Életvonat

Senki nem tud semmit

Bikácsy Gergely

Lehet-e a holocaust tragédiáját játékfilmen bemutatni? Akárhogy is: Auschwitznak a mese kapuján kívül kell maradnia.

Mordecháj, a falusi zsidó SS-tábornoki egyenruhában fogadja a dadogó Wehrmacht-ezredes alázatos hódolatát, és kóser-ételeket követel különvonata számára. Hozzák is a német tisztiszolgák. A rabbi meg szemet huny, amikor a náci ezredes sültmalaccal is kedveskedik a vonatnak és zsidó szállítmányának. Máskor Mordecháj felölti nácitiszt egyenruháját, mert a vonatot megállították. Rutinosan lendíti Heil Hitler-üdvözlésre a kezét, de sajnos most egy kevésbé korrupt, gyanakvó és könyörtelen német ezredes áll a sínen. Ő is vonatparancsnok. Sátáni mosollyal az iránt érdeklődik, vajon jól hallotta-e, hogy Mordecháj „tábornokot” Mordechájnak hívják. Revolverét nyomatékosan hősünk halántékához szorítja. Ez az SS-tiszt természetesen álruhás cigány, és az ő különvonatát menekülő cigányok sokasága tölti meg.

Hümmögtető jelenet, így elmesélve. Jó vicc, rossz vicc? Nem tudom: talán látni kellene.

Megválaszolhatatlan, lehet-e a Holocaust tragédiáját fikciós módon ábrázolni, regényben vagy játékfilmen? Tétován arra hajiunk, talán igen, de tapasztalatunk ez ellenkező: még nem találkoztunk méltányolható fikcióval. Vagy talán fikciónak tekinthető Pilinszky ritkán játszott KZ-oratóriuma? Az a néhány szenvtelen és tárgyilagos... (e jelzők is hamiskodnak, nem jó itt semmiféle jelző), az a néhány nagydokumentum, melyben Auschwitz érvényesen rajzolódik elénk (Borowski, Primo Levi, Kertész Imre), szintén megerősít: e tárgyban csak a dokumentumnak, az emlékezésnek van helye, fikciónak nincs. Elie Wiesel többi regényei gyengék, de az Éjszaka – amely ugyan érinti a fikció birodalmát, épp csak érinti, éppúgy mint a Sorstalanság – remekműként hat.

*

A legutóbbi Európa-filmhét nagy meglepetésének bizonyult egy ismeretlen román rendező ismeretlen francia filmje, az Életvonat. „Nagy ötletre” épül: 1941 nyarán egy kis kelet-európai zsidó falu lakosai maguk szerezte és maguk vezette vonattal, SS-katonának beöltözött kísérőkkel elindulnak Palesztinába. És nemcsak elindulnak, meg is érkeznek. Ha másból nem, ebből már most tudhatjuk, mese-komédiáról van szó. Tragikomédiáról, és ezt már a régi görögök is a legnehezebb drámai műfajnak tartották.

„Már a régi görögök is”... Persze, izé..., de hátha a film alkalmasabb az ilyesmire. Benigni előtt is próbálták már, emlékszem Latabárra a Fel a fejjelből, bohóc-trükkjeivel megmajmolta a nyilasokat, és cirkuszi elefántra pattant.

Senki nem tud semmit – az ötvenes évek kiváló, és annak idején minden nézőrekordot megdöntő cseh vígjátéka nagyszerű mozi volt, nálunk számtalanszor újították fel, mindig sikerrel: emlékszem, 1956 tavaszán a Bástya moziban egy fiatal nő rosszul lett a nevetéstől, és mentőt akartak hívni. Egy postás meg egy villamoskalauz önkéntes nácit rejteget a nagybőgő tokban. Nem bírnak megszabadulni a kisnáci hullájától, ráadásul az csak tetszhalottan hóttrészeg, minduntalan heilhitlerezve felébred, és olyankor fejbe kell csapni.

Chaplin Diktátoréban a falusi borbély tojássütővel veri fejbe az SS-őröket: ilyen egyszerű? Lenni vagy nem lenni: Lubitsch klasszikus mozi-bohózatát a varsói zsidószínház Hitlert is kiválóan eljátszó, de álöltözettel, álbajusszal és álszakállal nácikat majmoló, ellenálló színészeivel mindenki látta. Luigi Zampa Békében élni című régi tragikomédiáját kevesebben: itt néger ejtőernyőst rejtenek el egy olasz falu pincéjébe, kint meg a német ezredes (már megint ezredes) joviáliskodik a falusiak ünnepén. A sufniba zárt néger pilóta jól berúg, és szétveri a kócerájt. így aztán a sufni és a konyha közti senkiföldjén találkozik a náci ezredes meg az amerikai néger pilóta.

Aztán az NDK készített Hazudós Jakab címmel sokak szerint kiváló, komikus hangulatoktól sem mentes lágerfilmet. Itthon, noha a regény megjelent, buta óvatosságból nem vetítették moziban (bár Garas Dezső volt a főszereplője).

Az egyik említett film nagyon jó, a másik kevésbé. Semmit nem tudok. Nem tudom, mennyire használhatóak filmtragikomédia ügyben a régi görögök, és csak sejtem, hogy ez a fajta drámaiság nagyon nehéz a mozgókép nyelvén is.

Benigni nagysikerű, ám vitatott értékű filmjének (Az élet szép) hívei mind azzal védték: mese és fantasztikum, csak ezt érezve méltányolható. Van tehát a fikciónak egyetlen lehetősége, a mese, melyben kitalált, költött, képzelt történettel mégis elmondható valami a Holocaustról? Talán.

A mese igazsága teljesen más, mint a valóság igazsága. Tudja ezt minden óvodás és nem óvodás gyerek, ezért játsszák el olyan jókedvűen a halált, és ezért támadnak fel a játék szabályai szerint. Az álom valahogy a mese és valóság közötti senkiföldjén, mások szerint a halál és élet közti senkiföldjén gomolyog, azért abból gyerek és felnőtt gyakran sírva, ordítva riad fel. Eddig rendben – most jönne szintézisként a művészet (a filmművészet is talán), a maga törvényeivel és szabályaival. De erről fogalmi és teoretikus gondolkodásra nálam képzettebbek oly sok mindent mondtak és írtak már, hogy szintézis-kísérletekkel meg sem próbálkozom: akár az álmot is tarthatom a valóság és művészet szintézisének.

Álmunkban mindenesetre gyakran és szörnyű módon meghalunk, a mesében meg soha, legfeljebb a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” szólás borkóstolásra ingerlő jóízű fordulatában.

Benigni filmjét számomra csikorgóan elnehezítette, eltérítette a mesétől és a köznapi realitás felé terelte, hogy olykor mintha a nem-mesei valóságba tévedtek volna némely figurái, olykor ravaszul komolykodtak (például egy német tiszt, egykori jóbarát). Átjárásuk a valóságba alig sikerült. Aztán maga a főhős is féllábbal a köznapi, a történelmi valóságban élt, kapkodhatta meselábát a díszlet Auschwitzban, bokáznia kellett, a nagyszerű ripacskodás mellett olykor a kellemkedés hangulata áradt a vászonról.

*

Radu Mihaileanu ismeretlen emigráns román rendező francia filmjével megelőzte Benigni világgyőztes aranygiccsét, és talán nemcsak időrendben.

Hadd idézzek fel néhány arcot az Életvonatból, remélem, elég meseiek. Először is a narrátorét. Ő Slomó, a falu bolondja. Miért is vagy te bolond? – kérdi tőle a vonat SS-parancsnoka, az a bizonyos Mordecháj. Slomó nem is tudja. Más nem akadt, én meg jól érzem magam bolondként – feleli. És Slomónak igaza van: ő találja ki az egész vonatot, Mordecháj tábornoki kinevezését, és minden bolond ötlete beválik.

Az Életvonatnak sodró ereje van; rendezője, akárcsak a bolond Slomó, kitalált valamit. Vagy nem talált ki semmi újat, csak a tragikum és humor régóta ismert, helyes arányát keveri ki. Érzelgősség nincs benne. Klisé van, de ez ravaszul a klisé kifigurázásának, iróniának is felfogható. A két náci-ezredes szerencsés találkozása után nagy lesz az öröm, a két vonat utasai táncra perdülnek. Versengve teszik. Klezmer hegedű felesel a cigányok cimbalmával. Itt, a cigány-zsidó zenepárbajnál már kezd az az érzésünk lenni, hogy szemérmetlenül színpadias beállításokra vetemedik, sőt, még rosszabb: olyan mintha moziban lennénk, az Állami Francia Klezmer Zenekar és a Száztagú Román Cigányzenekar dobbantós-dobogós fesztiválpárbaján. És valóban olyasmi, de azért ennek a szemléletnek a megértő kifigurázása is.

Másik arc a filmből Slomó titkos szerelme, a szép Esther. A lány persze nem öt, a bolondot, hanem mindig mást választ. Előbb beleszeret Mordecháj fiába, aki közben kommunista lett, és a „második vagon intézőbizottságának titkáraként” helyteleníti apjának náci parancsuralmát. Egy náci tiszt fia, aki kommunista – csóválja fejét Esther papája –, ajjaj, hát ez sok egy kicsit. Ezután mindenféle történik, és a film végén a lány már más jövendőbelivel büszkélkedik: egy délceg cigánylegénnyel. A papa most nem omlik össze, nincs ajvé és ajjajajjaj. Örvendezik: „Mázel tóv! A náci-kommunistánál ez csak jobb lehet.”

*

Mint a Café Bábel Tűznek szentelt tematikus számában Báron György Az élet szép kapcsán megjegyzi: Chaplin és Fellini fiktív képzelete „beérte a kisvárosi fasizmus kiröhögtetésével, ám megtorpant a táborok kapujában. Nem próbálkoztak azzal, ami eddig egyetlen filmesnek sem sikerült, a jó szándékú, kedves Roberto Benigninek sem: Auschwitz újraépítésével”.

Az igazi mesében a giccsnek még nyoma sincs: összeférhetetlenek. Ezzel a véleményemmel most nem szembesítem Grimm- vagy Andersen-kutatók téziseit. (Andersennél, magam is tudom, akad morális nevelőszándék és giccs bőven, de hát a népmesékben soha nincs, és jó lenne, ha ma még lehetetlen is, legalább ötszáz vagy ezer év múlva a népmesék csendes és tiszta hangján szólni a Holocaustról.)

Magam az Életvonatot, minden kiszámítottsága, és minden – általában ironikus szándékú, mégis olykor talán feszélyező – színes folklór-jellege ellenére nagyon szeretem. Azért tartom jobb és igazabb filmnek, mint a világgyőztes Benigni-produkciót, mert Mihaileanu filmje a gyerekszem-giccset, a giccsek e legnyálasabbikát gondosan elkerülte: az Életvonat más, kevésbé tolakodó, finomabbra hangolt giccs-elemekkel dolgozik, és nem üti soha a mesék világát. De egyetértek a fentiekkel. (Hogy Auschwitz bármely fikciós filmbeli újrafelépítése téves, buta kísérlet – ezt egyébként Godard mondta ki illúziórombolóan a Schindler listája és a Benigni-film láttán.) Akárhogy is, az Életvonatban semmi nem látszik a „megsemmisítő táborok-fikció” számára oly reménytelenül messzi mese- és képzeletellenes valóságából. Talán mégis ez a fő magyarázata a francia-román film tisztább, hibátlanabb mesevilágának: nem akar „rekonstruálni”, nem küld mosolygó kisgyereket a mesének varázsolt Auschwitz krematóriumai (így aztán: a giccs rácsai) közé, viszont felrakja a náci tiszti egyenruhás Mordechájt a vonatra, vállalva a történet vidám alpáriságát (Kohn és Grün a vonaton, még ez is beleférne), és jókat röhöghetünk az általában igényes és eredeti, olykor (ritkábban) lapos és ismert g poénokon. Ez a komédia nem hasonlít sem Chaplinre, sem Benignire, viszont Benigni állítólag innen vette a maga ötletét, egy időben holmi plágiumpert is emlegettek.

Nemcsak a filmbeli „szellemvonat” – amelyet üldözői nem tudnak rács mögé fogni –, maga a film is elkerülte a csapdát: Auschwitz semmilyen formában nem jelenik meg az Életvonat képein. Az ábrázolhatatlan a mesekapukon kívül maradt, a bohóckomédia törvényeit nem zúzza szét valami más, nem zúzza szét semmi.

Mese-ügyben nekem az ismeretlen Életvonat ezért meseibb lett mint Az élet szép, nem zavart benne a realitás látszatának kellemetlen igénye. Az ismeretlen román rendező megteszi, amit Benigni nagyvonalúan nem tartott érdemesnek megtenni. „Mordecháj, vesztettünk...” Lássuk csak: az „életvonat” csodaszerűen megmenekül, a falu bolondja hamiskásan kacsint, a mese-utasok elérkeztek a szabadság földjére. Narrátorunk a legvégén is Slomó, a bolond. Elmondja: a cigányok legtöbbje Palesztinában maradt, a zsidók viszont inkább tovább indultak India felé, a kommunisták Moszkvába (hiába, csak ők következetesek). Mindenki boldogan él hát, míg meg nem hal – zárja mesés történetét a falu bölcs bolondja. Elrévedünk, mint Benigni bukfencező diadalát látva – és ekkor a kamera tágít, egy kevéssé mesebeli szögesdrót mögött áll fogolyruhában a mi Slomónk, végig itt beszélte el a történteket. Dünnyög valamit, elhallgat. Nem kacsint se hamiskásan, se másképp – és most már nem is olyan bolond: józan, mint más halálrabok. Mi pedig bevallhatjuk, hogy Auschwitzról nem tudunk semmit.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2000/09 08-11. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3044

Cikk értékelése:

szavazat: 1235 átlag: 5.36