KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
   2014/december
MAGYAR MŰHELY
• Baski Sándor: Leltár miatt nyitva Magyar Filmhét
• Jankovics Márton: A bőség zavara Magyar Filmhét: kísérleti- és játékfilmek
• Gelencsér Gábor: Máskép(p) Magyar falu
• Schubert Gusztáv: Tizenkét szék Film, kritika, forgalmazás
• Stőhr Lóránt: Emberképző Illés György (1914-2006)
• Kolozsi László: Zászlómon a magyar színészek Beszélgetés Fazekas Csabával
EMBER AZ ŰRBEN
• Baski Sándor: A végtelenbe és tovább Csillagok között
• Hirsch Tibor: Féreglyuk-feeling Az univerzum meghódítása
ORWELL 1984
• Czigányik Zsolt: A Nagy Testvér árnyékában George Orwell: 1984
SAINT-EXUPÉRY
• Ádám Péter: Rajzolj nekem repülőt Saint-Exupéry és a film
• Saint Eva Marie: Igor Filmnovella
• Sándor Anna: A rózsa vándora A kis herceg mozija
GODARD
• Varró Attila: Fáktól az erdőt Godard: Búcsú a nyelvtől
• Kelecsényi László: Vezetékneve: Godard Az örök rebellis
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Istenek, emberek, rózsák Gdynia
HATÁRSÁV
• Zalán Vince: Szemben a gonosszal Wim Wenders: A Föld sója
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Orvosi acél Steven Soderbergh: A sebész
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Vadkeleten Délibáb
• Sepsi László: A dögevő álma Dan Gilroy: Éjjeli féreg
MOZI
• Barkóczi Janka: GETT - Válólevél
• Baski Sándor: Zárt rendszer
• Árva Márton: Eszeveszett mesék
• Kovács Bálint: Szexterápia A holocaust a lengyel filmben
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ember az űrben

Az univerzum meghódítása

Féreglyuk-feeling

Hirsch Tibor

Az első űrhajósok optimista hőskora, majd a kozmosz iránti közöny hosszú évtizedei után újra a csillagok közé készülünk. A 21. századi űrodisszeia azonban kételyekkel teli kalandnak ígérkezik

A világűr fotogén. A világűr filmszerű. Ez utóbbi nem csak a képre, hanem a történetre is vonatkozik, és nem csak azért mert a világűr a sci-fi műfaj magától értetődő helyszíne.


Hogy a világűr fotogén ez most a 3D felvirágzása (de még nem csúcsra jutása) idején derült ki igazán. A feléje lebegő tárgytól inkább kapja el fejét a néző, ijedten lejjebb csúszva az IMAX-fotelben, mintha ugyanez a tárgy gazdag földi televény előterében lebegne. Ezt az Űr és Tárgy természetes viszonya automatikusan garantálja. Vagyis, hogy a képen a hangsúlyos Semmi találkozzon a hangsúlyos Valamivel. Sivatagi háttér tudja még így a szűken mért látványt kiemelni, de onnan, ugyebár hiányzik a lebegés, vagy ha mégis van, akkor már megint ott vagyunk a fotogén földönkívüliségben: Hold-béli, Mars-béli tájon.


Még valami a már puszta látványként is filmre kívánkozó kozmoszról: a világűr úgy fotogén, hogy ordít belőle a képi metafora. Az emlegetett középre komponált lebegő Valami és a körötte örvénylő Semmi ellentéte – jól fényképezve – akkor is üzen a tudatalattinak, ha teszem azt, a Csillagok Háborúja legviccesebb paródiájában vagyunk. És az üzenetbe a néző beleborzong. Hiszen véges és a végtelen amúgy szavakkal kifejezhetetlen arányainak megmutatásáról, a lét és nemlét kontrasztjának megmutatásról, a Nagy Titokról van szó.


Némi túlzással: egy űrben lebegő csavarhúzó először is a halálról szól. És csak azután mindenféle másról – dramaturgiai szerepének megfelelően. Lehet ezt még fokozni, például azzal, hogy hiába a gyönyörű színek, ködök, gázfelhők bíbor-lila kavalkádja, ami nélkül ma nincs valamirevaló űrprodukció: a külső univerzumot a mai napig az elképzelhetetlen fekete és az elképzelhetetlenül fehér egyszerű-kontrasztos világának sejtjük. Egy földi expresszionista filmkép fény-árnyék játékát meg kellett konstruálni, hogy az alkotó szándék szerint legyen baljós. A jól fényképezett szkafander redői közt, ahol a vakító fehérségnek vége, és a tökéletesen fekete kezdődik, ott viszont máris kínálja magát az örök sötétség és a milliárd évekig fényeskedő világosság szimbolikus játéka.


Életről-haláról mesélnek tehát kikerülhetetlenül az űrutazásos mozi-darabok filmképei, és életről-haláról mesélnek kikerülhetetlenül az űrutazásos mozi-darabok történetei is.


És ha egyszer a jó űrképhez és a jó űrhajós történethez hozzátartozik, hogy lét és nemlét titka ott derengjen a háttérben – akkor könnyű belátni, az Univerzum meghódításról szóló mesék különösképpen filmre kívánkoznak.


Tegyük hozzá: az űrutazásos történetek alaphangulatát nem egyenlő arányban határozza meg élet és halál, és ez nem csupán történet-, rendező, és műfajfüggő, hanem korszakfüggő is. Volt idő, amikor a Földről szabadulni igyekvő ember történetei mindenképpen az életről szóltak, amennyiben az emberiség életterének kiterjesztése: élet. És van idő – most van ez az idő – amikor, akár a szkafander árnyékáról, mindenről, akár ugyanazokról a történetekről is, a nézőnek a halál is eszébe kell, hogy jusson.


Mert hát miért is kellene elhagynia az emberiségnek meglévő életterét a mai űrutazásos narratívák szerint? Mert gyanakszik rá, hogy a Föld immár a halál tere. Vagy nem sokára az lehet. És hová megy innen: új életbe, ami viszont olyan, mint az alternatív halál, esetleg az út odafelé a halálon keresztül vezet. Vagyis ha az űrben vagyunk, a halál valahol velünk van. Vagy induláskor, vagy érkezéskor, vagy út közben. Esetleg itt is, ott is, amott is.


Akkor volt ez másképpen, amikor a ma újra divatba jövő, régi-új történetekből más következett. Például másképpen volt az „űrkorszakként” is megjelölt cselekvés- és jövőkultuszos évtizedben, vagyis a hatvanas években, amikor az emberiség ábrándjai ugyanúgy közeli bolygók, majd távoli naprendszerek meghódítására irányultak, a Holdra-szállás pedig konkrét tervként, az Egyesült Államok elnökének számon kérhető ígéreteként volt jelen, legalábbis a nyugati világ közbeszédében. És mindehhez olyan sci-fi történetek kapcsolódtak, melyek az ötvenes éveknek – a hollywoodi „monster age” rossz szándékú földönkívülieket, gonosz Mars-lakókat megidéző szorongás-narratívái után, végre arról szóltak, amiről sci-fi jó kedvében – optimista korhangulatra építve – szólhat: az életről, az élettér kiterjesztésről.


A történetek mögött persze volna hasonló motiváció ma is: még mindig (vagy már megint) érvényes a biztatás, hogy csináljunk a világűrből „Új Frontiert” az Amerika-mítosz fogalomhasználatával élve, reménykedve benne, hogy a jövő pionírjai odakint tényleg megtalálhatják a harc és a remény romantikus határvidékét. Vagyis továbbra is lehet a világűr meghódítását western-keretbe foglalni, viszont csak szomorúbban, és több realizmussal. A hatvanas évek űrutazás-ethoszához a 2010-es éves változata úgy viszonyul, ahogy a viccben szereplő pesszimista az optimista félig teli poharához: ugyanarról beszél, de félig üresnek látja: tény, hogy előbb-utóbb körül kell nézni odakint az Univerzumban, új nyersanyag- és energiaforrásokat, majd a béke új szigeteit, még később pedig egyszerűen új, élhető bolygókat keresve, de miért kellene örülni is ennek?


A Discovery Science nagysikerű háromrészes sorozatának, Az univerzum meghódítása (Man vs. the Universe) harmadik epizódja a Mars-utazás előkészületeiről szól. Annak a bolygónak a meghódításáról, melyet onnantól kezdve, hogy nevét a háború istenéről kapta – az elmúlás széndioxid-gazdag, porvihart kavaró szele lengi be, vagy azért, mert H. G. Wells és Orson Welles csillagközi hódítói innen hozták a halált, vagy azért mert akik ide érkeznek, Bradbury halott civilizációjának kísérteteivel itt találkoznak. A világok harca, Welles híres-hírhedett rádiójátéka, mely még harmincas években keltett pánikot hallgatók tízezrei körében, akik valóságként értelmezték a híradó-stílusú fikciót, rossz ómenként kijelöli az utat, amin haladva azután Hollywoodnak a vörös bolygóval foglalkoznia illik. Ami Bradburyt illeti, valószínűleg nem véletlen, hogy a Marsbéli krónikákból korábban nem lett nagy hollywoodi produkció, csupán felejthető tévé-sorozat. A „Monster Age” hidegháborús szorongásához még nem passzolt, az űr-optimizmus évtizedének már nem kellett, a hatvanas évek után pedig az űr-érdektelenség negyven esztendeje következett, ami természetesen nem a sci-fi és adventure folyamatosan burjánzó műfaji televényét érintette, csak az olyan szuperprodukciók időszerűtlenségét, melyekben az ember éppen csak a szomszéd bolygóra indul, de ott rögtön olyan gondjai támadnak, ami a Homo Sapiens itthoni spirituális állapotáról és életesélyeiről árulkodna. Bradbury klasszikusának filmjogait azonban éppen most, három esztendeje újra megvásárolta a Paramount Pictures: a filmgyári döntéshozók nyilván beleszagoltak a levegőbe, és megtették tétjeiket: még néhány esztendő, és a média vezető hírei közt újra ott lesznek a mindennapi űrkutatás szenzációi, és közöttük is elsősorban azok, melyek éppen a Marssal kapcsolatosak. Vagyis a „kicsi bolygó: nagy látványosság” filmes képlete, igényes tudományos-technikai kisrealizmussal, hamarosan divatba hozható.


Csakhogy a Bradbury-könyv jogainak megvásárlása ennél többről is árulkodik: a producerek nem csupán arra érezhetnek rá, hogy a szerényebb ambíciójú, de valóságosabb űr-projektek újra érdekesek lesznek, hanem arra is, hogy a 60-as évekbe még sincs visszatérés. Merthogy a kozmosz kikerülhetetlenül szimbolikus fény-árnyék játékaiból most inkább az árnyék jött divatba, épen úgy, ahogy annak idején inkább a fény volt a fontos. Aki a világűr meghódításnak terveit az ezredforduló után porolja le, már úgy gondol az Univerzum kínálta új életterekre, hogy közben a mostani egyetlen életterünk halálát gyászolja, akár előre is. Ha ez megjelenik a filmvásznon, akkor hiába vagyunk ott a látványos sötétségben, melyben a lebegő 3D csavarkulcsok annyira fotogének, hiába van miért és kiért izgulnunk, konkrét küldetésért, nevesíthető hősért és hősnőért – a nézői tudatalattiban végig ott a sejtés: ezek itt bűnt vagy fájdalmat hagytak hátra, esetleg mindkettőt, személyes, de közös kudarcokat is, és ez utóbbiak egyenesen az emberiség közös bűnei és kudarcai.


És ők éppen ezért vannak itt. Nem azért, amiért a hatvanas évek csillogó szemű asztronautája, aki jókedvében hódítgatta a világegyetemet, az emberiség nagyobb dicsőségére.


Visszatérve a Discovery Science sorozatának Mars-epizódjához: ahogy a témával foglalkozó médiának ma általában, ennek a filmnek is legfontosabb közlendője, hogy a Mars-küldetésről, ha sikeres is, nincs visszaút, legalábbis abból a változatából, amit a „Mars One” névre hallgató, hollandiai bejegyzésű magánprojekt kínál. Eszerint a Mars első telepesei négyesével, kétévente érkeznének a vörös bolygóra, ott lassan kiépítenék bázisukat, megtermelnék ennivalójukat, tudományos kutatást folytatnának, kicsit még elélnének, aztán meghalnának. Hazahozni nem fogják őket: bizonyos magyarázatok szerint túl drága, más, kegyetlenebb indoklás szerint, az űrtechnológia mai állása szerint nem is lehetséges. Egyszer majd, talán, de addigra ki tudja, mit tesz velük az a nyilvánvalóan rákkeltő sugárzás, ami, a több mint fél esztendeig tartó oda út alatt éri őket, és aminek következményeit enyhítendő, hiába várnának onkológusi segítséget a maguk emelte kórházblokk nem létező rákosztályán.


Miért nem volt szó ilyesmiről a hatvanas években? Miért most jönnek elő a bizarr látomások a saját sírjukat ásó Mars-nyugdíjasokról, túlélő nőkért harcoló hímekről, a pszichés stressz alatt ámokfutóvá váló expedíciótagokról, ahogy szelíden, de kérlelhetetlenül, földön begyakorolt protokoll szerint teszik őket ártalmatlanná a bajtársak? És persze, ha telnek a hosszú esztendők, jöhetnek a látomások is, a vörös sziklák közül előbújnak majd a kísértetek, és máris megérkezünk Bradburyhez.


Kedves fiatal nő a Discovery Science filmjének egyik interjúalanya. Nem látszik rajta sem a tudós elszántsága, sem a valóságshow-ba jelentkezők szokásos, minden más személyiségjegyen átsütő exhibicionizmusa. És persze az őrület sem, ami nem csoda, ha egyszer a Mars-küldetésre jelentkezőknél a legfontosabb a tökéletes lelki egyensúly. Vannak barátai, szüleivel rendszeresen tartja a kapcsolatot. A szemében mégis ott van valami zavar, vagy, ha akarom, szomorúság. Közelképben majdnem annyira fotogén (mert ellentmondásos), mint maga a világűr. A kérdező szemébe néz, ahogy mások is, végig mosolyog, mosolya viszont merev, mintha arcára fagyott volna.


Nem esik le rögtön, honnan ismerős ez a mosoly, aztán beugrik: ritka dokumentumfilmes helyzet, amikor novíciák nyilatkoznak, arról, hogyan is van ez az ő elhivatottságukkal, láttak-e jelenést, kaptak-e misztikus üzenetet. Ifjú apácák, amikor nem beszélnek a hitükről, főleg hogy mi vezette őket idáig, csak a mosolyuk jelzi, már döntöttek: életük áldozat lesz.


Ez is valami hasonló. Hogy azután hogyan jön össze a szent emberek alázata a tudományos kíváncsisággal, kalandvággyal, az elsőknek kijáró örök dicsőség utáni természetes sóvárgással – ki tudja? „Adjatok egy fix pontot és kifordítom sarkából a világot!” – ami Arkhimédésznél fizikai fix pont, az egyirányú Mars-jegyet váltók számára talán bizony spirituális: Kell egy fix pont, akármilyen kicsi is, mondjuk egy lakókonténer, napelem-állvány, felfújható melegház – és akarata ellenére is megmentjük az emberiséget.


És akkor ott van még az utazás. Az optimista időkből való, az aggályos tudományos kisrealizmus máig megdönthetetlen csúcsának számító Kubrick-féle Űrodisszeiában csupán a csend és unalom jellemzi az egyszerű, bolygóközi helyváltoztatást, mely legfeljebb éppen baljós eseménytelenségével készíti elő a drámai fordulatot. Régi, mozgóképre álmodott űrutazások emblematikus tárgya surrogó futópad volt az óriásjármű konditermében. A mai embléma-tárgy viszont az óriási záruló csapóajtó és légzsilip. Pontosabban mindenféle zsilip, konkrét és szimbolikus: csupa szűk szülőcsatorna. Merthogy az űrutazás lényege – ebben éppenséggel a 2001 Űrodisszeia teremtette meg a klasszikus ősmintát – hogy az utas meghal, és esetleg újjászületik. Hogy hol, kinek, minek: ez már a Titok része. A misztikus zsilipen mindenesetre át kell jutnia annak, aki kiválasztottnak érzi magát. Joseph Campbell Az ezerarcú hős című, Hollywoodban máig haszonnal forgatott mítoszfejtő könyvében, gyönyörű köríves ábrán rajzolódik ki minden fantázia-teremtette hérosz kötelező útja, és ennek az utazás-körívnek ott az ugyancsak kötelező legalsó pontja: az pedig maga a halál. Innentől a körív persze már fölfelé görbül.


Vagyis át kell jutni a Nagy Zsilipen, az alvilági szülőcsatornán, a feltámadás csak ezután következhet. Ha tiszta fantasztikumban járunk, zsilipnek, szülőcsatornának megteszi Moria tárnáinak pokolba vezető hasadéka, ahová a gonosz magával rántja Gandalfot, a Szürke Mágust, de aki már Fehér Mágusként támad fel onnan. Ha tudományos fantasztikumban vagyunk, akkor a zsilip az zsilip. Esetleg kilőtt mentőkabin, amivel már más emberként érkezik meg, akit a csoda megment. Esetleg maga a henger alakú Mars-expedíciós űrhajó, egyrészt a SpaceX cég konstruálta technológiai csoda, másrészt előre kiszámított pszichés torzulások és előre kiszámíthatatlan sugárfertőzés száguldó helyszíne. Vagy a legújabb, a Csillagok közt révén egy csapásra a médiafigyelem középpontjába kerülő „zsilip”, a kísérletileg még sokáig nem bizonyítható Féreglyuk: majdnem annyira titokzatos, mint a halál-újjászületés mesebeli szülőcsatornái Gandalf szörnyű szakadékjától a Tükör-országba zuhanó Alice vicces nyúlüregéig.


Ami közös bennük: ezek azok a helyek, ahová visszatérés reménye nélkül kell elindulni. Ez volna akkor a Man vs. the Universe interjúalanyának titokzatos Mona Lisa mosolyában: a megváltandó emberiség, az utazás a halál árnyékában, plusz a soha vissza nem térés. Erről nem meséltek nekünk a hatvanas években. Most muszáj beszélni róla, túl közel van már az egész. Egyébként is, mostanra hozzászoktunk. Ez itt a 21. század.




A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/12 24-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11984