KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Gervai András: Walther Matthau (1920–2000)

• Mihancsik Zsófia: Visszaköpött imák Holocaust-filmek
• Bikácsy Gergely: Senki nem tud semmit Életvonat
• Sándor Tibor: A látható és a láthatatlan Emberekkel történt; Porrajmos
MAGYAR MŰHELY
• Székely Gabriella: A Széchenyi terve Beszélgetés Bereményi Gézával
• Bársony Éva: Látva látni Beszélgetés Timár Péterrel

• Trosin Alekszandr: Ravaszul improvizál Csillagosok, cenzorok
• Jancsó Miklós: Anekdota
• Bíró Yvette: Guberálni jó! A tallózók és a tallózó
• Ardai Zoltán: Emberünk a főcsőben Film noir : Raymond Chandler
• N. N.: Raymond Chandler (1888–1959)
• Kömlődi Ferenc: Álmodsz, aztán meghalsz William Irish
• N. N.: Cornell Woolrich/William Irish (1903–1968)
MÉDIA
• Zachar Balázs: Más-képp Beszélgetés Hartai Lászlóval
• Gelencsér Gábor: Filmolvasó Médiatankönyvek
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: A legeurópaibb San Francisco
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A csajom, a pasim Nincsen nekem vágyam semmi
• Takács Ferenc: Fegyvert s vitézt fehéren-feketén A hazafi
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A lápvidék gyermekei
• Varró Attila: Lóvátett lovagok
• Gervai András: Viharzóna
• Kovács Marcell: Koponyák
• Hideg János: Csibefutam
• Bori Erzsébet: A kölyök
• Kézai Krisztina: Kevin és Perry a csúcsra tör
• Kubik Elvíra: Gagyi mami
• Tamás Amaryllis: Bombabiztos
• Köves Gábor: Szentek és álszentek
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Phi-Phi

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Bereményi Gézával

A Széchenyi terve

Székely Gabriella

Egy igazi hős. Miért éppen most, a millennium igézetében kell filmet készíteni a legnagyobb magyarról? Indul A hídember forgatása.

 

Tanítványok, Eldorádó, Turné és most a készülő A hídember... Mit szólt volna hozzá, ha néhány évvel ezelőtt valaki azt mondja, a magyar filmgyártás történetének talán legdrágább filmjét fogja forgatni Széchenyi Istvánról, a hivatalos millennium évében ?

– Azt, hogy bolond az illető. Hiszen a filmrendezőnek reálisan kell gondolkoznia. De még akkor is azt mondtam, mármint hogy lehetetlen a vállalkozás, amikor felkínálták, vegyek részt a forgatókönyvírásban. Hogy mikor, melyik filmtervből születik majd film, annyira a körülmények határozzák meg, hogy a végén már nem is tudom pontosan, hogyan pattant ki a fejemből, hogyan keveredtem bele az egészbe. Az irodalom, persze, más.

Az biztos, én mindig a magyar film valamifajta válsághelyzetében jutottam filmhez. A Tanítványokat 1985-ben forgattam, komoly szellemi hullámvölgy idején, Nemeskürty István éppen távozóban volt a szakmából, utolsó döntéseinek egyike volt, hogy felkért rendezésre. Az Eldorádó úgy készült 1988-ban, hogy Kardos Sándor operatőr meg Ozorai András gyártásvezető megkerestek a filmgyárból, elmondták, hogy most kellene gyorsan megcsinálni egy filmet, mert jövőre veszélybe kerülhet a magyar filmgyártás anyagi tőkéje. Az Eldorádót álomszerű könnyedséggel és gyorsasággal forgattuk, mert alig dolgozott valaki a kollégáim közül. Zavarban voltak. Zavaros időket éltünk. Süket csöndben készült a Turné is. És most pedig a Széchenyi teljesen lerombolt, lerabolt filmháttérrel kezdi el a munkáját, ellehetetlenült gyártási körülmények között, ráadásul nagyszabású film akar lenni. Ezt a produkciót, egyébként, összekapcsolták a filmgyár újjáépítésével, újraállamosításával. A Mafilm új igazgatója egyben a Széchenyi gyártásának vezetője. Hogy aztán ez mennyire használ vagy árt a filmnek, nem tudom... Úgy látszik, olyankor nyílik nekem módom filmkészítésre, amikor éppen senki nem tud, vagy a régi módon már nem lehet filmet csinálni.

– Azért a helyzet még nem forradalmi. Van egy filmterve, kitűnő forgatókönyve a honfoglalásról, sajátságos történet őseink vándorlásának korából. A Filmvilág is közölt belőle részleteket. Nem sikerült vászonra vinnie. Csak a körülmények okolhatók?

– Túlságosan öntelt volt akkoriban a magyar film. Azt gondolták, biztosan tudják, milyen művekre van szükség. Erre a témára több jelentkező is akadt. Én nem fértem bele. De amikor éppen semmi nincsen, valahogyan szóhoz jutok. És ezért érhet mindig az a vád, hogy a zavarosban halászok.

– Zavarosságról szó sem lehet, hiszen a Széchenyi terve éppen a rendetlenségen, a lepusztultságon változtatni akaró, szakma-építő folyamat része. Másfelől maga Széchenyi figurája a kristálytiszta racionalitást, a következetes cselekvést sugározza. Egyébként ez a film, bármely film, hogyan segíthet talpra állítani egy lerabolt infrastruktúrát?

– Például úgy, hogy a Széchenyi, mert nagy részben műteremben forog, újraéleszti a filmgyári építészetet, olyan állapotba hozza a fóti műtermeket, hogy aztán később más magyar filmekre és külföldi bérmunkára újra alkalmasak legyenek. Kosztümös film lévén, feltölti a jelmezraktárat, meg a díszlettárat... Sorolhatnám tovább.

Széchenyi a második neves történelmi személyiség, akiről filmet készít, a Tanítványok Teleki Pálja után. Mindketten, sőt mindhárman, ha ide sorolom az Eldorádó névtelen hősét, saját nagyapját, kiemelkedően erős személyiségek, akik tragikus véget értek. Teleki öngyilkos lett, a nagyapja egy ostoba vakbélgyulladásnak esett áldozatul, Széchenyi megbolondult és végzett magával. A cselekvő, tenni akaró magyarok klasszikus sorsvégzete?

– Az élet a halálig tart, s ha a halál azt jelenti, hogy rosszul jár az ember, akkor igaza van. Ezek a filmek hosszú, évtizedes életpályákat kísérnek végig. Az élet a halállal szokott befejeződni, és ezek közül egyiket sem tartom méltatlan halálnak. Ezek a hősök nem dekadens, szomorú figurák. Széchenyi halála gesztusértékű, nemes befejezése egy fantasztikus életnek. Engem a vitalitásuk érdekel, az erő kirobbanása. Nem szeretem a szomorú példázatokat. Amikor Háberman Jenő producer megbízott Can Togay-jal együtt a forgatókönyvírásra, majd rendezésre, ez a végtelen erő ragadott meg Széchenyiben.

– Az előbb említette, többnyire akkor jut szóhoz, filmhez, amikor csend övezi a magyar filmgyártást. Vajon az ifjonti hévvel országot építő, reformáló Széchenyi témája miért éppen most vált kapóssá, oly annyira, hogy a film a hivatalos millenniumi program része?

– Talán ezért, mert mostanában itt Kelet-Európában, Magyarországon is hosszú békére készül mindenki. Békés berendezkedésre, építkezésre. Ahogyan Széchenyi is csak békében tudta elképzelni tervei megvalósulását, hagyományt teremteni, felvilágosult polgáriasodást.

– Ha gonoszkodni akarnék, azt is mondhatnám, mai hivatalos polgári ideológiánk zászlóshajója is lehet a Széchenyi...

– Én meg erre nem tudnék válaszolni, mert bár valóban „rendelt film” a Széchenyi, hiszen felkértek a rendezésére, de végül is egy művet a szemlélete határoz meg, és ebbe a filmbe senki soha nem szólt bele. Talán azért készült most film Széchenyiről, mert a száz éves magyar filmtörténelemben, mint téma, először merülhet fel. Engem nem érdekel a napi politika, nem akarom és nem is tudom meghatározni, hová vezet ez a jelenlegi történelmi korszak. Azt tudom, hogy Széchenyi mit akart, és hogyan csinálta. Olvastam a dokumentumokat. Ez érdekel engem.

– Vajon miért éppen most merülhet fel Széchenyi témája?

– Mert a dzsentrik uralta Horthy-korszakban egy arisztokrata élete nem üzent semmit. Trianon akut lázában a nagy történelmi példákat nem volt ildomos emlegetni. A háború utáni időknek is kényelmetlen figurája volt, szóba sem jöhetett. És a Kádár korszakra is ugyanez a viszony jellemző, mert az forradalmat hazudott magáról, világképébe inkább Kossuth illett. Úgy látszik, a Széchenyi-téma vizsgáztatja a történelmi szituációkat.

– És a filmrendezőket. Bereményi Géza melyik Széchenyiből felel? Előttem a forgatókönyv, mely harmincöt év történetét meséli el a császárhű, nyalka katonatisztről, aki mániákus reformépítő tervei folyamán a hatalom szolgálójából a forradalmi kormány miniszterévé lép elő, önkéntes döblingi elzártságában pedig a levert szabadságharc emlékének ébrentartója, a világ szemében komilfónak tetszelgő birodalom egyre kellemetlenebb ellenzéke.

Széchenyi István különbözik a többi, hozzá hasonlítható magyar történelmi személytől, mert igazán szabad volt. Szabadon döntött mindig, sosem vergődött a körülmények szorításában. Maga teremtette a körülményeket, melyekért felelősnek érezte magát. Nem volt előképe a történelemben. Eredeti és etalon. Nem véletlen, hogy mitikus alakká vált. Igazából keveset tudunk róla. A köztudatban: palástos köztéri férfiú, aki jóval nyugodtabb alak, mint a szenvedélyes Kossuth. A klasszicizmus, a nyugalom, az építés embere. Törekvéseiben valóban az, de alkatában, az életsorsában szenvedélyes és forrongó ember volt. Akkor érezte elemében magát, 1825-ben, az országgyűlésben, amikor a politika még a kevesek kiváltsága volt. Nem szónokolt olyan ragyogóan, mint Kossuth. Nem szerepelt olyan jól a tömeg előtt. Míg Kossuth bízott a nyilvánosság erejében, tudta, hogy hamarosan a tömegé lesz a főszerep. És ahogyan „tömegesedett” a politika, Kossuth vette át tőle a vezető szerepet. Széchenyi arisztokrata, Kossuth dzsentri.

– A magyar történelmi, politikai hős mítosza mégis Széchenyivel kezdődött?

– Igen, Rákóczi után ő az első, s mert hogy időben közelebb érezzük magunkhoz az ő XIX. századát, élő és közeli alak ma is. Hiszen akkor kezdődött az intenzív iparosítás, akkor szerveződtek a tömegmozgalmak, akkor nézett szembe először Magyarország olyan kérdésekkel, melyekkel a XX. században is kénytelen szembesülni.

Széchenyi története Döblingben, a tébolydában ér véget. A forgatókönyv szerint egyébként életének leglucidabb pillanatait is itt élte meg. A kiegyezés előtt búcsúzunk el tőle. A legtöbb magyar történelmi film éppen az ezt követő éveket, a kiegyezés okozta morális válságban küszködők sorsát választotta témájául.

– Az időpontok kiválasztása nem az enyém, hanem Széchenyi döntése volt. Ő kimaradt a szabadságharcból, a pesti forradalom idején Pozsonyban volt. A megtorlás éveiben tért magához, Döblingben. Életének helyszínei szerepelnek a filmben. Erről a korról azt tudjuk meg, amit Széchenyi tapasztalt és látott, életének fordulópontjain.

Először megijedtem, amikor ráébredtem, hogy körülbelül harmincöt évet fog felölelni a film története. Nem szoktak ugyanis ilyen hosszú korszakot bemutató játékfilmeket csinálni, mégpedig nem véletlenül. Talán maga a műfaj nem engedi? Egyetlen ember élettörténetéből fel lehet-e építeni ilyen nagy ívet, nem roppan-e össze?! Az, amit maga olvasott, a hetedik változata a forgatókönyvnek. A mese időnként, észrevétlenül, tíz évet ugrik az időben, Széchenyi, más-más ruhában, idősebb emberként jelenik meg.

– Mi vonzza Széchenyiben?

– Az öntörvényűsége. A szabadsága, melyet már említettem. Őt nem fogta satujába a történelem, minden döntését, a jókat és a rosszakat is, vállalta. Fiatal korában nehezen találta meg helyét a kortársai között. Arisztokrataként kötelessége volt előre haladnia a tiszti pályán, jól házasodnia, de ő valahogyan nem fért bele a rendszerbe. És akkor egyszer csak elérkezett a pillanat, amikor hazájának latin nyelvű országgyűlésén magyarul szólalt meg. Egész éves jövedelmét egy magyar tudós társaság megalapítására ajánlotta fel, hogy bizonyítsa, nem csak léha és kártyás arisztokraták élnek e hazában, hanem van „másmilyen” is. És ettől kezdve vállalt felelősségének rendelte alá életét. A döntést senki nem kérte tőle, senki nem kényszerítette. Szabadon cselekedett. Ezt a pillanatot szeretném tetten érni. Leginkább a Naplója volt segítségünkre, életének lázgörbéjét próbáltuk követni, az ő feljegyzéseinek vonalán halad a film.

– A legtöbb alkotó kialakít valamifajta érzelmi viszonyt a hősével. Szereti, gyűlöli, kicsit magát látja vagy szeretné látni benne. Bereményi Gézának mi köze van Széchenyihez?

– Én nem vagyok olyan filmrendező, aki magát akarja látni a hősében. Megpróbálom felidézni Széchenyi szellemét. Végre találkoztam egy igazi hőssel.

– Akiről mesélni lehet? Tehát mesélni szeret leginkább?

– Igen. Megmutatni, hogyan is voltak a dolgok. Engem a filmben leginkább az epikusság izgat. Az idő munkája, ahogyan bonyolódnak az események.

– Provokatív korszerűtlenség!

– A film műfajának igenis alapvető, eredeti képessége az epikusság, amellyel élnie kell.

– És a film elmúlt negyven évének története, amely éppen a történetmesélést, az epikusságot veti el? A francia új hullámosok meg a többiek, megannyi eltévelyedett kisiklás?

– Igen. Tönkretették az európai filmet. Azzal, hogy semmibe vették az idő múlásának láthatóvá tételét. A film eredeti képességeit és lehetőségeit kell felkutatni, nem szabad lebénítani különböző rögeszmék miatt. Az európai film elveszítette azt a lehetőségét, hogy továbblépjen, saját meséjével megtalálja saját közönségét, és ne terrorizálja azt. Átengedte a terepet Hollywoodnak. Ami pedig a korszerűséget illeti, egyre több kis ország filmesei, a skótok, az írek próbálkoznak sikeresen azzal, hogy saját történeteiket átélhető módon meséljék el a világnak. Magával ragadó hősöket mutassanak. A Széchenyi forgatókönyvét is értékelték a külföldi szakemberek, társultak is a produkcióhoz.

– Mai történettel is mutathatna képet a világnak erről a kis országról...

– Igen, és szívesen is forgatnék mondjuk egy maffiavezérről. Olyan valakiről, akiről sok szó esik manapság, például az olajügyek kapcsán. Pontosabban a mítoszról, amely körbelengi. De hát nekem Széchenyi jutott... Egy különb mítosz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/09 14-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3046