KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/május
KRÓNIKA
• Pörös Géza: Tadeusz Lomnicki
• Zalán Vince: A mi nesztorunk
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Lidérces városok Berlin

• Takács Ferenc: Az igazság paranoiája JFK
RETROSPEKTÍV
• Báron György: Választások és vonzások Eric Rohmer filmjei
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: A Sárkány utcánál nincs ravaszabb Beszélgetés a civil filmről
• Simándi Júlia: Mentse, aki tudja, a régi filmeket Beszélgetés Tóth Jánossal és Gyürey Verával
• Nemeskürty István: Atlantisz megmentett darabja Az obsitos; A falu rossza
TELEVÍZÓ
• György Péter: A Nyugat kapujában Össztűz; Friderikusz-show
• Balassa Péter: Arab hómezők Közjáték
KRITIKA
• Almási Miklós: Fortinbras nem jön Hamlet
• Hirsch Tibor: Csillagok háborúja A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire
• Koltai Ágnes: Népi szmoking Vörörs vurstli
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Sülve-főve Cinkekirály; Sellő félig a habokból; Sülve-főve
• Koltai Ágnes: Ay Carmela
• Turcsányi Sándor: Neon City
• Békés Pál: Az utolsó cserkész
• Sárközi Dezső: Űrszekerek VI.
• Sneé Péter: Felhők közül a nap
• Tamás Amaryllis: Beethoven
ELLENFÉNY
• Molnár Gál Péter: Hollywoodi pizza

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Beszélgetés a civil filmről

A Sárkány utcánál nincs ravaszabb

Kovács András Bálint

A hagyományos amatőrfilmes mozgalomból kinőtt „non professionalnek” később „civilfilmnek” nevezett irányzat új lendületet kapott az utóbbi időben. Az idei filmszemlén két hajdani „kőbányai” amatőr, Szőke András és Ács Miklós is profi stúdióban készült filmmel jelentkezett. Ugyanakkor Szőke csatlakozott a Közgáz Vizuális Brigádhoz, amely az elmúlt években a legtermékenyebb műhelyek egyike lett. Az itt következő beszélgetés e műhely három képviselőjével, Czabán Györggyel, Pálos Györggyel és Szőke Andrással készült a profi-civil filmezés dilemmáiról.

SZŐKE: Az ember nem azért csinál filmet, mert az megéri, hanem azért, mert kell. Hogyha pedig kell, akkor állandóan kell. Valamilyen módon szüksége van arra, hogy kibeszélhesse magát. S ha már az ember filmezni akar, tegye azt bármilyen módon, mellékes, hogy milyen anyagra vagy mennyi pénzből. Lehet, hogy ez betegség, vagy olyasmi, mint a kábítószer, amit szedni kell.

CZABÁN: Biztos sokan vannak, akik azért filmeznek, mert valami külsődleges céljuk van vele. Csomóan filmeznek egzisztenciális okokból: a filmezés megélhetés, állás vagy hiúsági kérdés számukra.

SZŐKE: Beszéltem rendező srácokkal, akik azt mondják, hogy kéne péz, hogy kéne hárommillió péz, mert különben nem tudják megcsinálni a filmjüket. Erre én azt mondom: mi a fontos, a péz, vagy az, hogy filmet kell csinálni. Különben értelmes srácok, és ráadásul egészséges emberek... Furcsa, hogy egyesek elvégeznek egy fontos iskolát, ahol én is mindig szerettem volna tanulni (most asszisztens vagyok, másikunk fotós, a harmadik közművelődési titkár, tényleg szabadidős tevékenységként filmezünk), kapnak róla papírt, és közben elveszett belőlük az az energia, hogy „gyerünk, csináljuk, mert lehet csinálni.” Ha nem 3 milliót kapok rá, hanem háromszázat, akkor is csinálok valamit, nem tudom, de mindenképp csinálok filmet. Ráadásul ismerünk egy-két amatőr filmes srácot, akik teljesen megváltoztak a főiskola alatt. Nem értem, miért nem csinálnak filmeket?! Szerintem az a baj, hogy a filmezés nem tud természetes dologgá válni, pedig bárki hozzájuthat azokhoz az eszközökhöz, amiket mi használunk.

CZABÁN: Magyarországon bizonyára van százezer videókamera, de annak mégsincs kultúrája, hogy fogod a kamerát, és lefilmezed, amint élsz.

SZŐKE: Az RTL-en minden pénteken éjfélkor van egy sztriptíz-műsor, be lehet küldeni filmeket, 40 márkát kaphatsz érte. Küldenek is filmeket az anyósról, a szomszédasszonyról, a húgomról, a nem tudom kiről, a bátyámról, az apósról, aki beöltözik papnak, és megmutatja a piros alsógatyáját. A Tutti-frutti és egy amerikai western között van öt perc, minden héten egyszer. Sajnos ez nagyon szűk tematika, ezen a szálon mégis bekerülhet ebbe a nagy vizuális kultúrába a népi filmezés, vagy nem tudom, hogy kéne ezt hívni...

CZABÁN: Már kitaláltuk: civil film.

SZŐKE: –...ez a civil filmezés. Ehhez ugyanúgy hozzátartozik az esküvő, „a gyermekem 4 éves, 5 éves, 6 éves, most ment első áldozásra”, az érettségi, a nem tudom én mi.

CZABÁN: Csakhogy nincsenek minták. Mert sokan csinálnak fotósorozatot, amin rajta vannak a „kulcskérdések” – az esküvő, a temetés, az utazás – és összeszerkesztik egy fotóalbumba, de a videófelvételeket már nem szerkesztik össze. Felvették, egyvégtében 3 óra, egyszer megnézik és kész. Pedig állati érdekes lenne egymáshoz illesztve: integetne a gyerek, nyáron nyaralnának, Julika férjhez ment, meghalt a malac. Indítani kellene a tévében egy olyan műsort, amely segítene összerakni az anyagaikat azoknak, akiknek van kamerájuk és felvették a thaiföldi utat meg a Julcsi szalagavatóját, meg a malac halálát. Azt kéne mondani: Ember, vedd ki belőle a legjobb tíz percet, rakj alá egy kis narrációt, öt év múlva marha érdekes lesz, rajta az idő múlása. Csináljunk egy tévéműsort arról, hogyan szerkesszünk amatőr anyagokat. Mert a Dallas vagy a Derrick nem minta, ezeket nem tudja összepárosítani a szalagavatóval, meg a thaiföldi úttal meg a malac halálával.

SZŐKE: Ez segítség lenne. De azt hiszem, nem vettük észre, hogy tulajdonképpen arról az amatőr filmesről beszélünk, aki eltűnt körülbelül három évvel ezelőtt. Ő volt az, aki elment Bulgáriába, elment Szoboszlóra és elment a Szovjetunióba, és a felvételeiből megpróbált valamit összevágni.

CZABÁN: De várjál, az amatőrfilmes kézzelfogható anyaggal dolgozott, amit szeretett, simogatott, vágott, szerkesztett.

SZŐKE: Ez az amatőrfilmes meghalt.

K.A.B.: Ti akkor mik vagytok: túlélő amatőrfilmesek, civil filmesek vagy félprofik?

SZŐKE: Azért ez már nem civil filmezés. Az Európa Kemping kvázi gyári produkció volt. A kérdés az, hogyan lehet ezt a stílust, ezt a viszonyt átvinni a professzionális filmezésbe.

CZABÁN: Én nem tudom pontosan, hogy Godard-ék hogyan dolgoztak, de például a Bolond Pierrot-n látszik, hogy egy egészen minimális stáb, feltehetőleg baráti közösség utazott, és lazán improvizáltak, helyzetbe hozták magukat. Ezek ma is friss filmek. A hollywoodi struktúrában feláll egy stáb, és megvannak a viszonyrendszerek. Én nem szeretek idegenekkel dolgozni, az nagyon jó, ha ismerem az embereket, meg együtt vagyunk, többé-kevésbé mindenki mindenfélét csinál, és jól érzem magam.

SZŐKE: Nekem ez nem számít, ez szerintem lényegtelen. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy az ember egyedül van. Sok mindent csináltam a filmezés előtt, színházat meg festegetést, és rájöttem, hogy nincs közösség. Olyan nincs, hogy az ember csak a barátokkal csináljon filmet. Azzal csinál, aki éppen ott van. Az a lényeg, hogy az ember valamit az agyába vesz, ami vagy jó, vagy nem, de egyedül van vele. Maga köré kell, hogy gyűjtsön másokat, és elhitesse velük, hogy az nekik is fontos, ha aztán ők lelépnek, másokkal hiteti el, hogy fontos. Bárkivel lehet dolgozni, ha az ember nagyon akar valamit csinálni. A Tesla lemezjátszóm két hangfalával egy hátizsákban, meg egy szupernyolcas vetítővel mentem be a stúdióba Simóhoz, buszon vittem, és nem bírtam a cuccokat rendesen behordani sem, nem lehetett taxi-számlát elszámoltatni, de nagyon meg kellett mutatnom az anyagot valakinek, aki megmondja róla, hogy jó vagy nem jó.

CZABÁN: Én abszolút nem fogadom el, amit mondasz, mert ha gyári körülmények közt dolgozol, nem biztos, hogy a gyártásvezető vagy a kameramann úgy fog dolgozni, hogy mindenáron jó legyen, és nem teszi bele a lelkét csak azért, mert ő egy alkalmazott. Amikor viszont mi kihúzunk 12 kutyát Albertville-be és ott elátkozzuk az életünket...

SZŐKE: De ezt nem tudod megkerülni, Gyuri...

CZABÁN: De minimalizálhatod. Én nem azt mondom, hogy mindenki legyen haver a szkriptestől a stúdióvezetőig, és mindenki optimálisan menjen, de törekedhetsz rá.

SZŐKE: Nem azt mondom, hogy nem törekszem, azt mondom, hogy ilyen nem nagyon van, eddig a gyakorlat azt bizonyította, hogy egyedül volt az ember végig.

CZABÁN: Én nem voltam egyedül. Nem csináltam profi filmeket és nem is nagyon fogok, csak akkor, hogyha jól fogom magam érezni. Én egy hülyével nem fogok két hónapig együtt dolgozni.

SZŐKE: Visszatérek arra, hogy filmet csinálni, az egy betegség, és ezt a betegséget nem tudod azzal elmulasztani, hogy neked nem esik jól egy ponton túl.

CZABÁN: Szeretnék filmeket csinálni, megvan bennem is ez a vírus, de nem minden áron. Ha nem lehet úgy, hogy az továbbra is jó érzéssel menjen, akkor inkább nem kell, nem kell Játékfilmstúdió...

SZŐKE: Nincs melegágy. Persze, hogy kellene egy fészek, amelyből ki lehet néha ugatni, és amelybe vissza lehet jönni. Az emberek nem tudnak abból újítani, hogy magányosak. Ezért erőszakoskodtam, hogy valahogy ide tudjalak láncolni, mert tudom, hogy melyek azok a gyenge pontok, amelyeken elfogy az erőm. Az Európa Kemping azért nem jó, mert nem lehet egyszerre annyi főszereplővel foglalkozni, vágni, gyártásvezetni, nem tudom mit, rendezni, hangmérnökösködni, meg menedzselni – nem lehet ennyit egyszerre csinálni. Én döntöttem, érted, én döntöttem úgy, hogy együtt dolgozunk, és én döntöttem úgy, hogy megcsináljuk ezt a filmet. És ti dönthettek úgy, hogy velem nem dolgoztok többet. Ebben a pillanatban még megengedik, hogy döntsek, válasszak. De ha te bármennyit csúszol a forgatáskor, azt nem tőled fogják számonkérni, hanem engem nem kérdez meg többet a kutya sem, hogy mit akarok csinálni.

CZABÁN: Én azt mondom, hogy a közösség egyben filmezési módszer is. Az improvizáció ebből a légkörből jön.

SZŐKE: Ez rendben van. Én csak azt mondom neked, hogy amikor bementem a stúdióvezetőhöz, ő közölte: mindez a francba! Legyen egy forgatókönyv, legyen megírva, lássam, hogy mi van, milyen a történet, és majd utána beszélgetünk arról, hogy mi improvizáció, buli meg happening! Én örülök, hogy hárman itt vagyunk, és hasonlóképpen gondolkodunk, és ez erősíthet, de alapjában véve, mondom, egyedül van az ember. Én is nagyon szeretném ezt a kommunális balhét, meg én is hazudom állandóan, hogy a csoport így meg úgy. Nincs csoport, már nincsenek szereplők sem. És nehogy azt mondd, hogy félév alatt, amíg együtt dolgoztunk, velem valamelyest is üdén mentek a dolgok. Mert ameddig együtt voltunk, mindennel baj volt...

CZABÁN: Az más, András, én nagyon szeretlek téged, meg a Gyurit, és ez együtt így jó. Akkor nem lenne így jó, hogyha mellettem olyan ülne, akit nem szeretek. Akkor nem csinálnám. Ez így más, vigyázz. Itt nem arról van szó, hogy nem kell megszakadni, hiszen bármit csinálsz, meg kell szakadni, különben szar lesz. De ez csak olyan emberekkel jó, akikkel együtt vagy. Egyébként csak magáért a filmért nem fogok megszakadni, az tárgyiasult dolog, rajtam kívül van. Inkább nem lesz soha nagyjátékfilmem, s örökké egy senki maradok.

PÁLOS: Most megpróbálok tipizálni egy helyzetet, amire tulajdonképpen nincs precedens. Semmi másról nincs szó, mint hogy adódott egy alkalom: Szőkének egy hagyományos stúdió felajánlotta, hogy felnagyítja a filmjét.

SZŐKE: Nem erről kell beszélni, hogy valakinek adtak egy ilyen lehetőséget, mert adtak másnak is, kész. Itt szerintem sokkal fontosabb az, hogy lehet-e ezzel a magatartással filmet csinálni „mindenáron”. Figyelj, pontosan ezen vitatkoztam Áccsal: nem az a lényeg, hogy a buzi Európa Kempinget nem tudom hány helyen vetítsék. Hiszen csináljuk ezeket a kis öt perces videókazettákat, és tudjuk, hogy senki nem fogja megnézni őket, ott vannak a szatyorban. Az a fontos, hogy meglegyenek, hogy exponálva legyenek, aztán majd valami történik velük. Szüksége van az embernek rá, hogy csinálja, mert különben elpusztul. Érted?

CZABÁN: Ez teljesen igaz, be vagyunk oltva, de ebből még nem következik automatikusan, hogy a gyárban kell nagyjátékfilmet csinálni. Kérdés, hogy mivel amatőrmozgalom nincs, van-e a kettő között valami?

SZŐKE: Jelen pillanatban nincs.

CZABÁN: Mert lehet, hogy Amerikában van független film és lehet, hogy Jonas Mekas valamit csinál...

SZŐKE: Jó, de ne keverjük össze, ez a rész M betűvel kezdődik, és ez nem Amerika, azonkívül csináljon Amerikában a Jónás filmeket, mi meg itt csinálunk, érted? Én miért menjek oda, az én öt percemet azért nem lehet valószínűleg rendesen feliratozni, mert ide szól a dolog. Érted? És annak itt kell szólnia, ahhoz a kétszáz emberhez, aki eljön az amatőrfilmvetítésekre! Nincsen alternatíva.

CZABÁN: Akkor másképp fogalmazom a kérdést: ha ez az oltás benned van, bennünk van, akkor a végcélnak mindenképpen annak kell lennie, hogy 35-ösön dolgozz, vagy legalábbis forgalmazható legyen...

SZŐKE: Az a végcél, hogy eljusson a nézőhöz, és az teljesen mindegy, hogy milyen eszközzel.

PÁLOS: Jó, de hol jusson el?

SZŐKE: Hát nem sok variáció van.

CZABÁN: De akad, például abszolút elképzelhető lenne, hogy a televízióban sugároznák ezeket az ötperceseket.

K.A.B.: Mostanáig arról beszéltetek, hogy kell-e filmet csinálni, vagy nem. Az nem merült fel, hogy miről?

SZŐKE: Az nem. Még az sem, hogy hol, meg hogyan, csak az, hogy kell. Miért, neked volt valaha ilyen gondod, hogy miről?

CZABÁN: Nem, nem volt.

SZŐKE: Ez úgy van, hogy az ember leül, és percenként jut eszébe valami...

CZABÁN: Szerintem az embernek ki kell találnia önmagát. Én ezen sokat gondolkoztam, tényleg, hogyan kerülnek egymás mellé a képek? Egy ideig mindenféle elképzelés nélkül, otthon felvettem mindenféle képeket, mindent, ami megtetszett. Nem találtam ki igazán előre semmit. Amikor végül is összerakosgattam a filmet, a képek együtt valahogy mégiscsak jelentettek valamit. Talán azért, mert tulajdonképpen rajtam szűrődött át az a kép. A következő kell ehhez: egy hiteles ember. Ezek a filmek nagyjából arról a világról szólnak, amelyben én élek, te élsz, mi élünk. Hogy miről csinálunk filmet? Hát arról, amiben élünk, amihez közünk van. A kérdés, hogy hiteles-e az ember, akin ez átszűrődik, vagy akinek ehhez köze van. Nem hiteles ember nagyon jó filmet tud csinálni kitalált történetekből. De ami róla szól, nem lesz jó, ha ő nem hiteles.

SZŐKE: Szerintem a férfiaknál a filmcsinálás szexuális dolog. A film nő, akit meg kell szerezni, amíg nincs meg a kielégülés. Nem lehet belőle kiszállni... Szexuális küzdelem, hódítási folyamat. Aki ezt az egészet kiagyalja, annak karizmatikus személyiségnek kell lennie. Melegítenie kell, mint a villanykályhának. Másképp fogalmazva: az emberek vagy ráragadnak, mint egy légypapírra, és a légy zümmög, és egy picit még rezeg a papír, vagy pedig, ha nem ragad a papír, akkor rászállnak a sajtra, meg a birkapaprikásra. Oda kell vonzani a világosítókat, az operatőrt, mindenkit.

K.A.B.: Mennyire tartjátok a ti filmjeiteket rokonnak Szirtes Andráséival?

CZABÁN: Valamilyen értelemben Szirtes rokon.

SZŐKE: Rokon. Unokahúg... De azért ő más vonulathoz tartozik. A BBS-nek ez a korszaka más alapról indult, mint mi. Erdély, Bódy, Szirtes más, de annyi biztos, hogy a maguk idejében ugyanúgy nem illeszkedtek be, mint mi most. Bár a mi filmjeinket nem feltétlenül az határozza meg, hogy különbözzenek, hogy mindenáron eltérjünk. Ez valahogy így sikeredett, a természetéből fakadt, hogy más, de nem az a cél, hogy más legyen. Nem az mozgat bennünket, hogy kifejezzük kívülállásunkat, hanem ez szükségszerű következmény, mert nem tudjuk másképpen elmondani a magunkét. Mint az izzadtság, kitermelődnek ilyen apró filmek belőlünk, és valahova el kell rakni őket, mert különben szétszóródnak.

CZABÁN: Az én problémám inkább az, hogyan lehet egy történetet elmesélni úgy, hogy nem mesélsz történetet. Mindig ezt szoktam kérdezni. Az ember él, és állandóan vannak problémák, például úgy, hogy kopog a csapágy az autóban hátul, szóval tele van az ember olyan dolgokkal, amelyek állandóan foglalkoztatják. Hétköznapi helyzetek tömkelegét éljük át. Próbálunk kitalálni történeteket, de az is érdekes lehet, hogyan lehet beemelni a filmbe azokat az apró mozaikokat, élménykockákat, amelyek a mindennapi életünket kísérik: reggel felkelek, idegesít, hogy rozsdásodik, az öreg autóm. Nagyjából így ébrednek azok is, akik mondjuk a Füredi úti lakótelepen élnek. Az a módszer érdekel, ahogyan Esterházy a hétköznapi nyelvet próbálja beemelni az irodalomba. A tévébe kifütyülték, hogy bazdmegoztunk. Esterházy meg azt írja, ne kerteljünk, nevezzük néven: pina. Ott lehet – a filmbe meg kifütyülik.

SZŐKE: Azt gondoltuk, csinálunk egy filmet arról, hogy Czabánék eljönnek hozzánk. Van ez a Sárkány utcai lakás, tanácsi, önkormányzati, van a nagy szoba, az 5x5-ös, van az előszoba, meg van WC. És akkor fölvesszük azt, hogy Szőke András mos, vagy azt, hogy Szőke András főz, vagy Szőke András alkotás közben. És akkor elveszem a kamerát, és felvesszük, ahogy az operatőr nem vesz fel engem, mert nálam van kamera. És akkor ehhez csinálunk egy riportot, hogy mit főz az ember, hogy mennyire vegetáriánus, hogy eszik-e húst vagy nem, vagy hogy milyen érzés este hétkor a Sárkány utcába hazajárni, és találgatni, lesz-e ma gáz. Ebből kiderülne például, hogy milyen kedves ember a Szőke András.

CZABÁN: Na most ez az, amihez több dolog kell. Hiteles ember, hiteles helyzet és kellő ravaszság, amivel ezt át tudod vinni a filmre.

SZŐKE: A Sárkány utcánál nincs ravaszabb.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/05 32-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=465