KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
   2014/december
MAGYAR MŰHELY
• Baski Sándor: Leltár miatt nyitva Magyar Filmhét
• Jankovics Márton: A bőség zavara Magyar Filmhét: kísérleti- és játékfilmek
• Gelencsér Gábor: Máskép(p) Magyar falu
• Schubert Gusztáv: Tizenkét szék Film, kritika, forgalmazás
• Stőhr Lóránt: Emberképző Illés György (1914-2006)
• Kolozsi László: Zászlómon a magyar színészek Beszélgetés Fazekas Csabával
EMBER AZ ŰRBEN
• Baski Sándor: A végtelenbe és tovább Csillagok között
• Hirsch Tibor: Féreglyuk-feeling Az univerzum meghódítása
ORWELL 1984
• Czigányik Zsolt: A Nagy Testvér árnyékában George Orwell: 1984
SAINT-EXUPÉRY
• Ádám Péter: Rajzolj nekem repülőt Saint-Exupéry és a film
• Saint Eva Marie: Igor Filmnovella
• Sándor Anna: A rózsa vándora A kis herceg mozija
GODARD
• Varró Attila: Fáktól az erdőt Godard: Búcsú a nyelvtől
• Kelecsényi László: Vezetékneve: Godard Az örök rebellis
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Istenek, emberek, rózsák Gdynia
HATÁRSÁV
• Zalán Vince: Szemben a gonosszal Wim Wenders: A Föld sója
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Orvosi acél Steven Soderbergh: A sebész
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Vadkeleten Délibáb
• Sepsi László: A dögevő álma Dan Gilroy: Éjjeli féreg
MOZI
• Barkóczi Janka: GETT - Válólevél
• Baski Sándor: Zárt rendszer
• Árva Márton: Eszeveszett mesék
• Kovács Bálint: Szexterápia A holocaust a lengyel filmben
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ember az űrben

Csillagok között

A végtelenbe és tovább

Baski Sándor

Grandiózus űreposzában Christopher Nolannek sikerült összeházasítania saját mániáit a spielbergi idealizmussal. 

Azok az őseink, akik először emelték tekintetüket az égre, a földi létezés misztériumaira kerestek válaszokat a csillagokban. Amikor az évezredes hiedelmekkel leszámoló tudósok bebizonyították, hogy nem bolygónk trónol a világmindenség centrumában, és az űr jóval több, mint cifra kulissza az éjjeli égbolton, az univerzum is bekerült a feltérképezendő, meghódítandó határvidékek közé. A korai tudományos-fantasztikus fikciók is optimistán, a végtelen lehetőségek izgalmát hangsúlyozva mesélték el az ismeretlen felfedezésére induló pionírok kalandjait – a múlt század elején a Hold, az ’50-es évektől a Mars lett a vágyott úti cél –, hogy aztán a hatvanas években sorra elevenedjenek meg az emberiség legmerészebb álmai. A valóság hirtelen utolérte a fikciót, az űrutazás nem volt többé a sci-fi monopóliuma. Technikai lehetőségeinek bővülésével a mozi is méltóképpen emlékezhetett meg a hőstettekről (Countdown, Marooned, Az igazak, Apolló 13), miközben Kubricknak sikerült a tudományos szemléletet a hard sci-fi legszebb hagyományaival ötvöznie (2001: Űrodisszeia).

Az űr ettől kezdve már legalább annyira részvéttelen, fenyegető halálvidék, mint az emberiség reménybeli otthona. A horrorral vegyített sci-fi filmek asztronautáira elképzelhetetlen borzalmak leselkednek (Alien-sorozat, Halálhajó, Pitch Black) és az ismeretlen feltárása helyett mindössze a puszta túlélés lehet a céljuk. Az elmúlt két évtized filmjeiben már senki nem vágyik űrkalandokra, a hősök csak akkor húznak szkafandert, ha a pusztítás házhoz jön (Armageddon, Deep Impact, Űrcowboyok) vagy ha másik bolygón kell a Föld túlélését biztosítani (A vörös bolygó, Napfény).

„Mintha elfelejtettük volna, kik vagyunk: felfedezők és pionírok, nem házmesterek.” A Csillagok között főhőse, a Matthew McConaughey által alakított Cooper kesereg ekképpen, noha Christopher Nolan új filmje látszólag pont az Armageddon-féle missziós mozik nyomdokain jár – az önkéntes űrhajósok itt sem kalandvágyból, hanem kényszerűségből vállalkoznak az öngyilkos küldetésre. A Föld azonban ebben a történetben már menthetetlen, a féreglyukon átcsusszanó, új bolygó után kutató asztronautáknak így nem a katasztrófaelhárítók, hanem a vakmerő felfedezők szerepe jut.

Az Alien-előzményfilmnek álcázott Prometheus-hoz vagy a found footage stílusban forgatott Az Európa-rejtélyhez hasonlóan a Csillagok között is visszakanyarodik a sci-fi hőskorába, abba az időszakba, amikor a szereplőket és a nézőket nem csak a fizikai túlélés, de az emberiség legvégsőbb sorskérdései is izgatták. A rendező és a forgatókönyv társszerzője, Jonathan Nolan nyíltan reflektálnak arra a kollektív közönyre, amely a ’60-as évek űrkutatás iránti lelkesedését mára teljesen elmosta. A film poszt-apokaliptikus világában az ipari termelés megszűnt, az emberek többsége a mezőgazdaságból él, márpedig ott, ahol mindenki a föld felé fordul, az űr felfedezésére se igény, se lehetőség nincs. A NASA-t rég felszámolták, az egykori űrhajósok, mint Cooper, farmerként dolgoznak, az iskolában pedig úgy tanítják, hogy a holdra szállás soha nem történt meg – a szovjetek átverésére kitalált propaganda volt csupán. Nolanék ezzel mintha szándékosan provokálni akarnák az űrversenyben aratott diadalra máig büszke, de szerintük földhözragadttá vált amerikai publikumot.

Nagy ívű, globális tabló felvázolása helyett Nolan mégis az egyéni emberi drámákra fókuszál, mint eddigi karrierje során szinte mindig, és a kataklizmát kizárólag a főszereplő család sorsán keresztül mutatja be. Az első félórában éppen annyit látunk a Földből, amennyit az évekkel korábban megözvegyült Cooper és gyerekei: a porviharok dúlta kukoricaföldet, és a kisvárost, ahol élnek. Nem tudjuk meg azt sem, mi okozta a katasztrófát, vagy, hogy miként boldogul a világ Amerikán kívüli része, de a rendező bátran mellőzi az űrutazásra való felkészülés hasonló blockbusterekben kihagyhatatlan jelenetét is. A családi házat maga mögött hagyó Cooper a következő jelenetben már a sztratoszféra felé tartó rakétán ül; Nolant csak a két véglet, az intim és a kozmikus érdekli. Főhősének drámája – hogy választania kell az emberiség megmentése és a saját gyerekei között –, a mélyűr végtelen díszlete előtt bomlik ki, de a mikro és a makro egymásra vetítése nem eredményez disszonanciát.

Nincs ugyanis két külön történetszál: a kozmikus és az intim egy és ugyanaz, a cselekmény valójában kezdettől Cooper és lányának kapcsolata köré szerveződik, még ha ez csak a fináléban válik nyilvánvalóvá. A már alapjáraton is torokszorító helyzet akkor kerül új dimenzióba, amikor az első bevizsgált bolygóról az űrhajóra visszatérve Cooperékben tudatosul, hogy az odalent töltött pár óra alatt a Földön 23 év telt el. A giccsveszélyes melodrámai helyzet ezzel rögtön sorstragédiává transzformálódik, a status quo helyreállításának lehetősége és az elképzelt boldog vég esélye örökre elvész.

Nolan a családi vonalat a folytatásban sem szorítja háttérbe, sőt a messzi-messzi galaxisban játszódó, grandiózus akciójeleneteket minden további nélkül összevágja a felnőtt Cooper-gyerekek földi életének epizódjaival – hasonlóan ambiciózus, földrészeket és évszázadokat átívelő párhuzamos montázsokat utoljára a New Age-es húrokat pengető Felhőatlaszban láthattunk. A kozmikus léptékű Csillagok között is a legkisebb közös többszöröst keresi, majd meg is találja, de nem a gravitációban, vagy a fekete lyuk ötödik dimenziójában, hanem egy másik, titokzatos erőtérben, a szeretetben, amely Anne Hathaway karakterének kinyilatkoztatása szerint „az egyetlen, ami képes túllépni az idő és a tér határain.”

A gyakran ridegnek bélyegzett Nolantől talán szokatlan, hogy ennyire szabad folyást biztosít az érzelmeknek, ahogy a pozitív, felemelő hangvétel sem tartozott eddig a rendezői védjegyei közé. A Csillagok között a régi vágású, cinizmustól mentes, idealista blockbusterek hagyományait folytatja – aligha véletlen, hogy a történet első vázlatából eredetileg Spielberg akart filmet forgatni. Nolan mégsem vádolható azzal, hogy meghasonult volna önmagával; a spielbergiánus motívumokkal csak felfrissítette és kibővítette saját szerzői világát, majd ennek a transzfúziónak a segítségével szintet lépett.

Cooper, az űrcowboy, ugyan nem olyan ellentmondásos figura, mint Batman és a többi Nolan karakter, de őt is a kettős identitása – pionír vs. családapa – határozza meg, és Bruce Wayne-hez, a Memento Leonardjéhez vagy az Eredet Cobbjához hasonlóan őt is egy trauma emléke gyötri. Nolanék a karakterkettőzés és az ikerdramaturgia trükkjét is újra előveszik: Cooper egyik űrhajóstársa a küldetést a Földről irányító professzor lánya, vagyis a központi apa-lánya viszonyt rögtön két, egymásra reagáló verzióban figyelhetjük meg.

A Csillagok között mégsem a karakterépítés sajátosságai mentén csatlakozik a leglátványosabban a rendező életművébe. Nolan, az Eredet álmokat tervező építészéhez hasonlóan, kezdettől a fikció és a valóság törvényeivel gyurmázik, hol az időt, hol a teret görbíti, hol pedig mindkettőt, de soha nem öncélúan – az elbeszélés dekonstrukciója és újraépítése mindig a meghasadt személyiségű hősök pszichéjét hívatott lemodellezni. A Mementóban még csak a néző időérzékelését manipulálta – ezzel illusztrálva az amnéziás Leonard tudatállapotát –, A tökéletes trükkben az „egy test – egy lélek” tételt kezdte ki a főszereplők fizikai megsokszorosításával, az Eredetben pedig már olyan szabadon alakítható virtuális valóságokat teremtett, amelyekben saját tér-idő működik.

A Csillagok közöttben is a tér és az idő képlékennyé válása a legfőbb attrakció, a fizikai törvények a féreglyukba, a feketelyukba és az ötödik dimenzióba való behatolással felülíródnak, a valóság szétesése azonban ezúttal kevésbé a főszereplők személyiségének megbomlására, mintsem a Föld és az emberiség válságára reflektál. Míg az Eredetben az Eschert idéző térkonstrukciók sokszor l’art pour l’art látványosságként funkcionáltak, az eltérő „időzónákban” ragadt szereplők drámáját pedig tompította az „álomkeret”, itt a történéseknek és a hasonlóképpen lélegzetelállító kompozícióknak egészen más súlyt ad a kozmikus kulissza, és a tudat, hogy nem csak egy család sorsa, de az emberiség jövője is a tét.

Ebbéli törekvése a Csillagok közöttet kimondatlanul is a 2001:Űrodisszeiával rokonítja, és talán maga Nolan is a kubricki mintákat követve döntött úgy, hogy a technikai részleteket és az űr látképét illetően a tudományos hitelesség maximumát próbálja megcélozni. Hasonlóan ambiciózus sci-fi projektre a kubricki klasszikus óta valóban nem volt precedens, de míg a vizuális megvalósítás tekintetében Nolan dolgozata állja az összevetést a nagy előddel, addig a finálébeli metafizikai csavar csak nála tűnik kimódoltnak. A Csillagok közt vélhetően nem is fogja forradalmasítani a műfajt, de már azzal óriási szolgálatot tehet a kortárs sci-finek, hogy mutatja az utat.

CSILLAGOK KÖZÖTT (Interstellar) – amerikai, 2014. Rendezte: Christopher Nolan. Írta: Christopher Nolan és Jonathan Nolan. Kép: Hoyte Van Hoytema. Zene: Hans Zimmer. Szereplők: Matthew McConaughey,(Cooper), Anne Hathaway (Brand), Jessica Chastain (Murph), Wes Bentley (Doyle), Casey Affleck (Tom), Michael Caine (Dr. Brand). Gyártó: Paramount / Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 169 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/12 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12037