KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/május
KRÓNIKA
• Pörös Géza: Tadeusz Lomnicki
• Zalán Vince: A mi nesztorunk
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Lidérces városok Berlin

• Takács Ferenc: Az igazság paranoiája JFK
RETROSPEKTÍV
• Báron György: Választások és vonzások Eric Rohmer filmjei
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: A Sárkány utcánál nincs ravaszabb Beszélgetés a civil filmről
• Simándi Júlia: Mentse, aki tudja, a régi filmeket Beszélgetés Tóth Jánossal és Gyürey Verával
• Nemeskürty István: Atlantisz megmentett darabja Az obsitos; A falu rossza
TELEVÍZÓ
• György Péter: A Nyugat kapujában Össztűz; Friderikusz-show
• Balassa Péter: Arab hómezők Közjáték
KRITIKA
• Almási Miklós: Fortinbras nem jön Hamlet
• Hirsch Tibor: Csillagok háborúja A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire
• Koltai Ágnes: Népi szmoking Vörörs vurstli
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Sülve-főve Cinkekirály; Sellő félig a habokból; Sülve-főve
• Koltai Ágnes: Ay Carmela
• Turcsányi Sándor: Neon City
• Békés Pál: Az utolsó cserkész
• Sárközi Dezső: Űrszekerek VI.
• Sneé Péter: Felhők közül a nap
• Tamás Amaryllis: Beethoven
ELLENFÉNY
• Molnár Gál Péter: Hollywoodi pizza

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Beszélgetés Tóth Jánossal és Gyürey Verával

Mentse, aki tudja, a régi filmeket

Simándi Júlia

„A régi filmek pusztulásának híre úgy hatott rám, mint valami pótol hatatlan veszteség. És valóban pótolhatatlanok is azok az ősrégi filmtekercsek, melyek a minap felrobbantak és elégtek a Tisza Kálmán téren. Egyedüli példányok voltak a hazaiak: a külföldiekről pedig csak múzeumokban akad másodpéldány. Nem láthatjuk tehát többé a Lumière-féle első filmgyárból kiözönlő, darázsderekú, sonkaujjú munkásnőket, az orosz cárt, Fattyt, Max Lindert, Zigotót és Vilmos császárt – legalábbis azt a pillanatukat nem, melyet véletlenül éppen ezek a filmek örökítették meg. Akik halottak közülük, azok most haltak meg igazán…” (Bálint György: Régi filmek halálára, Pesti Napló, 1936. június 17.)

Pedig arról volt szó, hogy a film megörökíti őket. Halhatatlanná teszi a halandó embert, mulandó mozdulatot, kétségbevonhatatlanná a kétséges emlékezet által eltorzított tényeket. De a film állhatatlannak bizonyult. Megcsalt, becsapott bennünket: nem hogy örökre, de még röpke évtizedekre sem őrzi meg, amit rábíztak. Gyúlékony, robbanékony, sérülékeny; izgága vegyületei a legkisebb külső hatásra mozgásba lendülnek és kijelölt helyüket elhagyva szétbomlasztják a formákat, összekeverik a színeket – a zselatin kiszárad, a celluloid töredezni kezd, az ezüstszemcsék leperegnek. A matéria egyszerűen ledobja magáról a rábízott szellemi terhet. A filmre rögzített dolgok láthatatlanná válnak; a bomló, romló anyag önálló életre kel. Pedig amit meg kellett volna őrizni ük – nemzeti kincs. Érték, mint az Árpád-kori sírok, a Corvin-kódex, a koronaékszerek vagy a Feszty-körkép.

Elvileg ezt mindenki mindig is tudta, de ennek a tudásnak nem voltak gyakorlati konzekvenciái. Kicsit későn döbbentek rá a hozzáértők, hogy a kincs megőrzése folyamatos munkát igényelt volna.

Az egyetlen szempont, amely némi karbantartási, restaurátori tevékenységre mégiscsak rákényszerítette a régi filmek őrzőit, az volt, hogy a filmeket bemutatható, forgalmazható, kereskedelmi célra alkalmas állapotba kellett hozni, ha pénzhez akartak jutni révükön. Mintha Lehel kürtjét kizárólag azért fényesítgetnék a Nemzeti Múzeumban, hogy pár forintért kikölcsönözhessék: hadd fújják egy kicsit a gyerekek...

A nyolcvanas évek elején aztán bejárta a filmszakmát az a kétségbeesett kiáltvány, amelyben világhírű filmművészek hívták fel a figyelmet: a világ filmarchívumaiban őrzött filmek végveszélyben vannak. Hazai szakemberek is számtalanszor nyilatkozták: az utolsó pillanatban vagyunk, ha a nemzeti filmállományt meg akarjuk menteni.

Az utolsó pillanat óta majd egy évtized telt el, mire 1989-ben végre történt valami: a Filmintézet kezdeményezésére a filmszakmai vállalatok létrehozták a Magyar Film Múltja és Jövője Alapítványt a nemzeti filmgyártás emlékeinek megmentésére és felújítására. Az alapítvány pénzét a Filmintézet kezeli – mivelhogy a felújításokat is ők végzik. 1992. január elsejével pedig a Magyar Filmintézet végre megkapta a közgyűjteményi státuszt. Ami azt jelenti: anyaga mostantól ugyanolyan állami védelmet és támogatást kap, mint a Nemzeti Múzeumé vagy a Széchenyi Könyvtáré.

Aztán 1992. februárjában, a magyar játékfilmszemlén bemutattak két, elveszettnek hitt, az 1910-es évek közepén készült magyar némafilmet – Tóth János rekreációjában. A filmet a Magyar Filmintézet és a Hunnia Stúdió jegyezte.

E kronológia azonban megtévesztő: az események nem következnek egymásból. Bár a cél látszólag ugyanaz – menteni, ami még menthető –, valójában két, egymástól alapjaiban különböző úton tart e cél felé az intézmény és a művész-szakember. Ezek az utak lehetnek párhuzamosak, keresztezhetik is egymást, de úgy látszik, soha nem futhatnak össze.

Így az alábbiakban két, egymástól független történet következik. Az egyikben egy, a filmszakmai ismeretek legmagasabb fokán álló kinematográfus elmeséli azokat a külső körülményeket, amelyek filmmentő munkáját kísérték 1985-től az 1992-es bemutatóig. A másodikban pedig képet próbálunk adni a nemzeti filmkincs intézményesített mentésének jelenlegi helyzetéről.

 

*

 

Amit Tóth János a hagyományos operatőri tevékenységen kívül és helyett csinál – vagy inkább csinálni szeretne –, többrétű, többsíkú tevékenység. Rendezőként olyan filmeket – költői filmesszéket – készít, mint az Aréna (1969), a Poézis (1972), a Shine (1972-1983); és amilyen az önálló alkotássá továbbfejlesztett szerzői rövidfilm-összeállítás, az Örökmozi volt. A régi filmek elkötelezett híveként pedig – „egyfajta morális kényszerből”, ahogy ő fogalmazott – arra használja a maga idehaza talán páratlan szaktudását, hogy kallódó, roncsolódó, láthatatlanná vált filmeket mentsen meg: részint muzeális megőrzés céljára, részint azért, hogy újra közönség elé, moziba kerülhessenek. A Filmtudományi Intézettől 1986-ban kapott megbízatást Az obsitos és A falu rossza rekreációjára.

 

TÓTH JÁNOS: Ez a két film persze három... Az idők szelében „sine ira et studio”, a teljességnek csak minimális terjedelmi igényével, fontos, hogy egy kurta kis történeti háttérrel szolgáljak... El kell mondanom, hogy szerettem volna egy filmet készíteni még a nyolcvanas évek közepén – ez lett volna a Veszendő varázs. Elkészült hozzá egy pár különös szépségű, érdekes jelenet, pontosabban megvolt a film egyharmada. A Budapest Stúdió, e kísérleti vállalkozás gazdája akkor úgy gondolta, hogy amit ők most látnak, az nem érvényes. Hogy az nem érdekes. Szemben például a BBC-vel, nevezetesen Noel Burch úrral és munkatársaival, akiket nagyonis érdekelt és mondhatni lebilincselt a téma... Mivel elég jelentős filmgyűjteményem is van, gondoltam felkeresem Nemeskürty István „tanár urat”, hogy ő, mint a némafilm-korszaknak felsőfokú tudora, igaz barátja és lelki-szerelmese, adjon tanácsot, kalácsot, pénzt, paripát, filmet, jogdíj-információt... és cserébe én is adhatnék némafilmet az intézetnek, a magángyűjteményemből. Az intézetnek ugyan még nem érkezett meg a pénze, ám Tanár Úr azt mondotta: rám bízza az összes vetíthetetlen és így nem látható magyar némafilmet; és bármily töredéket is, ha értékes, tegyek láthatóvá a maga történetiségében, hogy akár tárlat formájában is megtekinthető legyen, minden ember számára.... (Urbi et Orbi.) Azokkal a filmrészletekkel pedig, amelyek a magam filmtervéhez kellenek, az intézet szívesen áll rendelkezésemre.

Ebben meg is állapodtunk. A vetítőben landoltam. Ott tértem magamhoz. Igaz, hogy csak pillanatokra, mert utána napokig szinte elborult lélekkel néztem azt a bénítóan lehangoló látványt, amely az évek során „átmentett némafilmek” termelési címszava alatt a vásznon megjelent. A traumatikus élménysorozat még ma is leírhatatlan.

A nitro kópiaraktárban is méterről méterre végig kellett vizsgálnom a még megmaradt eredeti kópiák állapotát, és valamennyi lehetőséget összegezni. A saját álmaim filmjéhez 97 némafilmnek kellett volna lennie. Meg is volt mindegyiknek a címlistája és tartalmi kivonata, a bevételi regisztrálása, csak éppen a filmek nem. A kezemben lévő régi hivatalos listán a „hírük” ugyan igen, ám a szalagoknak hűlt helyük... Semmi!... Az intézeti programhoz is szomorúan kevés film volt. Nagyrészben csak részletek és töredékek. Közöttük azonban a raktár zugában kallódott még három, viszonylag ép állapotban A molnár lánya (téves címmel) és A falu rossza mellett a harmadik az Elnémult harangok. A dobozokban belül is össze voltak keveredve a három film részletei. Ráadásul egy régen feledésbeveszett PATHÉ formátumú 17 és fél milliméteres kópián, amely már a harmincas évek óta alig ismeretes; így persze megítélni sem lehetett őket. Éghetetlen „biztonsági” anyagon voltak, nagyrészben talán ezzel magyarázható ismeretlen jelenlétük. Az Intézetben a felnagyításukig nem is látta őket soha senki. Ezt a régi francia filmméretet Európában egyedül csak a Bois d’Arcy laboratóriumban kezelik különleges gépükön, speciális megrendelésre. Minden archívumnak „nagyon drága”. A történet-láncolatok valahol innen kezdenek rokonságot mutatni Grimm-testvérek egyes meséivel, melyben tündérek, koboldok és gyilkosságok ölelkeznek (nem először életemben). A birtokomban van egy PATHÉ RURAL projektor (védett műszaki emlék, párja szintén eredeti állapotban, Párizsban lehet.) A többi hasonlót, már fél évszázada átalakították 16 mm-re. A projektort át kellett konstruálnom optikai kopírgéppé, – a munkák végeztével pedig újra visszaállítani eredeti védett múzeumi állapotába. Megszületett a gyártási program-terv. Lépésről-lépésre ki volt számítva minden. Műveletidők, anyagok, energiák, a pengő forintok egybecsengő rímeire... Ám a dotáció még váratott magára. Beköszöntött a tél. Tanár úr az év végén nyugdíjba vonult, a megállapodás azonban tovább élt. Rövid interregnum után a tavasszal érkezett Marx József, az intézet új igazgatója. Felkerestem és tájékoztattam az intézet számára talán változatlanul kívánatosnak értékelhető program kibontakoztatható lehetőségéről. A direktor a vállalkozást virágzásnak indította. Az intézet szándékait és új profilját ki is nyilatkoztatta.

Az események felgyorsultak. Újra elkészítettem a teljes felmérést, azaz a költségvetés-tervezetet. Behozattam az eme munkálatokhoz használatos, Magyarországon hírből sem ismert speciális KODAK internegative típust. Elkészítettem a filmlabor és az intézet vezető embergárdája számára egy teljes elismerést keltő demonstrációs tesztfilmet. Így megjelent az Intézet vetítővásznán először teljes formátumú és fotográfiai minőségben egy teljes esztétikai értékű filmkép. Eredeti vetítési mozgássebességben. Tiszta múzeumi minőségben. Azután az Intézet fennállása óta szintén először egy PATHÉ RURAL kép (Az obsitos tesztjei).

Úgy gondoltam, hogy megfeszített munkával talán egy évet kell áldoznom az életemből erre a felvállalt programra, mely anonym szerzetesi-kolostori munka, szerény-érdekes kódexmásolás és miniatúra-festés. Általam kedvelt nagy festők is készítettek vándoréveikben múzeumban másolatokat, valamint zeneszerzők hangszeres zeneátiratokat. Talán ettől is lettek nagyok? Találkoztak korokkal, művekkel, stílusokkal, eljárásokkal... A művészet benső titkaival. Szigorú szellemben el is kezdtem Kertész Mihály legutolsóként forgatott kisfilmjének (Jön az öcsém), valamint Korda Sándor Az aranyember és Balogh Béla Hegyek alján című filmjeinek terv szerinti, nehezebb fokozatú és kényes-igényű, a nemzetközi filmrestaurációs gyakorlatnak megfelelő részletmunkálatait. (A várható nemzetközi érdeklődésre való tekintettel, saját módszerem szerint kétnyelvű változatban) X-Y szisztémában.)

Az obsitos, A falu rossza és az Elnémult harangok sikeres házi premierje után (és a későbbi vetítések tetszésindexei alapján) az intézettel egyetértésben közösen elhatároztuk, hogy szélesebb közönségkör számára készítünk mozi és videó forgalmazásra is alkalmas változatot. Kamarazenei kompozícióval, amely a filmhez tökéletesen érvényes partitúrával és egy avatott kisegyüttessel – élőzenei-filmelőadás formájában -bárhol, bármilyen rendezvényfórumon előadható. Eme régi tradicionális némafilm-előadási műfaj Magyarországon szintén úttörő vállalkozásnak tekinthető. Ebben örömmel és kölcsönös egyetértésben meg is állapodtunk.

Ám újra el kell mondanom, hogy ez a két rendhagyó vállalkozás, csak külön kis része az egész komplex, szigorúan archaikus programnak, amely azóta is ott áll, ahol áll.

 

Tóth Jánosnak a múzeumi változat azt jelenti, hogy a filmszalag saját történelmével, hiányaival, kopásaival, az évek során rárakódott hibákkal együtt, de megtekinthető, felnagyított állapotban került archívumba. A kereskedelmi változatot fogyaszthatóvá, a mai néző számára is érthetővé, a film szellemében élvezhetőbbé kell tenni. Az egyik film szüzséje a maga korában operett volt, a másik pedig népszínmű – ezek a művek annak idején olyanok voltak, mint a népmesék. Mindenki ismerte a történetet, hallott róla, látta színházban, és némán is, zene nélkül is, feliratok nélkül is követni tudta a cselekményt. Hogy ma is élvezhetők legyenek, pótolni kellett a zavaró, kínos hiányokat, a film eredeti feliratkaraktereinek megtartásával grafikai inzerteket készíteni, a filmek hangulatelemeit is figyelembevevő zenét komponálni. A Filmintézet azonban egy szakaszon túl visszalépett. Nekik a kereskedelmi változat (mégsem? már nem? még nem?) nem kellett. Így a munkálatok holtpontra jutottak.

 

TÓTH JÁNOS: Miként említettem, a filmek mozi-verziója a Filmintézettel való közös elhatározásban és egyetértésben elkészült. A „házi bemutató” után azonban, az igazgatói aláírással jóváhagyott és beindított „finish” felében, váratlan, ámde bizonyára átgondolt – csakhogy valamennyi szerződésünknek és eredményeinknek ellentmondó – döntés alapján minden folyamatban levő munka leállt. Tehát semmissé kellett volna tenni az összes, mindenféle műnemben elkészült munkát, amelyek megállapodásaink szellemében és a beállított technológiával készültek.

Bízván Sándor Pálnak a műfaj iránti érzékeny rokonszenvében, hozzá, azaz a HUNNIA Stúdióhoz fordultam. Mindkét, a mai teljes hosszában látható, elfogadott filmhez, – a Vidovszky László által komponált zenei partitúrákkal – már csak a grafikai munkák és a zenefelvételek voltak hátra. Két ilyen film befejezésének költségei az üzleti lehetőségeket sem kizárva, nem olyan magasak, kulturális és eszmei értékük bármely más filmhez hasonlítva minden tekintetben felülmúlja a ráfordított, viszonylag alacsony összeg értékét... (Talán nem is hozható hagyományos értelemben párhuzamba a befektetés minimális értéke és a filmek eszmei-kulturális értéke; annyi más játékfilm viszonylataihoz mérten elenyészően csekély összegről van szó, és így a stúdió „mérlegén”, szellemi és anyagi téren, szinte csak pozitív eredményt hozhat.) A stúdió vállalta a filmeket.

Közben Sándor Pál NOVOFILM-mé „változott”. A HUNNIA élén Simó Sándor stúdióvezető átvállalta a filmek befejezési fináléját. Csakhogy azzal a feltétellel, ha a Művelődésügyi Minisztérium Filmfőigazgatósága különkeretben dotálja a vállalkozást. Szerencsére mindkét film felkeltette Kőhalmi Ferenc filmfőigazgató úr érdeklődését és fenntartás nélkül megnyerte tetszését.

A minisztérium külön dotációja abban a késői periódusban érkezett már, amikor a „pálya” lejteni kezdett. Azaz beindult az infláció, és pár hónap múlva a keretösszeg már nem fedezte a költségeket. Az időfaktor a produkció ellen hatott. Az árak legalább a háromszorosukra nőttek. Ha a gyártási terv szerint haladhattunk volna, egy csomó munkát és költséget még eredeti értékében kifizethettünk volna. De ezek a filmek úgy készültek, mint ahogy gyerekkoromban jutottam celluloidhoz. Ha Papa-Mama adhatott egy fényképes pengőt „filmre”, akkor rohantam, és a boltos lemért egy tízméteres filmszalagot, mindmáig ismeretlen filmek tekercseiből és: Ott! Nyissz! Levágta. Mindegy volt számára, hogy hol, akár a közepén is... De fényes házimozi-estek voltak! Most is várnom kellett, amíg újabb pénzek csordogáltak át a stúdióba. Ha két csepp benzin becsöppent a karburátorba, akkor az autó nekilódult, aztán megint leállt. Ha jött a FIFŐ-től pénz, akkor mehetett, ha nem, akkor a stúdióban széttárták a karjukat. Mindegy, hogy hol tartottunk éppen. Ez egy sor művelet ismétlését eredményezte – vagyis újabb költségeket. És nem lehet éveken keresztül lelkesen tartani a munkatársakat sem, újra meg újra „bekurblizni” őket...

Az Elnémult harangokat az Intézet még korábban „takarékra” tette. Abban a szellemben, amelyben Az obsitos feliratai közt nemkívánatossá vált az eredeti szöveg: „Gyuri a távoli orosz fronton lel igaz barátra” helyett azt kellett írni, hogy a „Harctéren”. Szinte kilátástalannak tűnt, hogy Simándy, – egy mai Tőkés Lászlóhoz hasonlatos, egykori erdélyi lelkész – filmi történetének, tartalmi, szerkezeti és esztétikai elemeinek tiszta égi és földi igazságáért érdemben belekezdhetnék „harcolni”. Nem zárható ki egyértelműen, a mutatkozó filmi hiányosságokat látván, hogy ez egy korábbi produkciónak talán a későbbi „filmszkeccs”-változata is lehetett; azaz egyedi moziműfaj a húszas évekből, – amelyben a filmcselekmény egyes részleteit élő-előadásban adták elő a színművészek, míg a filmre komponált részeket az élő jelenetekkel váltakozva vetítették. E rövidéletű műfaj (divat?) kihalt – a film néhai „élő” részletei immár rekonstruálhatatlanok (avagy talán csak egy kissé problematikusak?). Egy dolog egészen biztos, mégpedig az, hogy múzeumi változatban átörökítettem, és „lelet formájában” megtekinthető. Az Elnémult harangok néma változata, sőt a későbbi hangos változatának felújítása is megérne számomra egy „istentiszteletet”. Természetesen méltó, tiszta keretek közt... (Tempora mutantur et nos mutamur in illis.)

 

Az obsitos és A falu rossza angol szövegű standardkópiája és minőségi video Master kópiái most készülnek. Hogy jut-e rá pénz, vagy nem jut?... Most futnak be a laborszámlák – a három éve kalkulált összeg most mit fedez? Lesz-e a filmeknek forgalmazója, reklámja, mozibemutatója? Ezek már nem Tóth Jánosnak szóló kérdések. Az ő számára – saját szavai szerint szakmai, becsületbeli „kötelező kűr” volt. Most már le szeretné futni a „szabad kűrjét” is. Ám az idők során a Veszendő varázsnak valamennyi pozitív anyaga eltűnt a filmgyár vágószobájából – több heti keresgélés után bele kellett törődnie, hogy valószínűleg minden külön értesítés helyett eltávolították. A filmlaboratóriumban is eltüntették az ott őrzött negatívok javát. Vajon akad-e valaki, aki nyolcvan év múlva megtalálja őket valamely raktár hátuljában porosodva, összekeveredve, roncs állapotban és nekiáll, hogy évek munkájával láthatóvá tegye?

 

*

 

Amikor 1982-ben a Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum 25. évfordulóját ünnepelte, az akkori igazgató, dr. Papp Sándor azzal büszkélkedett, hogy az intézet fennállása óta saját bevételeiből tartja fenn magát. A jelenlegi igazgató, Gyürey Vera szerint ennek issza most a levét a magyar filmtörténeti anyag. „Három évvel ezelőttig kópiavédelem szempontjából itt semmi sem történt. Ami mégis, az jobb lett volna, ha nem történik meg.”

Önfenntartásra az intézetnek ugyanis egyetlen lehetősége volt: a birtokában lévő filmek kölcsönzése és vetítése. A Filmmúzeum tulajdonosaként hallgatólagosan megkapta azt a jogot, hogy a politikai, ideológiai vagy egyéb szempontból széles körben nem forgalmazott, „tiltott” filmek egy bizonyos hányadát megvegye, saját mozijában bemutassa, filmkluboknak kölcsönözze. A bevételek valószínűleg tényleg fedezték az Intézet működési költségeinek jelentős részét. Főként azért, mert a filmállomány felújítására, restaurálására sokáig egyetlen fillért sem fordítottak. Filmmentő tevékenység csak a nitroalapanyagú kópiák átírása volt. A magyar játékfilmek – az e célra korábban is biztosított központi pénzeknek köszönhetően – már éghetetlen anyagon vannak. Nincs viszont átmentve a két háború közötti dokumentum- és híradóanyag, a színes animációs és reklámfilmek többsége, a Macskássy-hagyaték. Az archívumban pillanatnyilag 1100 hangos játékfilm, 3500 heti híradó és körülbelül 1100, a két háború között készült, változó hosszúságú dokumentum- és animációs film vár átírásra, felújításra.

Az elkészült 604 magyar némafilmből mindössze 18 van az intézet birtokában – a háború alatt a filmek többsége elveszett, megsemmisült –, pótlásuk szinte lehetetlen. Magángyűjtőknél, külföldön lehetnek még darabok, de akik eladásra kínálnak filmeket az intézetnek, azok többnyire nem hozzáértő gyűjtők – a Mire megvénülünk egyetlen létező kópiájának töredékei például egy péceli bácsika ágya alól kerültek elő, szörnyű állapotban.

A két világháború között készült, roppant népszerű magyar közönségdarabokat, amelyekről csak egy-egy pozitív kópiát húztak le – ronggyá játszották. Többségük ma már élvezhetetlen. Az eredeti nitro viszont roncsállapotban van, a kellékeket nem mentették át reprodukálható nyersanyagra, így most ennek az állománynak a felújítását elölről kell kezdeni – kétséges, hogy milyen eredménnyel.

A Magyar Film Múltja és Jövője Alapítvány létrejötte óta eltelt időszakban 107 darab, 1945 után készült magyarjátékfilmet újítottak fel a magyar operatőrök céhének – és főleg Illés Györgynek – aktív közreműködésével. A Lúdas Matyit azonban már soha többé nem láthatjuk színesben, munkalapja szerint „színesben való felújítása nem lehetséges”. A Körhinta eredeti kép- és hangnegatívja pedig kizárólag Oxbery-trükkgépen újítható fel: összezsugorodott, deformálódott a perforáció, s amíg méterről méterre nem készítenek hozzá újat, addig restaurálása lehetetlen. Ha elérkeznek a hetvenes évekhez, másfajta gondokkal kell szembenézniük, mert az akkor használt színes pozitívok rövid lejáratú – kétéves szavatosságú – nyersanyagok voltak, színüket fokozatosan elvesztették, idő előtt tönkrementek, így a Szindbád vagy a Szerelmesfilm eredeti negatívjához kell hozzányúlni és arról kell új másolatokat lehúzni.

 

GYÜREY VERA: Az a törekvésünk, hogy amennyire lehetséges, a filmeket eredeti, hiteles formájukba állítsuk vissza és sértetlenül megőrizzük. Mi már nem kölcsönzünk ki archív filmet, soha, senkinek, semmilyen körülmények között. Ha kölcsönzésről van szó, ott a MOKÉP. Ha a MOKÉP-nek nincs a filmből kópiája, és nekünk van legalább kettő, akkor bizonyos feltételek mellett, zárt körben az egyiket esetleg levetíthetik. De az archívot semmiképpen.

A felújításhoz felhasználjuk az összes fellelhető kellékanyagot, a korabeli dokumentumokat, írott anyagokat. Nagyon szigorúan vesszük a hitelesség kérdését: tartalmi ügyekben minden lépés csak az adott korszak referensének, elméleti szakértőjének jóváhagyása után tehető meg. Az ilyesmi nem lehet a technikai személyzet döntése.

Voltak azonban az archívumban olyan anyagok is, amelyekkel egyszerűen nem tudtak mit kezdeni: meg sem lehetett nézni őket. Ilyen volt az a három darab 17 és fél milliméteres kópia is, amelyeknek láthatóvá tételét – 35 milliméteres változatát – Tóth Jánosnak köszönhetjük. Egyedül neki voltak meg az ehhez szükséges eszközei – és tudása. Ő az ilyenfajta munkáknak kétségtelenül a legnagyobb hazai szakértője, hálásak is vagyunk neki azért, hogy a kevés megmaradt némafilmből néhányat láthatóvá, kutathatóvá tett. Más kérdés, hogy az a fajta kézimunka, amit ez a restauráció igényel, rendkívül sokba kerül – és nagyon hosszú ideig tart. Még Marx József igazgatósága alatt kezdődtek el – Magyar Róza áldozatos közreműködésével – az optikai, felnagyítási, vágási munkálatok. A további lépéseknél azonban már vitáink voltak Tóth Jánossal – eltérően értelmeztük, hogy mit jelent „a film szellemében” történő felújítás. Problémánk volt az inzertek számával, amelyek a film eredeti hosszát jelentősen megnövelték; a megzenésítéssel, amit nem tartottunk autentikusnak – ez a fajta restaurálás ütközik a történeti koncepcióval. A régi kőépületeket, szobrokat úgy állítják helyre, hogy még ha pótolják is az elpusztult részeket, akkor is élesen elválik az eredetitől az utólagosan hozzátett; a pótlást más nemű, más színű anyagból készítik el, nem akarják vele az eredetiség látszatát kelteni. De még az is kérdés, hogy kell-e egyáltalán pótolni a hiányzó elemeket. Talán nem véletlen, hogy a Milói Vénusznak sem csináltak új kart a hiányzó helyére...

 

Gyürey Vera szerint a játékfilmek költségvetésének – legalábbis a stúdióvállalatoknál – ma is része a köteles kópia, csak be kell hajtani. Az azonban gond, hogy míg korábban hét lépésben, addig most háromban jutnak el a „kész” kópiáig, és egyáltalán nem készül el a kétségtelenül nem olcsó, de a reprodukálhatóság biztonságát nyújtó dubnegatív és dubpozitív. Pedig ez a producer önvédelme is: minden pénze abban az egy szál eredeti negatívban van, azt páncélszekrényben, hét lakat alatt kellene őrizni.

Azoknak az anyagoknak is fenn kéne maradniuk, amiknek nincs esztétikai értékük, „csak” kordokumentumok. Ma, amikor már heti filmhíradó nem készül, a dokumentumok fő gyártója a televízió – tíz és százmilliókat költenek el erre. Az elkészült anyagok azonban nincsenek archiválva, nincsenek dokumentálva, gyakran rövid idő múlva le is törlik őket – és lehet, hogy ötven év múlva nem tudjuk megmutatni, milyen volt Gorbacsov, milyen is volt Bush. A minisztérium közgyűjteményi főosztályának illetékese, Sóron László szerint most ez az egyik legnagyobb megoldásra váró kérdés: hogy lehetne védelem alá helyezni a filmarchívumhoz hasonlóan a televízió archívumát is.

Néhány további nyugtalanító kérdés: nem fenyeget-e az a veszély, hogy újabb tíz év múlva elölről kell kezdeni mindent, mert a mostani nyersanyagok sem állják ki az idő próbáját? Megoldást jelent-e a videóátírás? A filmművészek szerint semmiképpen: a videókép felbontása meg sem közelíti a filmét, csak a film tartalmi értékeinek konzerválását jelenti; a fények, a színek, a kompozíció – mindaz, ami a film formai értékeit adja – videó alapján megítélhetetlen. Ráadásul – és ezt már technikai szakemberek mondják – a videoszalag is csak körülbelül 10 évig őrzi meg minőségét.

A minőségromlás kivételével ugyanez vonatkozik a Filmintézet technikai vezetője, Beke Éva által felvetett, forradalmi megoldásnak remélt lézersugaras, digitális képlemezre történő rögzítésre. A számítógép lehetővé teszi a zajok és a hasznos jelek megkülönböztetését, és a képlemezre már egy megtisztított, tökéletesre restaurált kép kerülne, amely ráadásul le sem törölhető, és mai ismereteink szerint korlátlan élettartalmú, de ez is csak egyfajta videórögzítés. Létezik ugyan az amerikai haditechnikában – és a hollywoodi special effect-iparban – a filmképével azonos számú pontra bontó digitális rögzítő berendezés, de ez egyedi darab, nem vásárolható meg és reális időn belül nem is lenne kifizethető.

De biztos-e, hogy ez így van és nem lehet másként? Magyarországon nincs és nem is volt ilyen irányú szakképzés – a boldog emlékezetű OPAKI-tanfolyamok kivételével –, az ismereteket a szakemberek a gyakorlat során szerzik és szájhagyomány útján örökítik tovább. Ha akad egy-két ember, aki rendelkezik ezzel az eszköztárral, akkor nagy becsben kellene tartani, és tanulni tőle, amíg nem késő. De tanulni lehet külföldön is, ahol ezt már tudják és tanítják, lehetőleg ott, ahol a világon a legjobban csinálják, – Hollandiában, Olaszországban. Csak gyorsan, mert a tegnap előhívott negatívok már ma romlásnak indulnak; a ma felújított, tiszta kópiákon holnapra már új nyomokat hagy a kérlelhetetlen idő.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/05 36-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=466