|
|
|
Streamline moziMiatyánkMargitházi Beja
Pozitív
teszttől a szülésig tartó időszakot ölel fel a román Andrei Dăscălescu
dokumentumfilmje, de távol áll tőle bármiféle ismeretterjesztő szándék. A
terhességi trimeszterek, az érkező gyerek vagy a reményteljes jövő helyett egy
nyitott kérdésekkel és kezeletlen sérülésekkel terhes múlt nyomába ered inkább,
hogy leendő szülőként saját, több évtizede elveszített apját felkutassa. A
helyzet iróniája és képtelensége egyben, hogy a kisiskolás gyerekeit a romániai
forradalom után nem sokkal elhagyó apa egy görög tengerparti ortodox
kolostorban éli a szerzetes „atyák” teljesen átlagos életét. A korábban a saját
nagyszüleiről (Constantin és Elena,
2008) és a legrégebbi erdélyi szénbánya bezárásáról (Harc Petriláért, 2016) forgató Dăscălescu ezúttal feladja az addig
használt személytelen megfigyeléses technikát, hogy egyszemélyes stábja és
legkonkrétabb témája legyen saját filmjének.
És
ugyanez a „téma” ígéretes módon sűríti a gyerekvállaló, harmincas korosztály
identitáskereső, gyökereivel, eredetével, családjával számot vető tipikus
kérdéseit, ráadásul kellően egyedi és szimbólumokban is gazdag, a katarzist
lehetetlen programozni és garantálni. Amitől Dăscălescu filmje mégis működik,
az a nyers egyszerűség és szemérmetlen kitartás, amivel nem engedi elfutni a
témát: kamerájával szinte összenövő filmesként, de autonóm, érző, kérdező magánemberként
hallgatja, nézi, támogatja saját, érzéketlen felmenőivel küzdő, szintén
kételyekkel teli színész barátnőjét, és faggatja kérlelhetetlenül megnyílni
képtelen apját, a kilenc hónap alatt többször is levezetve a Piatra Neamț–Athos
hegység közti távot. A kevés szereplővel, sok arccal és sok érzelemmel dolgozó Miatyánk az eseménytelen hétköznapok és
a fontos pillanatok közötti különbségeket kutatja, és egy megérkezéssel zárul.
Nyilvánvaló azonban, hogy csupán a film ért véget, az igazi utazás épp csak
elkezdődött.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
|
|
