KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Gervai András: Walther Matthau (1920–2000)

• Mihancsik Zsófia: Visszaköpött imák Holocaust-filmek
• Bikácsy Gergely: Senki nem tud semmit Életvonat
• Sándor Tibor: A látható és a láthatatlan Emberekkel történt; Porrajmos
MAGYAR MŰHELY
• Székely Gabriella: A Széchenyi terve Beszélgetés Bereményi Gézával
• Bársony Éva: Látva látni Beszélgetés Timár Péterrel

• Trosin Alekszandr: Ravaszul improvizál Csillagosok, cenzorok
• Jancsó Miklós: Anekdota
• Bíró Yvette: Guberálni jó! A tallózók és a tallózó
• Ardai Zoltán: Emberünk a főcsőben Film noir : Raymond Chandler
• N. N.: Raymond Chandler (1888–1959)
• Kömlődi Ferenc: Álmodsz, aztán meghalsz William Irish
• N. N.: Cornell Woolrich/William Irish (1903–1968)
MÉDIA
• Zachar Balázs: Más-képp Beszélgetés Hartai Lászlóval
• Gelencsér Gábor: Filmolvasó Médiatankönyvek
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: A legeurópaibb San Francisco
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A csajom, a pasim Nincsen nekem vágyam semmi
• Takács Ferenc: Fegyvert s vitézt fehéren-feketén A hazafi
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A lápvidék gyermekei
• Varró Attila: Lóvátett lovagok
• Gervai András: Viharzóna
• Kovács Marcell: Koponyák
• Hideg János: Csibefutam
• Bori Erzsébet: A kölyök
• Kézai Krisztina: Kevin és Perry a csúcsra tör
• Kubik Elvíra: Gagyi mami
• Tamás Amaryllis: Bombabiztos
• Köves Gábor: Szentek és álszentek
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Phi-Phi

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Timár Péterrel

Látva látni

Bársony Éva

Abból, amit én látok, vajon mennyit láthat egy vak? A Vakvagányok nem csak a vakokról, hanem a vakoknak szól.

 

– Abszurd játéknak tekinthetnénk az ötletet, ha ön nem gondolná komolyan. Hogyan jutott erre az elhatározásra?

– A Zimmer Feri forgatásán a szememet ért baleset adta az első lökést, de utóbb rá kellett ébrednem, hogy másutt van a lényeg. Jó ideje úgy érzem, hogy a kör bezárult. Nem tudom, van-e még bármi is, amit nézni érdemes. Nem arra gondolok, mit – az ember mint a film tárgya ma sem veszített a fontosságából –, hanem arra, hogyan. Felületességet, szinte vadállati közönyt érzek abban, ahogy a ma mozgókép-generációnak mondható filmesek leképezik a világot. Rég nem a formáról van szó, hanem a formátlanságról, a forma hiányáról. Végiggondoltam, érdemes-e még bármit is megmutatni, bármit is nézni a mozgóképen. Így jutottam arra a gondolatra, hogy vakoknak készítek filmet. Ez eleinte talán csak szembefordulás volt mindazzal, ami a vetítővásznon látható, de ma már fontosabb mozgatórugó számomra az, hogy a vakok valóban megérdemelnek egy filmet.

– Hogy érti ezt?

– Tegyük fel, a világon eddig készült egymillió film, de egyetlen egy sem készült vakoknak. Ha a Vakvagányok a látó embereket is érdekelni fogja, örülök, ha megnézik, de én a vakoknak készítem. Ez meglepő, mert hasonlóan a valamilyen okból a társadalom perifériájára szorult hátrányos helyzetű csoportokhoz, a vakok sem tudják világosan és egyértelműen nyilvánossá tenni az igényeiket. A társadalom megelégszik önfelmentő gesztusokkal, és kevés az esély arra, hogy ez a film majd áttöri az elesetteket a társadalomtól elválasztó gettófalat. Mégis legalább merészel fittyet hányni a kényszerhelyzetek elfogadásának azzal, hogy a „nem adom fel!” vállalása mellett teszi le a voksot.

– A kétkedők kérdezhetik, miért nem vetít fekete blankot hanggal…

– … és miért költök milliókat arra, hogy kép is legyen? A döntő érvem a Vakok Intézetének Nádor-termében található. Egy káprázatosan szép ablak, az ország legnagyobb festett ólomüveg-együttese. Az 1900–1901 között készült palota arról tanúskodik, hogy száz éve a polgárság anyagi gyarapodása természetes módon hozta magával a törődést és megbecsülést azok iránt, akiket elesettségük miatt a társadalom tart el. Az önbecsülés jele is volt ez, felfénylő pillanata a modernizálódó civil társadalomnak. Amikor megláttam a színes ablakot, az első ostoba reakcióm az volt, hogy minek a vakoknak ez a csodálatos ablak. Később értettem meg, mikor már beszélgettem velük, hogy a gyerekek tudják, az az ablak gyönyörű. Azzal a tudattal lépnek be a terembe, hogy valami nagyon szép sugárzik rájuk. Ettől a pillanattól borult bennem minden, mert egy ismeretlen dimenzióval kerültem kapcsolatba, amelynek a létezését nem is sejtettem. Ha tehát fekete szalag futna film helyett, be sem mennének a vetítőterembe. Az nem mozi.

– Hogyan oldja meg azt a gondot, hogy a filmkép nem tapogatható le úgy, mint a Braille-írásba áttett szöveg?

– Kidolgoztam egy sajátos narrációt, amely az egykori rádiós színházi közvetítésekhez hasonlatosan fordítja le a látványt. Forgatáskor minden egyes jelenetnél ügyeltem arra, hogy a szükséges narráció „beleférjen” a képbe, ne fusson túl az adott látványon. Később nyilvánvaló lett, hogy amikor a forgatókönyvet s benne a narratív szövegeket írtam, sok mindent nem tudtam, hamisan képzeltem el, vagy egyszerűen nem láttam jól. Mert látni is tudni kell, ha az ember vakoknak készít filmet. A narrációba például igyekeztem a verbális humor elemeit beépíteni, gondolván, hogy a látó nézők számára így elfogadhatóbb a látvány sajátos megkettőzése a szöveggel. Egy-két elemet befogadott az anyag, javarészt azonban kidobta magából. Éreztem, hogy csikorog, idegen, fölösleges. A vak főszereplő, Matatek Judit volt a segítségemre dramaturg-konzultánsként abban, hogy a narráció se több, se kevesebb ne legyen annál, mint amennyire a vak közönségnek szüksége van. Végigmentünk a megvágott anyagon, jelenetről-jelenetre megbeszéltük, hol kér információt, illetve hol sok, amit a szöveg közöl. Nem egyszer meglepett, amikor valamire, amit én szükségesnek gondoltam, azt mondta, hagyjam ki, felesleges. Később megértettem, tartás és tapintat vezette. Tudta, hogy a filmet látók is meg fogják nézni, tehát ami kikövetkeztethető másból, azt nem kell elmondani. Egyrészt, hogy senki ne higgye, a vakok értetlen, béna társaság, másrészt, hogy a látó nézők a lehető legkevésbé érezzék tolakodónak a narratív hátteret.

– Nem fogják mégis annak érezni?

– Ebben a filmben mindenekelőtt a vakok szempontját emeltem előtérbe, mindenki más kissé a háttérbe szorul. Olyan arányt igyekeztünk kialakítani, amelyben ők teljes élményt kapnak, a látót viszont nem zavarja a narráció. Sőt, a munkatársaim szerint érdekes, új kapcsolat jön létre a látó néző és a látvány között. Furcsa, de a látó is rákényszerül látni. A film látható világa a tudatban kettős lenyomatot kap, s ettől izgalmas önfeszültség gerjed a jelenetekben. Váratlan belső reakciók indulnak be például az önkéntelenül adódó kérdésre, hogy abból, amit én látok, vajon mennyit láthat egy vak. Az, hogy elképzeljük, mit lát, különös aurát kölcsönöz a jeleneteknek. Reményeim szerint, teszem hozzá, mert tapasztalatok híján még sok esetlegesség csúszott be. Ha most kezdeném, sokkal finomabban tudnám ritmusban is egymáshoz illeszteni a képet és az információt.

– Milyen sajátos rendezői módszert kívánt a forgatás a vak gyerekekkel, illetve a szereplőivel, akiknek többségükben nincs, vagy alig van játékfilmes tapasztalata?

– Egy musical betanulása áll a történet középpontjában, a gyerekeknek bonyolult táncokat kellett betanítani. Bozsik Yvette volt ebben nagy segítségemre: vakon jött velem a vakok közé, pedig ő sem tudta, mit kell ilyen helyzetben tenni. Menet közben kellett megtanulnunk a módszert, az érintéssel vagy hanggal irányítás változatait. Fél éven át heti két alkalommal próbáltunk a gyerekekkel, akik hallatlan szorgalommal dolgoztak. Minden jelenetet lépésről lépésre be kellett gyakorolnunk, hajszálpontosan. Mind jobban megismertem őket, annál inkább átalakult, formálódott a forgatókönyv, hozzáfinomodott a valóságukhoz. A játékkal nem volt gond, mert ezek a gyerekek nem tudnak nem természetesek lenni. A legkevésbé tehetséges gyerek is olyan természetes, hogy nagyon kell igyekeznie egy látó színésznek, ha azonos szinten akar teljesíteni. Yvette-tel és a főszerepet alakító Csiszár Jenővel, akik nagyjátékfilmben eddig nem játszottak, szintén hosszú próbafolyamatban dolgoztuk ki a jeleneteiket. Azt hiszem, sikerült hiteles karaktereket formálniuk a szerepükből.

– A közönség nevettetést vár a filmjeitől. A Vakvagányok mennyiben felel meg a várakozásnak?

– Műfajában talán a hetvenes éveknek ahhoz az amerikai filmtípusához áll legközelebb, amelynek számomra emlékezetes képviselője A gammasugarak hatása a százszorszépekre. Ebben egy keserű környezet keserédes vígjátékot hív életre. A humor forrása inkább az életben való jártasság nagyvonalú birtoklása, amitől az ember a legnagyobb bajában is ráérez a groteszk humorra. A Vakvagányok nem a tudatra akar hatni, hanem érzelmeket szeretne előhívni, mint a jó mozi. Hangulatában a hol sírok, hol nevetek határmezsgyéjén lebeg, mert az ember nem tudja, a következő pillanatban milyen rugók nyílnak ki benne, mitől kezd sírni vagy nevetni. Szándékosan választottam a teljesen konvencionális formát. Nincsenek gyorsvágások, puha és – ha az érzékenységet egyáltalán le lehet fényképezni – érzékeny film akar lenni a Vakvagányok. Lényeges felismerésre vezettek rá a gyerekek, miközben dolgoztam velük. Eleinte zavarba ejtő volt a rendkívülinek látszó érzékenységük. Szemben találtam magam azzal az ellentmondással, hogy miközben telve vannak életkedvvel, akaraterővel, bizonyítási vággyal, remek a humorérzékük, és fejlett az öniróniájuk, ugyanakkor nehezen viselik az indulat bármilyen megnyilvánulását. Munka közben viszont az ember nem az indulatai féken tartására van beszabályozva. Rá kellett ébrednem – nem kis önfejlesztő folyamat révén –, hogy nem ők az érzékenyek, hanem mi vagyunk érzéketlenek. Már csak a nagyon durva hatások érnek el hozzánk, a reakcióink szinte állatiak. Ez a felismerés vezetett a teljesen konvencionális, „puha” filmformához.

– Gondolja, hogy – az egyre tökéletesebb technika révén az érzékszerveinket egyre kivédhetetlenebb hatásokkal bombázó szuperprodukciók dömpingjében – eljött az érzékeny, puha film ideje?

– Itt toporog az ajtó előtt. Erre értettem, hogy a film számára a kör bezárult. Talán valóban az újromanticizmus kora köszönt be, ahogy Heller Ágnes fejtegette pár hónapja egy éjszakai tévéműsorban. Kérdés, hogy holnap vagy évek múlva, de a multiplex-kultúra egyeduralma mindenképpen a végéhez ér. Nem lehet kiszámítani, sem befolyásolni. Úgy érzem, a filmrendező számára egyetlen képesség a fontos, a társadalmi érzékenysége. Nincs más feladata, mint megérezni, mit rendelt meg a társadalom. Ha ez az érzékenység működik benne, akkor azt a filmet csinálja meg, amibe a szél belekap. Természetesen a társadalmi megrendelés másként működik, mint ahogyan az alkotók hiszik. Jó példa erre a Zimmer Feri. 1989-ben írtam, épp csak elővettem a fiókból, amikor a Megafilm lehetőséget ajánlott, egy hónap múlva már forgattuk. A megrendelés azonban elmúlt. Nagy tanulság volt. Ha akkor nem valósulhat meg egy filmterv, amikor időszerű, soha többé nem szabad elővenni. Meggyőződésem, hogy a mostani filmet a vakok – egy hátrányos helyzetben lévő kisebbség tagjai – rendelték meg. Ezáltal rákényszerültem, hogy mielőtt belevágok, átgondoljam a bármiféle hátrányos helyzetűeket érintő problémákat, és egy olyan filmet adjak ki a kezemből, amely a többséget ráébreszti az elesettekkel szembeni zavarára, előhívja és felerősíti az empátiát, amelynek a társadalom egészében kellene működnie.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/09 17-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3047