Orwell 1984

George Orwell: 1984

A Nagy Testvér árnyékában

Czigányik Zsolt

Orwell zsarnokság-kritikája a regénycímben szereplő szimbolikus évszámot követő harminc év múltán is nélkülözhetetlen olvasmány a szabadság megértéséhez és védelméhez.

George Orwell legismertebb műve magyarországi fogadtatásának kezdetét hasonló börtönök, sőt kínzókamrák jelzik, mint amilyenek a könyv harmadik részében jelennek meg. Az ötvenes évek Magyarországán politikai bűntény volt az 1984 olvasása, Faludy György beszámolója szerint az Andrássy út 60-ban a következőt kérdezte tőle egyik kihallgatója: „Kitől kapta kölcsön Orwell könyvét, az Ezerkilencszáznyolcvannégyet?” (Faludy: Pokolbéli víg napjaim, 1989). A kérdés előzménye az, hogy egy besúgó feljelentette Faludyt, mert amikor egy rádióüzlet kirakata előtt találkoztak, azt mondta neki, nézi, árulják-e már a televizort (hivatalos fordítás híján a „teleképet” hívta így). Meg is lepődött, amiért ebből a besúgó rájött, hogy olvasta a művet: „Ezek beszerezték Orwell könyvét, és alighanem lefordították, vagy legalább tartalmi kivonatát állították össze magyarul. A televizor mindennél jobban érdekelhette őket. Hathatósabb eszköz a lakosság ellenőrzésére a telefonba helyezett mikrofonnál”. Később enyhült a szigor, de még a misztikussá vált évszám eljövetele is csak annyit hozott, hogy cikkek jelenhettek meg a könyvről. Takács Ferenc az Élet és Irodalom 1984. évi első számában hiába javasolta a könyv magyar nyelvű, hivatalos kiadását, arra a rendszerváltozás hajnaláig, 1989-ig kellett várni – noha a(z orwelli mértékű) szigor ellenére már az ötvenes évektől kézről-kézre jártak az 1984 és az Állatfarm gépiratos magyar fordításai és egyéb szamizdatkiadásai. Azóta sokat változott a helyzet, a könyv Magyarországon is közismertté vált, sőt, 2005-ben a Magyar Televízió „A Nagy Könyv” című műsorfolyamában a megtisztelő nyolcadik helyet nyerte el a főleg népszerű kötelező olvasmányokat és egyéb örökzöldeket felvonultató döntőben (amivel minden bizonnyal pályázhat a legnépszerűbb nyomasztó olvasmány címére is). Ezzel Magyarországon is eljött az idő, amikor az 1984 közhellyé kezd válni, kulturális jelenséggé, amikor annyira ismeri mindenki, hogy láthatatlanná válik (Alok Rai: Orwell and the Politics of Despair, 1988).

Orwell könyve az én olvasatomban legfőképpen a szabadságról szól, melyet Winston Smith, a könyv főhőse paradox módon annak hiányán keresztül tapasztal meg. „Szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő: négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik”. Amikor a totális diktatúra megköveteli, hogy ötnek vagy háromnak tartsuk az összeget, nem az alapvető matematika átírása a cél, hanem a lojalitás vizsgája: az igazság (s ebben az esetben a magától értődő, megkérdőjelezhetetlen igazság) kimondása nem hordoz többletet a hatalom szempontjából. Azzal, hogy kimondjuk: kettő meg kettő az öt, vagy annyi, amennyit a hatalom kíván, kifejezzük, hogy szabadságunkat mindenestül alávetettük. Az 1984 a szabadság ilyen alapvető összetevőit is tematizálja, melyek normális körülmények között észrevehetetlenek, olyan természetesnek tartjuk őket. Másként fogalmazva: Óceánia az a világ, ahol az emberi létezés legszokványosabb összetevői is hozzáférhetetlenek vagy életveszélyt hordoznak.

Amikor egy egyszerű matematikai alapigazság kimondása nem áll szabadságunkban, akkor természetes a szabadság minden egyéb összetevőjének a hiánya is. Az 1984 világa tehát egy olyan rend, ahol az egyén tökéletesen meg van fosztva szabadságának minden lehetőségétől. A következőkben igyekszem felfejteni azt, amit a szabadság tudományos igényű elemzésének is tekinthetünk, melyet Orwell nem tanulmány vagy esszé, hanem regény formájában írt meg, így álláspontjának bizonyítékai nem bölcseleti jellegűek, hanem a helyzetekben, a karakterekben és a metaforákban keresendők. Meggyőző erejük ezáltal túllép az intellektuson, s megmozgatja az olvasó teljes személyiségét. Egyetérthetünk Halász Lászlóval (Az elképzelt valóra váltása, 2006), aki szerint a könyv hatásosan demonstrálja, hogy „az ember tökéletesen manipulálható és a legtöbb embert ez nem zavarja, netán egyenesen élvezi, hiszen ha a szabadság szolgaság, a szolgaság átélhető szabadságként”.

A szabadság hiányának két látványos jelképe már az első oldalakon megjelenik: az egyik a Nagy Testvér mindenhol jelenlévő arcképe – átvitt értelemben – mindent látó szemeivel, a másik pedig a telekép, a valóban mindent látó képernyőivel, kikapcsolhatatlan, folyton áradó műsorával. „Az embernek abban a tudatban kellett élnie – s abban a tudatban is élt, ösztönné vált megszokásból −, hogy minden hangját hallják, s kivéve, ha sötét van, minden mozdulatát megfigyelik”. Amiről Winston beszél, az a szabadság alapvető összetevője: a privát szférához való jog, a saját tér, annak a szabadsága, hogy az ember önmagában legyen, mások társasága nélkül. Az, hogy az ember közösségi lény, semmiképpen nem jelenti, hogy emberi életet élhetne anélkül, hogy időnként egyedül lehessen. A teleképek, a kötelező társas tevékenységek (esti különmunkák stb.) ezt a szabadságot rombolják. Paradox módon azonban az egyedüllét hiánya a magányt is erősíti.

Az emlékezet lázadása

Óceániában lehetetlen, hogy Winstonnak személyes kapcsolatok tartósan oldják a magányát. A naplóírás is a magány oldásának eszköze – s ugyanúgy halálbüntetést érdemel, mint az intim kapcsolat Júliával. Úgy tűnik, a Párt egyik legnagyobb félelme az emberi magány megszűnése. A totális uralom legbiztosabb eszköze a társadalom tökéletes atomizálása, az emberi személy teljes elszigetelése, amely így erőtlen és bizonytalan marad, a szabadság megvalósításának reménye nélkül. Winston naplója nem önmagának szól, a saját gondolatvilágába való bezártságából próbál kitörni általa; világosan kiderül ez abból, ahogy ajánlást ír hozzá:

„A jövőnek vagy a múltnak, egy olyan kornak, amelyben szabad gondolkozni, amelyben az emberek nem egyformán élnek, és nem kell magányosan élni – egy olyan kornak, amelyben van igazság s ami történt, nem lehet meg nem történtté tenni: üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, Nagy Testvér korából, a duplagondol korából!”

Szélsőségesen bizonytalan ajánlás ez, inkább csak egy vágyott olvasóhoz szól, aki paradox módon akár a múltban is élhetne (talán Winston korábbi önmaga?), a napló valódi olvasója legfeljebb a Gondolatrendőrség (ahogy azt Winston sejti is), s mint később kiderül, O’Brien. Winston naplóírása mégis egy gesztus, saját bezártságának megtörésére tett kísérlet, a fojtogató magány oldása, vállalva akár a halálos kockázatot is. Ha valódi olvasóra nem is számíthat, a gondolat kimondása akkor is több annak elfojtásánál. „Magányos kísértet ő, aki kimondja az igazságot, amelyet soha senki nem hallhat meg. De amíg kimondja, addig valami homályos módon megmarad a folytonosság. Nem azon múlik, hogy megmentheted-e az emberiség örökségét, hogy meghallanak-e, hanem azon, hogy épeszű tudsz-e maradni” . Homályos módon mégiscsak csatlakozik egy közösséghez, az emberiséghez, vagy az épeszű emberek közösségéhez, melynek tagjai ugyan kommunikálni nemigen tudnak egymással, de ehhez a (talán fiktív, esetleg pusztán egyszemélyes, vagy csak a múltban létező) közösséghez való tartozás némi értelmet ad Winston létének.

Különös iróniája van annak, hogy Winston lázadása egy látszólag hétköznapi cselekedettel, a naplóírással kezdődik. Szorosan összefügg ez a privátszféra tilalmával, és az ember alig-alig elfojtható vágyával, hogy önmaga lehessen. A napló a személyes múlt állítása, annak a kimondása, hogy az emberi személyiség időben létezik; a jelen pillanatot megelőzi az odavezető út, a jelen tartalmazza a múltat. Emlékezni emberi cselekedet, a szabadság része. A feledés lehet a túlélés eszköze, de egyben az önfeladásé is. Ahogy Nóvé Béla (Orwell-olvasó, 2003) fogalmaz: „az emberek többsége mesterfokra vitte e képességet: mielőtt bármit megélne, máris feledni kezd”.

Amikor a Párt uralkodik a történelem felett, törvényszerűen az egyes emberek múltját is belefoglalja a történelem folytonos felülírásába. Maga Winston − ennek a folyamatnak a szakértője ­− is elbizonytalanodik az egyes múltbeli eseményekre való emlékezéskor, saját élete, személyes múltja azonban mégsem válik teljesen a Párt játékszerévé. Tudja és tudni akarja, mi történik vele. Életét nem ő irányítja, életmódja, lakhelye, foglalkozása, de akár étele vagy itala megválasztása sem áll szabadságában. Gondolatai felett mégsem uralkodhat teljes mértékben a Párt (legalábbis a könyv legvégéig, a 101-es szobában történtekig nem). A Gondolatrendőrség hatékonysága nem tökéletes: szabadsága ebben a parányi térben összpontosul; Winston tud emlékezni és gondolkodni. A gondolkodás szabadságának térbeli metaforája a lakás különleges elrendezése azzal a kicsiny alkóvval, ami lehetővé teszi, hogy (látszólag) elmeneküljön a Párt, a telekép fennhatósága alól.

John Branningan (Orwell to the Present, 2003) szerint az 1984 elsősorban a múlt megszüntetéséről szól, arról a veszélyről, amit az emlékezet alakíthatósága hordoz magában. Szerinte a könyvnek ez a vonatkozása sokkal jelentősebb annál, amit gyakran emlegetnek: a totalitárius zsarnokság illetve a propaganda működésénél. A két szempont persze nem zárja ki egymást: Orwell elsősorban az egyén, illetve az egyén pszichéje szemszögéből vizsgálja a zsarnokság működését, és ebben kiemelt szerepet kap az emlékezet, illetve annak hiánya.

A könyv címének köszönhetően kultikussá vált évben Michael Radford rendezésével készült film éppen erre a szempontra helyezi a hangsúlyt: Winston nem romantikus szabadsághős, hanem a zsarnokság elszenvedője. A történetet (a könyvhöz hasonlóan) az ő pszichéjén, ezen a megtört, bezárt tudaton keresztül ismerjük meg. Winston paranoid gondolkodása a diktatúra lehetőségi feltételévé válik: azért tud a Párt korlátlanul uralkodni, mert az alattvaló tudata behódolt, s azért ilyen reménytelenül behódolt ez a tudat, mert a külső hatalom lehetetlenné tesz minden kiutat, a szabadság legkisebb terét is lezárja. A magyar nézőközönség (mely a könyvben lelkesen ismert saját sorsára, a fiktív világ leírását gyakran realizmusként megélve) kevesebb lelkesedéssel fogadta ezt a visszafogottabb, lélektani megközelítést – talán több, harcosabb ellenállást vártunk Winstontól, s talán magunktól is: magunkat is szívesebben láttuk a rendszer ellenségének, belső bomlasztójának.

O’Brient, a Winstont félrevezető és megkínzó pártfunkcionáriust a zseniális Richard Burton játssza – a színésznek ez volt az utolsó filmje, nagybetegen forgatta, a premiert már nem is élte meg. Talán a betegség is okozta, hogy különösen erőteljes lett az alakítás: cinikus értelmiségi, aki cinizmusát nem mutatja ki, hatalma biztos tudatában akár az együttérzést is megengedheti magának – úgy embertelen, hogy emberinek látszik. Mindenesetre a főgonosz nem eléggé látványosan gonosz, s ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a film elismertsége ellenére sem lett Magyarországon igazi közönségkedvenc – a könyvvel ellentétben. Talán huszonöt évvel a rendszerváltozás után érdemes újra megnézni: akár magunkra ismerünk, akár nem, a diktatúra és az egyén viszonyának precíz elemzése az esztétikai élményen is túlmutató haszonnal jár a néző számára – akkor is, ha nincs személyes élménye a diktatúráról.

Különösen, ha egyetértünk Branningannal, aki szerint az „1984 felismeri, hogy a politikai és kulturális küzdelem színtere az emlékezet, a hatalom modern formáinak új csatatere, és az emlékezet elvesztésének disztopikus látomását mutatja be, mint lényegében a történelem végét”. Így valóban Winston az utolsó ember, aki utoljára még erőfeszítést tesz a múlt emlékének megőrzésére, hogy megőrizhesse az emberi lét utolsó maradványát a „végtelen jelen” lélektelen zsarnoksága ellen. Alison Winter (The Chemistry of Truth and the Literature of Dystopia, 2003) továbbmegy, és azt állítja, hogy nem csupán az emlékezet, hanem a belső, sérthetetlen igazság léte a könyv központi kérdése, amit az emlékezet őriz meg, s amely nem hozzáférhető mások számára. A 101-es szobában kiderül, hogy ilyen belső igazság létét nem engedi meg az Angszoc rendszere – ez azonban csak erősíti, hogy ennek a belső igazságnak a léte, legalább Orwell szerint, elengedhetetlen a szabad emberi létezéshez. O’Brien tudja a kihallgatáson, mire gondolt Winston: reménytelenül kikerülhetetlen az állam hatalma. Karin Boye Kallocain című regényében (amivel Winter összehasonlítja az 1984-et) megfogható, körülhatárolható oka van annak, hogy az állam mindent tud: egy szérum, amely hatására az emberek minden titkukat elárulják. Óceániában maga az állam ez a technika, mindenütt jelenlévő, kikerülhetetlen hatalmával; a technológia másodlagos.

Winston megőrizte a gondolkodás szabadságát, ez azonban kevés az emberi lény számára. Párja (lenne) a közlés, a gondolatok megfogalmazásának, rögzítésének a szabadsága. Ezzel a számunkra magától értődő tevékenységgel próbálkozik Winston, s ez pecsételi meg sorsát külső értelemben. Valójában sorsa sosem volt: a szabadságra vágyó ember élete a mindent átható zsarnokságban csak vegetálás. O’Briennel való kapcsolata is a gondolatközlés igényével indul: „Talán nem is kimondottan az elkötelezettség hiánya volt az arcára írva, hanem egyszerűen csak az intelligencia. Mindenesetre olyan embernek látszott, akivel lehetne beszélni”. Winston nem téved egészen, sikerül is beszélnie O’Briennel, a beszélgetés azonban a kínzókamrában folytatódik.

A gondolkodás szabadsága teljesen nem korlátozható, de Winston többször bizonyítékát adja, hogy a félelem megbénítja, legalábbis erősen korlátozza gondolatait. Juliával való első találkozásait, első gondolatait is ez a félelem kíséri: „ezzel a különös lánnyal kapcsolatban az volt az érzése, hogy valamennyinél veszedelmesebb. […] Az is átfutott az agyán, hogy a lány talán a Gondolatrendőrség ügynöke”. Itt is különös irónia működik: a bimbódzó szerelem félreértéseit, zavarait áthatja a titkosrendőrségtől való rettegés. Egy szokványos világban sem magától értődő a férfi és nő közötti vonzalom beteljesedése, az 1984-ben azonban groteszk módon avatkozik bele a Párt ebbe a relációba is. A szerelmet bármikor félre lehet érteni, tűnhet akár gyűlöletnek is, de a Párt hatalmának miliője kell ahhoz, hogy valaki egy titkosügynök machinációinak higgye azt, ami bizonytalan szerelmi próbálkozás.

Újbeszél és nemgondol

Jellemző a sorsa Syme-nak, Winston barátjának (az egyetlennek, akiről tudunk). A könyvben leírt találkozásukkor automatikusan ezzel a közvetlen szóval mutatja be az elbeszélő Winston munkatársát, hogy aztán rögvest módosítson: „Mostanában nincsenek az embernek barátai, hanem elvtársai vannak; mégis: van néhány elvtárs, akinek a társasága kellemesebb, mint másoké”. A kellemes társaság azonban semmiképp sem jelenti azt, hogy Winstonnak ne kellene tartania Syme-tól, aki „képes volna gondolatbűnözőként feljelenteni, ha okot találna rá”. A „barátság” tehát, a házassághoz, sőt, gyakorlatilag minden emberi kapcsolathoz hasonlóan a Párt érdekeit szolgálja azáltal, hogy újabb lehetőséget biztosít az ellenőrzésre. Feljelentésre azonban mégsem kerül sor, s kevéssel a beszélgetés után Syme tűnik el: elgőzösítetté válik. Ez azért jelentős esemény, mert egyrészt igazolja Winston félelmeit, pontosabban azt, hogy nem fantazmagóriákról, hanem valós veszélyről van szó, másrészt Syme sorsán keresztül jobban megismerhetjük a Párt működését. Winston barátja tökéletesen párthű ember, szinte az ideális párttag, a gondolatbűnnek csak a fogalmát ismeri, a gyakorlatát nem. A könyvben az a fő szerepe, hogy szakértőként megismertesse az olvasót az újbeszél nyelv jellemzőivel, működésével és funkciójával: „az újbeszélnek az a célja, hogy a gondolkodás területét szűkítsük. A végén betű szerint lehetetlenné fogjuk tenni a gondolatbűnt, mert nem lesznek szavak, amelyekkel elkövethető lenne. […] A párthűség nemgondolkodást jelent. Azt jelenti, hogy nincs szükség gondolkodásra. Párthűség egyenlő: tudattalanság”. Syme pontos fogalmazásával a saját halálos ítéletét hirdeti ki. Ő ugyanis nem ilyen; „túlságosan intelligens. Túlságosan világosan lát, és nagyon is nyíltan beszél. A Párt nem szereti az ilyen embereket”. Syme meggyőződése, hogy az újbeszél nyelv szótárának új kiadásán dolgozva nagyon hasznos munkát végez a Párt számára, s mivel ezt nagy hozzáértéssel és őszinte lelkesedéssel teszi, fel sem merül benne, hogy veszélyben lehetne, sőt talán pótolhatatlannak érzi magát. Winston azonban mentális kívülállóként jobban ismeri a Párt működését, tudja, hogy pótolhatatlan személy nincs, mert a Párt nem személyekben gondolkodik; a lelkesedést, a párthűséget elegendő mímelni, a túléléshez ennél fontosabb „a diszkréció, a tartózkodás, az a bizonyos életmentő ostobaság”. A Párt számára senki sem hasznos, aki viszont intelligens, az könnyen veszélyes lehet. Parsons sorsa azonban azt is megmutatja, Winstonnak nincs teljesen igaza: az ostobaság sem véd meg a Párttól, ez a korlátolt ember is a kínzókamrában végzi.

A kantinbeli beszélgetés folyamán ismeretet nyerhetünk arról is, milyen emberek kívánatosak a Párt számára, milyen is a párthű nemgondolkodás. A szomszéd asztalnál ülő férfi, aki „az irodalmi osztályon dolgozik valamilyen fontos beosztásban” , hangosan és megállás nélkül szónokol szerencsétlen munkatársnőjének, aki – mást nem tehet – folyamatosan helyesel neki. A férfi szájából ömlik a szó, nem is lehet őket tisztán kivenni, s ha egy-egy frázist el lehet kapni, az „szinte egy tömbben bukott ki a szájából, mint valami szilárd öntvénydarab. Egyébként csak zörej volt az egész, háp-háp-hápogás. […] Nem az agy beszélt e férfiból, csak a gégefő”. Ez a tökéletesen párthű, laringális beszéd az, amely megfelel a Párt kívánalmainak. Ahogy a Függelék fogalmaz: „Azt remélik, hogy végül értelmes beszédet hoznak majd létre pusztán a gégefő közreműködésével, a releváns agyközpontok bevonása nélkül”. Mivel a szabadság feltétlenül az aggyal, a gondolkodással kapcsolatos fogalom, a gégefővel nehezen hozható összefüggésbe, ez az állapot a valóban tökéletes szabadsághiányt jelentené, amit még nem sikerült a Pártnak elérnie. Mindennek az elméletét Syme pontosan kifejtette, csak éppen maga képtelen volt idomulni hozzá: a robottá válás nem könnyű annak sem, aki egyébként nem lázadna. Syme még a forradalom előtti nemzedékhez tartozik, még nem tud megszabadulni attól a szokásától, hogy önálló gondolatai legyenek, bár ezeket lelkiismeretesen a párthűség fegyelmében tartja.

A Pártnak azonban nem párthűen gondolkodó emberekre van szüksége, hanem párthűen nemgondolkodókra. Erre kiváló példa az előbb említett háp-háp-hápogó (újbeszélül: kacsabeszélő) férfi a kantinban; ahogy Roger Fowler (The Language of George Orwell, 1995) felhívja rá a figyelmet, ez a beszéd csak ortodox zsargonból áll, nincs szó arról, hogy a beszélő a szándékolt jelentéshez választana szavakat. A nyelv így nem a tudatból fakad (hiszen a beszélő nem gondolkodik), s az igazsággal sincs összefüggésben: ami itt megvalósul, az a nyelv elválasztása a gondolatoktól és a valóság tényeitől egyszerre. A nyelv így tökéletes önállóságot élvez – egyetlen függése a Párttól való függés; a beszéd tehát hanggá vált párthűség.

A nyelv végig különleges szerepet játszik a könyvben, nem véletlen, hogy Orwell külön függeléket is szentel neki. Ez a függelék igen sajátos; az újbeszélről, Óceánia hivatalos nyelvéről szól, de nem újbeszél nyelven íródott. A könyvnek ez a különleges befejezése új fényt vet a kezdetére is: már nem csupán egy, a jövőben élő ember történetéről van szó, ez a pszeudo-történelmi dokumentum az egész könyvet a jövő jövőjében írt történelemleckévé alakítja. A függelék múlt időben szól, mégis óbeszélül, ami azt sugallja, hogy bár a könyv a jövő időben játszódik, eseményeit egy még távolabbi jövőből szemlélik, ahol az Angszoc és az újbeszél korát felváltotta egy olyan társadalom, amely jobban hasonlít a miénkhez. A függelékben használt igeidő reményt kódol: ha a jövő jövőjében a tervekkel ellentétben nem újbeszélül írnak, akkor talán mégis rést lehet találni a zsarnokság falán.

A Filmvilág számára átdolgozott részlet A szabadsághiány anatómiái – az emberi szabadság XX. századi angol ellenutópiákban című kötetből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/12 28-31. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11985

Cikk értékelése:

szavazat: 127 átlag: 5.12