KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Gervai András: Walther Matthau (1920–2000)

• Mihancsik Zsófia: Visszaköpött imák Holocaust-filmek
• Bikácsy Gergely: Senki nem tud semmit Életvonat
• Sándor Tibor: A látható és a láthatatlan Emberekkel történt; Porrajmos
MAGYAR MŰHELY
• Székely Gabriella: A Széchenyi terve Beszélgetés Bereményi Gézával
• Bársony Éva: Látva látni Beszélgetés Timár Péterrel

• Trosin Alekszandr: Ravaszul improvizál Csillagosok, cenzorok
• Jancsó Miklós: Anekdota
• Bíró Yvette: Guberálni jó! A tallózók és a tallózó
• Ardai Zoltán: Emberünk a főcsőben Film noir : Raymond Chandler
• N. N.: Raymond Chandler (1888–1959)
• Kömlődi Ferenc: Álmodsz, aztán meghalsz William Irish
• N. N.: Cornell Woolrich/William Irish (1903–1968)
MÉDIA
• Zachar Balázs: Más-képp Beszélgetés Hartai Lászlóval
• Gelencsér Gábor: Filmolvasó Médiatankönyvek
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: A legeurópaibb San Francisco
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A csajom, a pasim Nincsen nekem vágyam semmi
• Takács Ferenc: Fegyvert s vitézt fehéren-feketén A hazafi
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A lápvidék gyermekei
• Varró Attila: Lóvátett lovagok
• Gervai András: Viharzóna
• Kovács Marcell: Koponyák
• Hideg János: Csibefutam
• Bori Erzsébet: A kölyök
• Kézai Krisztina: Kevin és Perry a csúcsra tör
• Kubik Elvíra: Gagyi mami
• Tamás Amaryllis: Bombabiztos
• Köves Gábor: Szentek és álszentek
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Phi-Phi

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A tallózók és a tallózó

Guberálni jó!

Bíró Yvette

Agnès Varda kis digitális kamerájával útra kelt, hogy képeket gyűjtögessen a nagyvárosi gyűjtögetőkről.

 

Guberálók, tarlón tallózók és kényszerű kukázók, szívós hulladéklesők és ravasz gyűjtögetők nyomában járva mire is lelhet az ember? Ha a főguberáló maga a mindenre nyitott, érzékenyen játékos Agnès Varda, jó gyűjtésre számíthatunk.

Persze böngészni, szedegetni, kutakodni az odahagyott, kilökött vagy elhajított törmelék között tagadhatatlanul izgalmas kaland. Hisz ezúttal az ocsúban kell megtalálni a búzát, hulladékban az aranyat, és a bizonytalannal való játék feszültsége mindenképpen adott. De a kérdés mindig, túl a halmaz izgató, bódító bőségén, az a bizonyos jelentés. A szélre sodort lények, kiszuperált hordalék, az üledék és a fáradék, az apadék és a fogyaték, a barbárul megnyirbált sarjadék, túl minden lenyűgöző látványosságon, mégis miről szól?

Szerencsére nem a nyomorúságról. Mert Varda elsősorban emberekre figyel, akik nem másként, mint ő maga, különös módon kezelik a pusztulásnak kitett, kegyvesztett tárgyakat, és – tudjuk – az értelem sohasem magukban a tárgyakban, hanem a megfigyelő szemében lakozik. Varda megszólított ismerősei abból az élelmes fajtából valók, akik a haszontalanban sajátos lehetőséget látnak. Akik egy csepp további élettel toldják meg a szemétdombra (halálra) ítéltet. S a kereső, szemlélődő kamera ugyanígy, erre a többletre koncentrál, látva és láttatva, bölcsen-derűsen, élesen és humorosán is, a hevenyészett halmazt. A tallózásra fejét adó rendező a tallózókat keresi fel. A két tevékenység összeér, egymást tükrözi. Szerencsés találkozás. Az életből kiszorult ember és dolog Varda szemében távolról sem értéktelen; minden, csak nem afféle szomorú temető. Éppen ellenkezőleg: a természet fura továbbélésének a jele, a túlélés eleven képe. A jelenség valami szinte érthetetlen, pimasz vitalitásról beszél, amelyben „a dolgok hatalma” fortélyos, kiszámíthatatlan körforgásban érvényesül. Reciklálva. Van benne valami csakazértis erő, dacos siker. Mindenféle hangzatos szomorúság, a szegénység pittoreszkje távol áll tőle. Nem kellett? – kérdezik a bolhászók, nem tudjátok, mi mire jó? Nekünk igenis kellhet, csak ész kell hozzá, képzelet, szarból is lehet aranyat csinálni. Furfangos agyukkal túljárnak a fantázia-meddő okosok fején, „...mert a töredék nem attól az, hogy hiányzik belőle valami, hanem attól ami benne van” – így Esterházy is, aki ugyancsak végeláthatatlan rombirodalomban zsonglőrködik –, mert nem muszáj „fájlalni azt, ami nem teljes, ami maradék, morzsalék, foszlány, darabka, részlet, roncs, csonk... ami fragmentum, torzó” – mondja, egész világokat, megtörtént múltat és lehetséges jövőt lehet megtalálni benne.

Igaz, a hulladék, gondolom a lehullból származik, és benne van a hulla is, a bomlásnak, oszlásnak induló holt anyag. Varda számára azonban a hulladék inkább kuszalék, a már nem/még nem érték határán. Ezért kerüli el a veszélyes melankólia, a gyász vagy a rekviem a pusztulásért. Energiát érzünk, éleslátást és ügyes kezet. Mindkét oldalon. Filmjében a még rigorózus, törekvő kaparék jelenik meg finnyáskodást nem ismerő hősei körül. A guberálás nem lopás, hanem meló, komoly munka – mondja az egyik –, és csakugyan, valamennyi szereplője magától értetődő tehetséggel nyúl a szemétbe a selejthez, hogy új életre fabrikálja azt.

A rendező pedig, kis digitális kamerájával útra kel, fáradhatatlanul és frissen, barangol, kalandozik, újabb csoda-jószágot élvezve, magához szelídítve, hogy a legközvetlenebb módon hatoljon be mindenhová. Éber gyűjtögető kedvében, magához hasonlóan azokat keresi fel, akik szemfülesen és ügyesen (re)kuperálnak. Akik, akár élvezettel vagy vállalt kényszerből, abból a sokaságból élnek, amit útszélen, útközben találnak. Egy jó karban lévő, fizetésből élő férfi büszkén állítja: tíz éve soha semmi mást nem fogyasztott még, mint kukában talált élelmiszert: határidőt lejárt csomagolt árut, vagy éppen hervadásnak induló zöldséget, mirelit csirkét, halat, és lám, sosem lett beteg. Az utcára kihányt rokkant fridzsiderek talán még megjavíthatok, és ha nem, esetleg vitrinként szolgálhatnak majd, himi-humi csecsebecsék számára. A sánta székek vagy felhasított kárpitú fotelek is reparálhatók, jobb anyagból készültek, mint az ócskán könnyű plasztik. A tanulság: a kacat nem vacak, inkább izgalmas alapanyag, lehetőség a jófajta újra-felhasználásra, értelmes összeeszkábálásra.

Valaha, a törvény által megszabottan, csak a szabad mezőkön volt megengedve a tallózás: gabonaföldeken és gyümölcsligetekben, betakarítás után, napkelte előtt és napnyugta után, akkor lehetett begyűjteni az elhordatlant, a földre hullott almát, kirostált krumplit (a véletlen játéka, hogy közöttük szív alakú is akad, nem is kis számban?) vagy leszedetlen szőlőt. Nem potyázás volt ez, hanem szinte szervezett férfimunka. A fogyasztói társadalom tékozló világában a „szakma” átvándorolt a nagyvárosokba, szupermarketek, utcai vásárok körül megteremtve egy újfajta foglalkozási ágat. Ami régebben közös munka volt, most magányos vadászat lett.

Nem csoda, hogy Varda minden szereplője fura madár. Lakókocsiba szorult, elalkoholizálódott kamionostól értekező plébánosig, önkéntes utcai újságárus tanítótól pszichoanalitikus filozófusig, kollázst szerkesztő remete művésztől („a dolgokból mondatokat formálok” – mondja) szemétládákat felforgató kamaszbandáig terjed a hosszú, hosszú, mindig meglepő sor. Változatos arcképcsarnok. De sosem az egzotikum ragadja meg. Hisz újdonsült digitális kézikameráját élvező magamagát ugyanebbe a családba sorolja. És éppen ezáltal haladja meg a dokumentumfilm mégoly érdekes vagy nagyra becsülhető műfaját. Ami elénk tárul, az bensőséges esszé, kíváncsi, mélázó vallomás, tallózó, guberáló sajátmagáról, az élet egy olyan pillanatában – vallja –, amikor az elkerülhetetlen véggel számolni természetes dolog.

Vardának különös tehetsége van a teremtő gyűjtögetéshez. Mert amit összehord, azt rögtön messzire ágazó kapcsolatokba építi. Asszociál, elábrándozik, eszébe jut valami, szüntelenül kitérőkön barangol, hogy a maga világát elénk tegye. Bátran vállalja, hogy nem vonul szerénykedve a háttérbe. Jelen van, teljes fizikai, szellemi létében. És ez a jelenlét elragadóan gazdag, sokrétű. A művészé, aki boldogan csodálkozik rá a lila káposztafejekre, egy magányos vízparton ülő férfira, templomban látott Van der Weyden festményre és a gyerekkor ámulatát idéző hatalmas kamionokra, amint elsuhannak mellette az országúton, szakadatlanul. Mennek, csupa szigorú óriási test, magukba zárva szállítják a felhalmozott árut (ami persze előbb-utóbb mégis hulladék, veszteség, ürülék lesz). Nézi, figyeli megközelíthetetlen valóságukat, hüvelyk és mutatóujja begörbítésével „lencsevégre” fogja őket, hogy megörökítse, magáévá tegye gőgös idegenségüket.

De természetesen közben magát is figyeli és mutatja, kíméletlen őszinteséggel. „Az élet harmadik szakaszába lépve, nem tudom, miért ne próbáljam meg dokumentálni? A filmezés aktusában van valami, ami egyszeriben, pillanatokra, helyettesíti az életet, újrakomponálja, dekomponálja. Az ősz hajszálak, ez ugye az öregedés jele? – mutatja, mondja –, a foltok a kézen – Jacques (Demy) mamája a temető virágainak nevezte őket, amin mindig nevetnem kellett –, igaz, virágok vannak a kezemen, de miért tegyük hozzá a temetőt? Ha rémisztő is a halál felé menetelés, visszafordíthatatlan.” És kíváncsian, komolyan vizsgálja hatalmasra nagyított kezét, ráncaival, májfoltjaival, kékes erezetével. „Mint egy állat – mondja döbbenten bámulva a lencse mikroszkópja alatt a különös szörnyeteget –, valami, amit nem ismerek.”

Egy interjúban egyszer azt mondta: szeretek gondolkodni, de hamar elfáraszt. Amit igazán szeretek, az a kertészkedés, a varrás, a főzés, minden, ami álmodozni enged...” Ez pontos beszéd, bár átvitt értelme is elháríthatatlan. Kertészet? Vagyis gyomlálás és ápolás? Varrás, képzeletgazdag kézimunka? Valójában, mint annyi más filmjében, itt is az esetlegesnek tűnő dolgokból, lim-lom rongyokból, fiókalján heverő maradékokból lendületes patchworköt tár elénk, egy nagyszerűen színes takaró számára. És mit mondjunk a főzésről? Varda nem francia konyhát művel (az túl nehéz a maga rafinált, súlyos szószaival), inkább keletieset, mint a kínai: erős-édes, kevert fűszerekkel, ahol a tálon hús és hal, gomba és gyümölcs, zöldség és tészta dús, egymással feleselő együttesben élvezhető.

Útja során egy lelkesítő honépítő mozgalom jelszavára bukkan: Poubelle, ma belle (szabad fordításban: Kuka, te drága!) – mondja az óvodásoknak, kisiskolásoknak szóló felhívás. Ez a jócserkészi parancsolat is arra kívánja nevelni a kiskorúakat, hogy az eldobott anyagból, talált tárgyakból barkácsolva, szépérzéküket nevelve, formálni, építeni tanuljanak. Konzerv-dobozból virágot, műanyag lemezből csillárt. Hol kezdődik az ezermesterkedő játék és hol a művészet? – kérdi ő is. S a válasz becsületes beismerés: nem tudhatjuk.

Valljuk meg, a guberálás mindnyájunk számára a legtermészetesebb létforma, köznapi gyakorlat. Valamennyien „lopásból” élünk, szüntelenül gyűjtögetve, fogyasztva, feldolgozva mindazt, amire, úgy érezzük, szükségünk van. Varda filmjében kíváncsi figyelmét erre az elemi ösztönre fordítja, cseppet sem tagadva a maga gyengéd szenvedélyét. És ettől „bricolage-a” egyszerre komoly és játékos, valami nagy szerenitás árad belőle, ahogy szeszélyes csapongásával és tárgyra tapadó odaadásával értő, értelmes egészet formál.

Varda titka, hogy szinte cinkosan megosztja velünk a maga kedvenc kedvtelését és találmányait. Meghív a személyes furakodásra. Egyik utolsó szerzeménye egy esetlen, műanyagból készült óra, amiről csak a mutató hiányzik! A magától adódó szimbolikát („állni látszik az idő”) megfricskázva, azonnal többemeletes, groteszk kompozíciót épít: két színes pettyes porcelán cica lesz az időtlen óra hordozója, melynek homályos hátteréből a maga csúfondáros, mosolygós arca néz ránk. Játszik velünk, magával? Akárhogy is, ha illik ide ez a bolondos, felemás tárgy, csak ezzel a fintorral érvényes... Egyszóval vele együtt bóklászunk, betekintve kukák és életformák rejtőző mélyére, de mintha arra kéme, ne fecsegjük tovább a titkot. Őrizzük inkább ajándékként. Mint ezen az önarcképen is: csitt, figyelmeztet, örüljünk, élvezzük és ne banalizáljuk afféle okos-buta szóra, pletykázó ítélkezésre mindazt, amit láttunk. Kövessük inkább a felszólítást.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/09 28-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3050