KritikaA hazafiFegyvert s vitézt fehéren-feketénTakács Ferenc
Vigyázz, invokáció, tűz! Egy nemzeti filmeposz születése.
Látványos, a lehető legszélesebb vászonra alkalmazott filmeposz hősét játssza ezúttal Mel Gibson. Eposzban játszik eposzi hőst, azaz olyan műfajban szerepel, amely hagyományosan az emberiség vagy a nemzet életének fontos és sorsdöntő eseményeivel foglalkozik. Ilyen esemény – tudvalevőleg – kétféle van: teológiai-metafizikai (Krisztus születése – Ben Hur) és hadi (nemzetek-földrészek sorsára kiható végkimenetelű háború – Berlin eleste). A hazafi az utóbbi kategóriába tartozik: az 1776-os amerikai forradalom és függetlenségi háború – azaz az amerikai nemzet születése – hadtörténetének egyik fontos fejezete képezi eposzi hitelét. Egyben valamelyest revíziós szellemű munka, ugyanis az eposz hőse, Martin ezredes zsigeri alapon békepárti: korábbi, franciákkal és indiánokkal vívott csatákban megundorodott a háború – és önmaga – gyilkos és esztelen kegyetlenségétől. Ez sem teljesen ismeretlen eposzi elem persze, hiszen már Odüsszeuszt is ravasz trükkökkel kellett elcsalogatni a trójai háborúba, amelyhez – lévén épelméjű – nem fűlt a foga. Itt azonban egy kicsit másról van szó. Ezredesünk hamarosan kénytelen felismerni, hogy nem vonhatja ki magát a háborúból; hiába semleges, őt és családját utoléri a pusztítás. Felveszi tehát a harcot, de folyvást vívódik önmagával, s ami szerencsétlenség vele és fiaival történik a háború során, abban korábbi bűneinek méltó büntetését látja. Azaz meglehetősen közhelyes módon ugyan, de rendező és színész egyaránt megpróbálnak valamiféle pszichológiai mélységet kölcsönözni a figurának.
Az igazi eposzi hős természetesen nem ilyen hasadt lelkű és vívódó alak. Amikor a film amúgy istenigazából belefog témájának, a háborúnak az ábrázolásába, a bűntudattól kínzott Martin ezredes magához tér és láthatólag kedvet kap az öldökléshez. Népi hőssé növi ki magát, aki őfelsége György király vöröskabátosai ellen gerillaháborút visel önkéntes szabadcsapatával, és csalafinta húzásokkal teszi pokollá Cornwallis tábornok katonáinak az életét Dél-Karolinában. Azaz – érdekes módon – olyan háborút vív a brit hadsereggel, mint amilyent kétszáz évvel később a Vietkong vívott az amerikaival. A háborús történetbe szövődő magánbosszú szála mentén – az egész történet voltaképpen egy hosszú-hosszú gyilkos párbaj Martin és egy angol dragonyostiszt között – pedig a tudatosan népirtó jellegű modern háborús taktika villan fel. A dragonyostiszt a hadiszokásokkal ellentétes módon agyonlöveti a sebesült foglyokat, asszonyokat-gyerekeket gyilkol, házakat és birtokokat éget fel – valahol a második világháború keleti frontján vagyunk, az Einsatzkommando és hasonlók világában. (Vagy talán a nyolcvanas-kilencvenes évek Jugoszláviájában?)
Hogy mindez naivan anakronisztikus visszavetítés, vagy éppen ellenkezőleg, későbbi korok keserű tapasztalatának tudatos beidézése a filmbe, erről lehet vitatkozni, de az összhatás mindenképp lefegyverző: az „indián nyár” kukoricacsuhé-sárgáiban és dohányzöld-bronzaiban úszó látvány a csatajelenetekben is telített élményt nyújt; úgy repülnek lábak-fejek, úgy folyik a vér, mint a Ryan közlegény megmentésében, csak itt színesebben és kissé régiesebb koreográfiával.
S persze politikailag minden korrekt. A film gondosan hangsúlyozza, hogy a Martin ezredes birtokán dolgozó feketék nem rabszolgák, hanem szabad bérmunkások; a rózsasándoros betyárháború egyik résztvevője fekete rabszolga, aki a felszabadításához szükséges fegyver alatt eltöltött időn túl is harcol tovább a nemzet közös ügyéért; bigott rasszista bajtársa, akinek megmenti az életét, idővel megtér és kitüntetésnek érzi, hogy együtt harcolhat fekete barátjával; a záróképben, a végső győzelem után, fehérek-feketék együtt építik fel Martin ezredes felgyújtott házát, mintegy az új és szabad világ megteremtésének első lépéseként – az amerikai forradalom és függetlenségi háború már-már valamiféle közös fekete-fehér multikulturális kezdeményezés színeit ölti A hazafiban. (Indiánokat viszont nem látunk. Róluk csupán annyit tudunk meg, hogy egy korábbi háborúban Martin ezredes a szó szoros értelmében miszlikbe aprított belőlük egy egész csapatot, külön kosárba a kezeket, a fejeket; ettől van most bűntudata.)
Ronda dolog a háború, de ha már benne vagyunk, szép is tud lenni, csak összefogni hát – ez volna az eposzi (szocreál) tanulság. Mint hírlik, Mel Gibson már el is küldte a filmet Boszniába, az ott állomásozó amerikai békefenntartó egységekhez. Talán ők vannak a legjobb helyzetben, hogy értékelni tudják ezt a tanulságot. (Mint ahogy a külön magyarázatot vagy elemzést nem igénylő szerelmi szálat is. Ez sem maradhatott ki persze a filmhőskölteményből, hiszen – ahogy egy korábbi hadieposz szerzője, a még a szablyája élivel is írni tudó Zrínyi Miklós megmondotta már: „nem egyenetlen az szerelem a vitézséggel”.)
Amúgy minden rendben van a filmmel.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1020 átlag: 5.64 |
 |
|
