KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/május
KRÓNIKA
• Pörös Géza: Tadeusz Lomnicki
• Zalán Vince: A mi nesztorunk
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Lidérces városok Berlin

• Takács Ferenc: Az igazság paranoiája JFK
RETROSPEKTÍV
• Báron György: Választások és vonzások Eric Rohmer filmjei
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: A Sárkány utcánál nincs ravaszabb Beszélgetés a civil filmről
• Simándi Júlia: Mentse, aki tudja, a régi filmeket Beszélgetés Tóth Jánossal és Gyürey Verával
• Nemeskürty István: Atlantisz megmentett darabja Az obsitos; A falu rossza
TELEVÍZÓ
• György Péter: A Nyugat kapujában Össztűz; Friderikusz-show
• Balassa Péter: Arab hómezők Közjáték
KRITIKA
• Almási Miklós: Fortinbras nem jön Hamlet
• Hirsch Tibor: Csillagok háborúja A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire
• Koltai Ágnes: Népi szmoking Vörörs vurstli
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Sülve-főve Cinkekirály; Sellő félig a habokból; Sülve-főve
• Koltai Ágnes: Ay Carmela
• Turcsányi Sándor: Neon City
• Békés Pál: Az utolsó cserkész
• Sárközi Dezső: Űrszekerek VI.
• Sneé Péter: Felhők közül a nap
• Tamás Amaryllis: Beethoven
ELLENFÉNY
• Molnár Gál Péter: Hollywoodi pizza

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Közjáték

Arab hómezők

Balassa Péter

A Magyar Televízió az egyes csatornán január elseje óta késő esténként négy-öt perces egységekből álló sorozatot sugároz, Közjáték címmel. Producere Árvai Jolán, szerkesztői Jókai Lóránt és Katona Zsuzsa, akik hetenként más-más ismert rendezővel dolgoznak. Egy-egy költő, író, festő vagy gondolkodó, kultúrtörténeti nagyság írásaiból, feljegyzéseiből, naplóiból, leveleiből készülnek ezek a heti szériák. Mikor ezt írom, a következőket láthatták már a nézők: Márai Sándor (Forgács Péter), Fernando Pessoa (Jókai Lóránt), Hamvas Béla (Sülyi Péter), Weöres Sándor (Xantus János), Van Gogh (Balogh Zsolt), Paul Klee (Kamondi Zoltán), Füst Milán (Enyedi Ildikó), Pilinszky János (El Eini Sonia), Csontváry–Huszárik (Maár Gyula).

Ez a száraz tény- és adatközlés csupán annak a felhőtlen, ritka örömnek és elismerésnek a késleltetése, visszatartása volt, amellyel jelenteni szeretném: igazi, váratlan, kulturális esemény tanúja lehet – feltehetően egész évben – a néző, ha rendszeresen figyelemmel kíséri ezt a műsort. A rendszeresség ugyanis arra a felismerésre késztet, hogy sikerült nagyon különböző alkatú, vérmérsékletű, képességű, különféle színvonalú látásmóddal és stílussal dolgozó rendezőknek valami komolyan vett közöset, közénk valót, egyben közülünk valót, valami folytatólagosat létrehozniuk, amihez közünk lehet: közös játékot. Köznek valót, ami maga is létrehozza a közöset. A figyelmes komolyság, ami, úgy látszik, valahogyan megszállta őket, tudatosíthatta számukra, hogy e műsor alapkérdése: közös, s már ez önmagában esemény. A közös kérdés pedig az egyes darabok szerint az, hogy miképpen jeleníthető meg, megjeleníthető-e egyáltalán a tévé képvilágában egy írott szöveg. A problémafelvetés folyamata átértelmezi a sorozatcímet – a köz játékává, köz és játék együttesévé teszi ezt a produkciót. Persze eleve, mindig ennek kellett volna a tévé-műfajok alapkérdésének lennie: szó és kép, történet és látvány viszonyáról van szó. Hiszen a tévé-kultúra mindig is kivezetett – a maga kétértelműségében – a szóközpontú kultúrából a képközpontú felé, háttérben a fénykép, a film tradíciójával, az előttünk álló, jelenkori-jövőbeli videó-jelenséggel keretezve. Ezúttal tényleg erről folyik afféle nyilvános, képi vita és meditáció. Nem kisebb eredmény ez, mint amikor a vizuális művészet – az irodalom verbális világával szembesülve – újra felfedezi saját szellemi lehetőségeit, melyeket (felületesen érzékelve) olykor megtagadni látszik. A vizualitásra is érvényes, ami bármi másra, hogy mindenféle foglalkozás – munka az anyaggal; feszültség, megoldatlanság, konfliktus és dilemma, nem pedig evidens válaszok, klisék ismételgetése. Így mellesleg példát ad ez a sorozat arra is, hogy egy tömegkulturális médium és műfaj tömegeknek szánt produkciója miként egyensúlyozhat ellentmondásos adottságai között úgy, hogy ki is emeli, el is távolítja magát a tömegtermeléstől, be is világítja (tehát nem tagadja!) azt, viszonyt hoz létre szellem és tömegmunka között, kritizálja is, el is fogadja azt, anélkül, hogy finnyásan sterillé vagy művészi értelemben reakcióssá válna. Mindez, hangsúlyozom, a következő szavak aurájában sugárzik: mégis, meglepetés, váratlanság, mindennek ellenére...

Röviden érintem hát, hogy mi nem ez a sorozat, s hogy miféle, önként (figyelmetlenségből) adódó veszélyeket kerül ki, persze nem azonos nívón, nem azonos feszültség és lehetőség szintjén. Ez esetben azonban – ebben áll a közösségiség sikere – a legjobbak, a jók minősítik az egészet, mert a kevésbé sikerült vagy éppen gyengék sem olyan rosszak, beletartoznak a közös játékba. Tehát: nem didaktikus, nem tanít, nem nevel, nem szórakoztat (önmagában, öncélúan). A kép nem illusztrálja a szöveget, nem magyarázza, nem „adekvát” vele, hanem éppen a két közeg szuverenitása hozza létre az egységet, a kettejük beszélgetése, vitája, ellentéte, feszültsége és egymásra vonatkoztatottsága teremt egy lehetséges kép-szöveg világot, amely természetesen nem egyféle, hanem tágasan egységes inkább. Ugyanakkor nem művészkedik egészében ez a sorozat, ha egyes, gyengébb részleteiben megjelenik is ez a majdnem mindenkit fenyegető veszély. Az alkotók, a legjobbak megoldásai felől nézve, az adott helyzetből indultak ki, sem filozófusok nem akartak lenni, sem ellentelevíziót nem akartak csinálni. Megvilágító és termékeny volt például a Klee üzeneteiben (Kamondi Zoltán) abból kiindulni, hogy a tévé már régóta szervesen a családi életforma és életvilág része, hogy mindenki családias körülmények között néz többnyire tévét a világ minden táján, s hogy „állandóan” megy a tévéműsor az egész Földön (ami persze riasztó látomás és valóság is, ha tényleg belegondolunk). Ez azt jelenti, hogy sem nem irodalmias-retrográd a fogalmazás, sem nem absztrakt módon „képi”, steril, purista. Üdvös volt például nem tartózkodni a narrációtól, így például a kitűnő Pilinszky-sorozat kocsmai, süketnéma és szegény találataiban, illetve Enyedi Ildikó Füst-szériájában, mely első a többiek között: egyenesen nagyszerű mű. Ez a sorozat nem enged sem az öncélú szépelgésnek, sem a kommersz ízléstelen változatainak. Végül, de nem utolsósorban: nem bonyolult, de igen értelmes (jó és figyelmes volt az értelmező munka). Széles közönség számára követhető, ugyanakkor ez nem engedmény árán valósul meg: kezdetlegességnek nyomát sem találom.

Enyedi Ildikó igazi művet hozott létre, metatörténelmi víziót látunk, mely összefüggő képi epikát teremt a hét szöveg között. A látomást egy Seherezádé-szerű figura mondja el. Kamondival, El Eini Soniával rokon fogással: közvetlenül a tévé-nézőhöz fordul egy kedves, láthatóan szinkronizált figura, a régi szovjet esztrádműsorok valamely keleti „hercegnője” (csecseningus? oszét? gagauz?), aki katonákról, hóról beszél, afféle kommentáló kórus és tömeg egyszerre, ironikus-közösségi elemű, amint magasrendű Füst Milán-szövegeket idéz. Régi, elfelejtett ötlet-emlékemet eleveníti fel Enyedi Ildikó: mendegélek az utcán, erdőn-mezőn, s úton-útfélen kisautomata áll, amelybe egyforintost dobok be, és rögtön hallható egy-egy kedvenc Shakespeare-em, szólhat Bartók és Mozart... aztán megyek tovább. Hülyeség talán, de igaz... A népviseletes „hercegnő”, aki az emberiségnek esti mesét mond, nagy ötlet, mert megteremti a hétrészes miniremek kommunikációs közegét: egy ismeretlen hadsereg ismeretlen tájon, magas hóban vándorol végesteien végig, egységei nehezen tartják a rádiókapcsolatot egymással, a repülő és a földi bázis, harc közben és szünetben egyaránt megpróbál – sokszor hiába – beszélni egymással, hogy felderítsenek valamit, közben-közben keleti, arab tájékon is járunk, az Ezeregyéjszaka világában, mert e világok, e világ testén harc, brutális férfiküzdelem, felderítés és hódítás folyik (hódító és hódítottak egyformán elcsigázottak – női okosság, finom és határozott kritika ez, évezredek hadijátékai felett). Maguk az egyes részek is úgy indulnak, mint egy felderítő kémakció: a Földgolyóból kivágott kis kukucska lesz felnagyítva, és amit abban látunk, az az aznapi történet. Tevék és lokátorok, beduinok és arcvédő, elrongyolódott katonasálak, célkeresztben mozgó arabok, szép zenére vissza-hazainduló katonák, pattogó katonazenére mégis inkább parancsnokaiknak engedelmeskedők. Egy elveszett hadsereg a hóban, értelmetlen hódítás (pusztulás) közben. Bonyolult mesélés ez, fantasztikus képi epika, amelyben megtaláljuk a példázat és a folyamatosság egyszeri találkozását – „nem egyedül maguknak mesélek”, mondja egy helyen a „hercegnő”. S valóban mennek előre – de hová is? – a katonák a hóban, cirkulálnak a tevegelő arabok, és meg-megállnak egy-egy mesére. Füst Milán Hábi-Szádijának adekvát táj ez, álom és kritika, olyan freskó, mely tényleg átfogó tartalommal telt, mire a végefelé a parancsnoksághoz érünk, ahol a marcona háborúcsinálók, parancsnoksága, a „központ” egy rózsával, egy kibomló, merev, csodarózsával foglalatoskodik, aztán újra a háborút látjuk, beszélgető pingvinek készülnek a sarkvidéken a nagy támadásra és bakadialógokat váltanak egymással. Az arab hómező, a mindenkori 2. hadsereg, az értelmetlen férfi-mánia (a tevékenység és előrenyomulás, a Machbarkeit, a végtelenség-eszme mint militarizmus) és a kommunikáció állandó technikai zavarai együtt valami – számomra – egészen új látomást alkotnak az egyre értelmetlenebb történelmi folyamatról, amelyben a lokátorok nem működnek, s amelyben a félreértés, a groteszk hírszerzés, a zavaró elemek az életjelenségek, miközben a megfigyelőpont, a szerszám, a technika, a hideg elemzés a mesterkélt abszurd idegenség. Többször felhangzik Gluck Orfeuszából a fúriák táncának zenéje. Igen, ebben az Ezeregyéjszakában új, fantasztikus eklektikában vizionálódik a mindenkori nagy menet, vonulás, vándorlás, az eltévedt hadsereg, a hómező és a homoktenger, teve és vadászbombázó – a mi huszadik századunk...

A Klee üzeneteiben a családi idézetolvasás, bevásárlószatyorral, a fonetikus ejtés, az „utcaembere” találkozása saját, de nem ismert elitkultúra hagyományával, a tévénézők Klee-je, a homlokráncoló erőlködés, hogy megértsék a textust, mint egy bonyolult villanyszámlát – ez ugyanaz a mély és erős találmány, mint amikor Jeles András gyermekekkel játszatta el Az ember tragédiáját, dadogó, rosszul artikuláló amatőr kukalakókkal 56-ot stb. És a Pilinszky-sorozat végkicsengése is így válik korszak-rokon pályaudvar- és krimóirodalommá, hiszen a részeg, dadogó, beszédhibás szakadtak joggal, igazsággal, gúnyos-sprőden mondják: „a többi csak irodalom, filológia.” összesíteni a legnagyobb kulturális, végtelen szövegfolyondárt azzal, ami van, megszólaltatni abban, ott és úgy, ahol és ahogyan valójában zajlik e végtelen, mindennapi, szövegelő némaság. Ivás és tévénézés, a kukák világa és a félrecsúszott zoknik, zsúfolt kislakás és nagycsalád, időtlen, „tipikus” gesztusok és értelem nélküli, vak menetelés a hóban, a sivatagban, kibetűzés és szót nem értés; vajon nem ez a kép-szöveg-interpretáció hármassága, az elméletet mindig felülbíráló, felülmúló alkotó erő, ami, úgy látszik, „élni akar”?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/05 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=469