967-es polbeat-fesztiválon dalban tette fel a kérdést, mely egyrészt gazdagon megválaszolható, másrészt izgatóan megválaszolhatatlan: „Ki ölte meg Kennedy-t?”)

Azaz megszületett a Titok, melyet a képzelet Titokként teremt újjá minduntalan, mivel megfejtésre vágyik, miközben ezt a megfejtést lehetetlenné is teszi, hiszen ő csinált belőle titkot. Ezek a tisztázatlanságok, hanyagságok, mulasztások merőben esetleges, a maguk helyén teljesen érthető, ezért magyarázatot sem igénylő dolgok is lehetnének – de a rejtvényfejtő, s egyben titokteremtő képzelet paranoiája megsejti bennük a rendszert, mögöttük a tervet és a szándékot; azaz a csalóka felszín mögött megtalálni véli az igazságot.

Ez a kettősség – a Titok tartalmas homálya, amelybe minden belelátható, de amelyben semmi sem biztos – jóidőre alkalmasnak bizonyult arra, hogy a Titkot a legkülönbözőbb célokra használják. Folklórrá vált, köznapi mítosz lett belőle. Krimi volt, a század legnagyobb megoldatlan bűnügye, izgalmai detektívregény-izgalmak. Táplálta a banálmisztikát, a filléres okkultizmust: az ügyről és a szereplőkről meglepő számmisztikai összefüggések derültek ki, mint ahogy Nostradamus jóslatai között is megtalálták a Kennedy-gyilkosságra vonatkozó próféciát.

De része lett ez a Titok más gondolatkörök metafora- és szimbólum-készletének is. Amerikai történészek és szociológusok például Kennedy meggyilkolásában látják azt a jelképes pillanatot, amikor Amerika elveszítette ártatlanságát: a pillanatot, amely nyilvánvalóvá tette, hogy a nyílt társadalomba, az amerikai demokráciába és hasonlókba vetett hit legalábbis naivság, s amely nyitánya volt a nagy kiábrándulásnak, Vietnamnak és a háborúellenes mozgalomnak, diákforradalomnak és hippizmusnak, majd Nixon-szégyennek és az újkonzervatív ellenhatásnak.

 

 

A Titok újjáéledése

 

Mindennek során persze az idő múlásával a Kennedy-gyilkosság fölött – mondjuk így – napirendre is tért a közképzelet: új nemzedékek nőttek fel, s ma már lassan középkorúak még a legfiatalabbak is, akik – a Kennedy-gyilkosság nemzetközi folklórjának szellemében – elmondhatják, hogy pontosan emlékeznek, hol voltak és mit csináltak abban a pillanatban, amikor értesültek a Kennedy elleni merényletről.

Mostanában viszont több jel mutat arra, hogy ismét élés hat a Titok: Kennedy halála újra foglalkoztatja a képzeletet. 1985-ben jelent meg a Don DeLillonak, a nálunk csupán egy korábbi könyve révén ismert kiváló amerikai regényírónak magyarul Mérleg címen olvasható regénye Lee Harvey Oswaldról, Jack Ruby-ról és a többiekről. Nemrégiben a Gallup-intézet vélte szükségesnek, hogy közvéleménykutatás formájában visszatérjen az ügyre: mint kiderült, a megkérdezettek hetvenhárom százaléka szerint a Warren-bizottság tévedett, az elnökkel igenis bűnszövetkezet, „összeesküvés” végzett.

 

 

A Titok képe

 

Ebben a légkörben készült el Oliver Stone filmje, a JFK, s a jelek szerint máris hullámokat kavart: a Time már a forgatókönyv egy előzetes vázlatát recenzeálta (alighanem példátlan eset a filmkritika történetében), a filmet támadják, a filmről élénken vitatkoznak.

Stone a Doors, a Július negyedikén született, a Szakasz rendezője – láthatólag valamiféle nemzedéki archeológiai expedíció keretében jutott el a Kennedy-gyilkosság megfilmesítéséhez: az 1946-os születésű rendező filmjei mostanában ifjúkorának évtizedét, a hatvanas éveket veszik célba, s történészi-publicisztikai szenvedéllyel kutatják ezeknek az éveknek a személyes, nemzedéki és történelmi értelmét.

Az eredmény különös munka: olyan dolgok ötvözete, amelyek általában nem szoktak egymással ötvöződni amerikai filmeken. Itt van egyrészt a film legszélesebb értelemben vett kiállítása, amely tudatosan kommersz, közönségcsalogató és hatásvadász: a szereposztás átgondolt sztárparádé, ahol a film főhősét, Garrison ügyészt alakító Kevin Costner (A Farkasokkal táncoló sztárja és rendezője, a Robin Hood: a tolvajok fejedelme címszereplője) és a feleségét játszó Sissy Spacek mellett apró szerepekben, jelenetnyi jelenésekben olyan sztárok tűnnek fel, mint Jack Lemmon, Walter Matthau és Donald Sutherland; a szereplőgárda mintegy negyven Oscar-jelölést és húsz Oscar-díjat tudhat a magáénak. De ugyanígy biztos „nyerő” mindenki, aki közreműködik, a film zeneszerzőjétől, John Williamstől (négy Oscar-díj) a ruhatervező Marlene Stewartig (aki eredetileg Madonna „kinézetének” feltalálója volt).

„Szuperprodukció” tehát Stone filmje (hosszra is az: háromórás, eposzi terjedelmű munka), de olyan szuperprodukció, amelyben ez az eszköztár szokatlan célt szolgál: rebellis mondanivalót, kényelmetlen igazságokat közvetít.

Filmes módszere is hasonló kompromisszum a szokatlan, merész és egyéni eszközök és a „közérthető” történetmondás között. A JFK egyrészt olyan, mint egy kabuki-dráma: felállhatunk, kimehetünk, később pedig újra bekapcsolódhatunk a nyomozás történetébe, mivel a film újra és újra leírja ugyanazokat a köröket, amelyek mentén Garrison ügyész és munkatársai folyvást visszatérnek az ügy vitás vagy homályos pontjaira. Stone varázslata, hogy ez a papírforma szerint unalmas és filmszerűden anyag egy pillanatra sem válik érdektelenné.

Ebben persze az is segíti, hogy alighanem a Kennedy-gyilkosság volt a modern történelem vizuálisan leginkább rögzített eseménye. A gyilkosságot vették a televíziók, peregtek a filmhíradók kamerái, sőt, még egy – később igen fontosnak bizonyuló – amatőrfilm is készült Kennedy haláláról. Stone felhasználja a fennmaradt eredeti filmanyagot, s ezt óriási mennyiségű áldokumentummal, illetve rekonstruált, filmdokumentumszerűre csinált anyaggal kombinálja. Mindevvel a film legdermesztőbb tanulságát sugallja, sőt, sulykolja nézőjébe: soha nem rögzített még objektív a maga objektivitásával ennyit a felszínről, mely ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) oly pompásan fedi el a mélyt, rejti a lényeget.

Könnyítésül, a könyörtelenül ciklikus előadásmód ellensúlyaként viszont megkapjuk Garrison ügyész egyenes vonalú, kiszámítható és követhető családi drámáját: hollywoodi szabványgiccset. Az ügyész ugyanis annyira paranoid megszállottja lesz az igazságnak (pontosabban: az igazság hajszolásának, hiszen végülis nem derít ki semmi biztosat az ügyről), hogy elhanyagolja feleségét és gyermekeit. Konfliktus támad férj és feleség között, fokozatosan mélyül a válság, mert az asszony nem képes megérteni, hogy mennyire fontos számukra is, de Amerika számára is, hogy az igazságra fény derüljön. De végül, amikor már minden veszni látszik érzelmileg, mégiscsak megérti urát, mellé áll, s amikor Garrison vereséget szenved (Clay Shaw-t, aki ellen vádat emelt, felmentik), egy megértő asszony lép ki a bíróság épületéből férjének, az igazság magányos és naiv bajnokának, a Frank Lapra-filmekből feltámasztott Jimmy Stewartnak, a hősnek az oldalán.

És a Titok? A Titok marad; a Kennedy-gyilkosság rejtélyét Stone filmje sem oldja meg. Csupán sejteti, hogy van talán megoldás; csupán biztat, használjuk csak tovább a Titkot, éljünk vele ezután is, hiszen a miénk, mindannyiunké.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/05 10-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=463