KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
   2014/december
MAGYAR MŰHELY
• Baski Sándor: Leltár miatt nyitva Magyar Filmhét
• Jankovics Márton: A bőség zavara Magyar Filmhét: kísérleti- és játékfilmek
• Gelencsér Gábor: Máskép(p) Magyar falu
• Schubert Gusztáv: Tizenkét szék Film, kritika, forgalmazás
• Stőhr Lóránt: Emberképző Illés György (1914-2006)
• Kolozsi László: Zászlómon a magyar színészek Beszélgetés Fazekas Csabával
EMBER AZ ŰRBEN
• Baski Sándor: A végtelenbe és tovább Csillagok között
• Hirsch Tibor: Féreglyuk-feeling Az univerzum meghódítása
ORWELL 1984
• Czigányik Zsolt: A Nagy Testvér árnyékában George Orwell: 1984
SAINT-EXUPÉRY
• Ádám Péter: Rajzolj nekem repülőt Saint-Exupéry és a film
• Saint Eva Marie: Igor Filmnovella
• Sándor Anna: A rózsa vándora A kis herceg mozija
GODARD
• Varró Attila: Fáktól az erdőt Godard: Búcsú a nyelvtől
• Kelecsényi László: Vezetékneve: Godard Az örök rebellis
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Istenek, emberek, rózsák Gdynia
HATÁRSÁV
• Zalán Vince: Szemben a gonosszal Wim Wenders: A Föld sója
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Orvosi acél Steven Soderbergh: A sebész
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Vadkeleten Délibáb
• Sepsi László: A dögevő álma Dan Gilroy: Éjjeli féreg
MOZI
• Barkóczi Janka: GETT - Válólevél
• Baski Sándor: Zárt rendszer
• Árva Márton: Eszeveszett mesék
• Kovács Bálint: Szexterápia A holocaust a lengyel filmben
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Magyar Filmhét

Leltár miatt nyitva

Baski Sándor

Új mustra, régi filmek: az első Filmhét programját még nem a friss bemutatók uralták, a cél a számvetés, az elmúlt három év szűkös termésének felmérése volt.

A múlt már eltörölve, a jövő még nem kezdődött el. Nagyjából így összegezhető a magyar film elmúlt három éve, és ennek a sajnálatos, átmeneti periódusnak tökéletes lenyomata volt az első alkalommal megrendezett Magyar Filmhét. Életre hívását kevésbé a praktikus szempontok, mint az esemény vélt vagy remélt szimbolikus jelentősége indokolhatta. A legutóbbi, 2012-es „fapados” Filmszemle óta nem készült – mert nem készülhetett – annyi új film, amely miatt feltétlenül alapítani kellett volna egy új, októberi mustrát. A nagy magyar filmes rendszerváltás ugyanakkor a végéhez ért, a Filmalap által finanszírozott és menedzselt mozgóképek egyre sűrűbben követik egymást a mozikban, az új rendszerhez pedig, úgy tűnik, új filmünnep dukál. Nem csak a név és az időpont más, a struktúra is: meghívott zsűri helyett a jövőben az amerikai minták nyomán megalapított Magyar Filmakadémia tagsága fog a díjakról szavazni.

 

 

Vissza a múltba

 

Az első Magyar Filmhét azonban még nem a jövőről, hanem a múlt lezárásáról, a leltárkészítésről szólt. A játékfilmes mezőny – a többi szekcióhoz hasonlóan – az elmúlt három évet próbálta összegezni, és a kínálat kaotikussága ezt a törekvést maradéktalanul visszatükrözte. A vetített 26 filmből tizenhetet már láthatott a közönség, moziban vagy tévében, a komplett programban pedig mindössze két olyan film szerepelt, amelynek itt volt a premierje; utóbbi körülmény a megszokott „szemlehangulat” kialakulását jelentősen gátolta. A mezőnyben egyaránt akadtak az előző rendszerből „átcsúszott” filmek, idei, Filmalapos produkciók, és egyéb forrásokból készült független filmek.

Az újonnan bemutatott alkotások között több olyan film is akadt, amely akár az utolsó Filmszemlék egyikén is szerepelhetett volna, nem csak a „régi időket” idéző stiláris és dramaturgiai megoldások, hanem a megfogantatás időpontja miatt is. Tolnai Szabolcs második rendezése, Az Erdő hat évig készült, és finanszírozási problémák miatt csak mostanra fejezték be, míg a Pillangók már 2008-ban leforgott, de a világpremierre csak tavaly került sor – Moszkvában. N. Forgács Gábor filmtervét annak idején az MMK többször is visszadobta, mondván nem elég közönségbarát, mire a rendező előrukkolt az Álom.net ötletével, amelyet viszont életszerűtlennek minősítettek – tegyük hozzá: joggal.

A helyzet valóban skizofrén: a szinte egy időben forgatott filmek – látszólag – tökéletes antitézisei egymásnak. A budapesti pompomlányok sosemvolt világába elkalauzoló cukorhabos tinivígjáték a lehető legmesszebb áll a mélyszegénység poklát bemutató naturalista nyomordrámától. A Pillangók egy közelebbről nem nevesített, domboldalba vájt zsákfaluban játszódik; főszereplője a kilencéves Márk, aki alkoholista anyjával (Kéri Kitty) egy düledező viskóban tengeti a mindennapjait. A páros életébe belép egy harmadik, deprimált figura, a börtönviselt, csavargóforma Laci (Rudolf Péter), aki előbb kihasználja a csonka családot, majd megpróbál segíteni rajtuk. Ilyen mélyről persze már nem lehet kimászni, hiába villantja fel ezt a lehetőséget a Galkó Balázs által alakított idős muzsikus. N. Forgács olyan töményen adagolja a testi és lelki borzalmakat, hogy a tragédia újra és újra – a rendezői szándéknak megfelelően – átfordul tragikomédiába. Sajnálatos, hogy ennek a hatásnak az elérése érdekében morálisan megkérdőjelezhető, hatásvadász eszközöket is bevet a film. Humorából rendre hiányzik a részvét, nézőként így sokszor ugyanolyan kínos élmény a szereplők alkoholgőzös, öncélúan trágár vitáit követni, mint az egykori Mónika-show fogatlan szerencsétleneinek lelki nyomorába belepillantani. Más kérdés, hogy a Pillangók ezzel együtt sem érdemelné meg, hogy láthatatlan maradjon a hazai közönség számára; különleges miliője, fésületlensége, de legelőbb is a szenvedélyessége számos hibája ellenére is izgalmas produkcióvá avatja.

A vajdasági Tolnai Szabolcs is nehezen emészthető, fajsúlyos filmet készített. A Fövenyórához hasonlóan Az erdő is enigmatikus, helyenként álomszerű hangulatú alkotás, és szintúgy irodalmi alapokra – az újvidéki Salgó Judit Minotaur című elbeszélésére – épül. A történet szerint egy házaspár az eltűnt – valószínűleg drogügyletbe keveredett – felnőtt fiát próbálja megtalálni, de Tolnai természetesen nem szabványos krimit készített. A nyomozás sem csupán a nyomozásról szól, ahogy a mágikus hangulatú erdei ösvény sem a fák közé, hanem a tudat kiismerhetetlen erdejébe vezet. A szürreális képsorok és a realista szekvenciák egymásra vetítése leginkább a thaiföldi Apichatpong Weerasethakul filmjeinek világával rokonítja Az erdőt, de a termékbemutató bravúros jelenete a román új hullám fénykorát is megidézi. A külön-külön emlékezetes pillanatok azonban nemigen mutatnak túl önmagukon, nem csábítják a puzzle összerakására a nézőt; a film vontatottságát legfeljebb Pohárnok Gergely delejes képei tudják kompenzálni.

 

 

Csináld magad

 

Nem a Pillangók volt az egyetlen, önerőből forgatott film a programban; a mezőny közel fele állami dotáció nélkül készült el. A Filmhéten ezeknek a költséghatékony megoldásokra kényszerülő produkcióknak a tanulmányozása bizonyult talán a legtanulságosabbnak. Ezeket a filmeket nézve ugyanis képet kaphattunk arról, hogy milyen jövő várna a magyar filmre, ha az állami pénzcsapok nem csak ideiglenesen záródnának el. Ami borítékolható: megszaporodnának a gyorsan elkészíthető epizód- vagy szkeccsfilmek (Nejem, nőm, csajom, Nekem Budapest, Couch Surf, Szabadesés), a kevés helyszínen, kevés szereplőt mozgató kamaradrámák (Login, Aura), az improvizációra építő, kísérletező gerilla produkciók (Fekete leves, Free Entry, VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan) és a költséges műfaji mozikat fillérekből és lelkesedésből imitáló félprofi filmek (Sherlock Holmes nevében, Aura, Drága Elza!).

Létezésük egyfelől optimizmusra ad okot, azt jelzi, hogy kellő állhatatossággal túl lehet lendülni az anyagi korlátokon, sőt a limitált lehetőségek akár ösztönzően is hathatnak a kreativitásra. Vannak, akiknek ez a helyzet nem új, sőt eleve a mikrobüdzsé, és a vele járó függetlenség jelenti számukra a hazai pályát. Az amatőrfilmes szcénából érkező Bernáth Zsolt és csapata, a Cruel World Team, húsz éves pályafutásuk minden rutinjával, vérprofin veszik a pénztelenségből fakadó technikai akadályokat. A kezdetben blőd horrorkomédiákat készítő dunaújvárosi gárda előbb a vígjáték műfajába kóstolt bele, majd az utolsó Filmszemlén egy rendhagyó ifjúsági filmmel (Sherlock Holmes nevében) jelentkezett. Az idén tavasszal moziforgalmazásba is eljutott Aurában egy újabb zsánerben, a sci-fiben próbálták ki magukat. A Spielbergtől és Stephen Kingtől egyszerre merítő film már világosan kirajzolja a rajongói lelkesedés által fűtött produkciók határait. Bernáthék mára eljutottak oda, hogy elenyésző összegekből képesek maximálisan vállalható, sőt helyenként imponálóan invenciózus látványvilágot teremteni, és a filmkészítéshez alapvető technikai tudást is elsajátították. A profi megjelenés azonban csak még inkább leleplezi az amatőrfilmekre jellemző dramaturgia hiányosságokat, a kidolgozatlan, klisékből formált karaktereket és a színészi játék darabosságát.

Bernáthéhoz hasonló utat járt be a korábban Star Wars-os rajongói filmeket készítő Füle Zoltán is, aki azonban egy kifejezetten költséges műfajt választott első komolyabb produkciójához. A Filmhéten debütált Drága Elza! akcióban és romantikában gazdag háborús dráma. Az avatott szemek ugyan észreveszik a szűkös költségvetés indukálta kényszerű kompromisszumokat, a film legnagyobb erőssége mégis a meggyőző látványvilága; Füléék komoly energiákat fordítottak arra, hogy a korhű ruháktól a hitelesen szakadó végtagokon át a profi kaszkadőrjelenetekig minden részlet a helyére kerüljön. A filmkészítés aktusa iránt táplált szenvedélyük megkérdőjelezhetetlen, de az az üdvösséghez még nem elég. Mintha Bernáthoz hasonlóan Fülét is jobban érdekelnék a technikai vonatkozások, ha ugyanis legalább feleannyi energiát fordít a történet kidolgozására, mint a robbanások megtervezésére, aligha fordulhat elő, hogy még a finálé után sem áll össze az ideológiailag is zavaros történet. Ahogy az Aurára, úgy a Drága Elzára is ráfért volna egy alapos forgatókönyves konzultáció.

A függetlenfilmezés egyik legnagyobb, a pénztelenség kínjait kompenzáló előnye persze éppen a csorbítatlan alkotói szabadság, az, hogy nem kell senkihez igazodni. A Filmhéten (is) vetített gerillamozik példája azonban azt mutatja, hogy ha egy stáb tagjai nem csak saját maguknak, de a nézőknek is örömet akarnak szerezni, akkor közös érdekük, hogy – legkésőbb a vágószobában – önkontrollt gyakoroljanak. A Titanic Filmfesztiválon debütált Fekete leves készítői csak a ledorongoló kritikák hatására látták be, hogy a kevesebb néha több – a Filmhéten már az újravágott verziót vetítették –, de a Szigeten játszódó, több éven át forgatott bulifilm, a Free Entry is profitálhatott volna egy gondosabb szerkesztői kéz munkájából.

A helyenként beletapsolással, hangos ovációval díjazott VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan mindeközben bebizonyította, hogy az üdítő szertelenség nem feltétlenül a koncepció hiányát hivatott elleplezni, a kísérletezés szabadsága pedig az egotripen kívül más célokat is szolgálhat; Reisz Gábor rendező nemzedéki mozija úgy hangolta össze stílust a témával, hogy az öncélúság vádja fel sem merülhetett. Jelzésértékű ugyanakkor az is, hogy a Filmhét legzajosabb sikerét egy olyan szabálytalan alkotás aratta, amely ha nem vizsgafilmként indul, akkor a pályázati rendszerben talán el sem készülhet, hiszen részletesen kidolgozott forgatókönyve nem volt.

A Filmalapos pályázati struktúráról persze még korai lenne ítéletet mondani, de a Magyar Filmhét arra is alkalmat nyújtott, hogy az eddig elkészült fél tucat filmet együtt, egyben lássuk. Azt talán még az új rendszer legnagyobb ellenzői sem állíthatják, hogy az eddigi támogatottak köre nem fog át kellően széles spektrumot. Készült az európai fesztiváltrendekhez igazodó, vegytiszta szerzői alkotás (Viharsarok), nagyszabású, koprodukciós háborús dráma (A nagy füzet), szerzői hangvételű, zsánerekkel flörtölő midcult film (Isteni műszak, Fehér Isten, Utóélet) és hollywoodi szabályokat követő, precíz zsánerdarab (Coming Out, Megdönteni Hajnal Tímeát). Pusztán esztétikai szempontból ítélve a mérleg egyelőre pozitív, a korábbinál szorosabb kreatív kontroll egyik rendezőt sem késztette vállalhatatlan kompromisszumokra, a műfaji filmesek pedig nyilvánvalóan profitáltak a szupervízióból. A Filmhéten debütált Senki szigete sem éppen a Filmalap ellenes érveket erősíti – már amennyiben zárójelbe tesszük a forgalmazási anomáliákat –, mi több, Török Ferenc új filmje – a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan mellett –, az utóbbi évek egyik legfelszabadultabb, legszabálytalanabb produkciója.

 

 

Menni és maradni

 

De semmiképp sem a legfontosabb. Míg a Senki szigete eszképista örömöket és érzéki élményeket kínál, addig a magyar társadalom egyre nagyobb részét érintő, mindennél aktuálisabb kérdésére egy két évvel ezelőtt készített „külhoni” film reflektál a leghatásosabban. Az erdélyi származású Kincses Réka 2007-ben, a saját édesapjáról forgatott Balkán bajnok című dokumentumfilmjével megnyerte a Filmszemle dokuszekciójának fődíját. Második filmje, a Szülőföld, szex és más kellemetlenségek már fikciós alkotás, de ugyanúgy a saját életéből merít ihletet. A Németországban élő rendezőnő arról forgatott, amit a legjobban ismer: az emigránslétről. A menni vagy maradni szokásos kérdését teszi fel, de a már „kitelepültek” szemszögéből. Túl tudunk-e lépni a múltunkon, élhetünk-e úgy új hazánkban, mintha eleve oda születtünk volna?

Zsuzsinak és Sándornak látszólag sikerült a beilleszkedés: a házaspár egy német város peremén, modern kertes házban, viszonylagos jólétben él; a férfi orvos, a nő asszisztens egy laborban. Az asszimilációt olyan fontosnak tartják, hogy még odahaza, egymás közt is németül beszélnek. Egy magyar barátnőjének a látogatása és a nyomában felerősödő honvágy azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy Zsuzsi nem tudta úgy elengedi a hazáját, ahogy a férje. Sándor maradna, ő menne.

A népszerű, kurrens témák legnagyobb veszélye, hogy didaktikus megoldásokra csábítanak. Kincses Réka szerencsére úgy mond nagyot, hogy nem akar nagyot mondani. Finom iróniával, de a megfigyelő dokumentarizmus stílusában rögzíti a páros mindennapjait; az Ausztriában élő, amatőr Kerekes Krisztina és a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, Bogdán Zsolt olyan természetesen léteznek a kamera előtt, mintha valóban dokumentumfilmben szerepelnének. Nincsenek mesterkélt konfliktusok, hiteltelen mozzanatok – látszik, hogy a bemutatott szituációk, és a főszereplőt kínzó dilemmák mélyen átéltek. Hazát cserélni jóval macerásabb mutatvány, mint ahogy az elsőre annak tetszik. Erre az evidenciára figyelmeztet, korántsem szokványos eszközökkel a Szülőföld…, de nem akarja azt állítani, hogy a hazatérés lenne a megoldás. Kérdéseket tesz fel, méghozzá a megfelelő kérdéseket, és ennél többet egy fontos film aligha tehet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/12 04-06. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12038