KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
   2014/december
MAGYAR MŰHELY
• Baski Sándor: Leltár miatt nyitva Magyar Filmhét
• Jankovics Márton: A bőség zavara Magyar Filmhét: kísérleti- és játékfilmek
• Gelencsér Gábor: Máskép(p) Magyar falu
• Schubert Gusztáv: Tizenkét szék Film, kritika, forgalmazás
• Stőhr Lóránt: Emberképző Illés György (1914-2006)
• Kolozsi László: Zászlómon a magyar színészek Beszélgetés Fazekas Csabával
EMBER AZ ŰRBEN
• Baski Sándor: A végtelenbe és tovább Csillagok között
• Hirsch Tibor: Féreglyuk-feeling Az univerzum meghódítása
ORWELL 1984
• Czigányik Zsolt: A Nagy Testvér árnyékában George Orwell: 1984
SAINT-EXUPÉRY
• Ádám Péter: Rajzolj nekem repülőt Saint-Exupéry és a film
• Saint Eva Marie: Igor Filmnovella
• Sándor Anna: A rózsa vándora A kis herceg mozija
GODARD
• Varró Attila: Fáktól az erdőt Godard: Búcsú a nyelvtől
• Kelecsényi László: Vezetékneve: Godard Az örök rebellis
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Istenek, emberek, rózsák Gdynia
HATÁRSÁV
• Zalán Vince: Szemben a gonosszal Wim Wenders: A Föld sója
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Orvosi acél Steven Soderbergh: A sebész
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Vadkeleten Délibáb
• Sepsi László: A dögevő álma Dan Gilroy: Éjjeli féreg
MOZI
• Barkóczi Janka: GETT - Válólevél
• Baski Sándor: Zárt rendszer
• Árva Márton: Eszeveszett mesék
• Kovács Bálint: Szexterápia A holocaust a lengyel filmben
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Saint-Exupéry

Saint-Exupéry és a film

Rajzolj nekem repülőt

Ádám Péter

Nem csoda, hogy a film megbabonázta a pilóta-írót: a repülőgép volt a kor legmozgékonyabb „kamerája”.

Antoine de Saint-Exupérynek a katonai bázisra visszatérő P 38 Lightening típusú felderítő gépét, hetven éve, 1944. július 31-én lőtte le a Marseille környéki vizek felett a Luftwaffe vadászpilótája. Kevesen tudják, hogy a negyvennegyedik évét éppen hogy betöltő pilóta-író a francia irodalom mellett a filmművészetnek is fájdalmas vesztesége…

*


„Saint-Ex” – ahogyan közeli barátai hívták– már egy-két évvel első könyvsikere, az 1929-es Courrier Sud (Déli futárgép) után ráeszmélt, milyen új perspektívákat nyithat a képzelet (meg az irodalom) előtt a repülés találkozása a mozival. Annál is inkább, mivel az új művészeti ág – legtöbb nemzedéktársához hasonlóan – a pilóta-írót is erősen megbabonázza. Egyik 1928-as Dakarból kelt levelében például Raoul Welsh Bagdadi tolvaját (1924) idézi. De már ekkor sem éri be a néző passzív élményével, már ekkor arra a filmre gondol, amelyet ő tudna írni az általa átélt kalandok nyersanyagából. Másik – ugyancsak ekkortájt kelt – levelében ezt írja anyjának, a lázadó berberekkel folytatott egyik tárgyalásra készülődve: „Lehet, hogy az utazás kockázatos egy kicsit (én leszek az egyetlen fehér ember), de el se tudod képzelni, mekkora kaland. Nagyszerű filmet lehetne ebből forgatni, az biztos […]. Kérlek, okvetlenül mondd meg Marc Allégret-nek, hogy erre még nem gondolt senki, és hogy nagyon, de nagyon izgalmas ez az ismeretlen világ.” (Az íróval egyidős fiatal rendező dokumentumfilmesként indult, a család közeli barátja.) Majd nagy büszkén újságolja ugyancsak az anyjához intézett és 1930. július 25-én Buenos Airesből keltezett levelében: „Most kezdtem bele egy nagyfilm írásába, remélem, egy szép napon meg is csinálhatom…”


Ráadásul az író, igen korán, azzal is tisztában van, hogy a jó film nemcsak a cselekménynek, a megjelenített élmény rendkívüliségének függvénye. Mert az igazán jó, az igazán hatásos film, legalábbis az író szerint, a mítosz édestestvére. Alighanem ez a magyarázata, hogy Saint-Exupéry – tudatosan vagy tudattalanul – írói forgatókönyveinek szinopszisát mindig valamilyen mítoszra alapozta. Míg a nem tudni, mikorra datálható Sonia, amely egy egész hajót megfertőző spanyol táncosnő története, a Pandora-mítosz modern változata, a harmincas évek legvégén keletkezett Igor a hősies önfeláldozás, a „végzet asszonyában” testet öltő elkerülhetetlen fátum drámája. Nemkülönben az 1935-ös Anne-Marie, amely – a regényadaptációkat nem számítva – az író egyetlen megvalósult filmterve, a képzelet és invenció mitikus felmagasztalása. Akárhogyan is, a mozivászonig eljutó megvalósult tervek kivétel nélkül csalódást okoztak a szerzőnek. Nem véletlenül idézi az író vallomását egyik visszaemlékezésében a Pierre Chevrier álnéven publikáló Nelly de Vogüé: „Egyetlen filmet sem tudok a magaménak elismerni, hiába készült a könyvemből vagy a forgatókönyvemből. A film csupa kompromisszum, és mindig olyan kollektív munka végeredménye, amelyben a szerző sohasem ismerhet rá a művére […].”


Saint-Exupéry életében három játékfilm készült, amely szorosan kapcsolódik az íróhoz: az amerikai Night Flight, valamint a francia Anne-Marie és a szintén francia Déli futárgép. Mindamellett „Saint-Ex” esetében a tervezett szinopszisok mindig tanulságosabbak az elkészült filmeknél, annál is inkább, mivel ezek az irodalmi művekkel szoros rokonságban álló, nem ritkán azokat előlegező vagy – épp ellenkezőleg – azokat tovább szövő, sokszor befejezetlen és csaknem mindig töredékes tervek igen sokat elárulnak a szerző „filmi képzeletvilágáról”. A balul sikerült Párizs-Saigon távolsági versenyt (1935) feldolgozó szinopszis egyik-másik motívuma például egyformán előlegezi az 1939-ban közreadott Terre des hommes (Emberek földje), illetve az 1942-es Pilote de guerre (Felderítő pilóta) egy-egy jelenetét. Jóllehet a szinopszisok és filmtervek szerves részei a szerző írói világának, Saint-Exupéry filmírói életműve egyáltalán nincs híjával az izgalmas meglepetéseknek. 

*


Időrendi sorrendben az 1931-ben közreadott Femina-díjas Vol de Nuit (Éjszakai repülés) az író első műve, amely Night Flight címen alig két évvel a könyv megjelenése után eljut a mozivászonig. A filmet Clarence Brown (1890‑1987) rendezte. Brown a tízes évek második felében a francia Maurice Tourneur mellett inaskodott, majd egyik legtermékenyebb rendezője lett a hollywoodi aranykornak. Bár e látszólag strukturálatlan regényt, amely a légiposta kezdeti időszakának állít emléket, nem lehetett egyszerű filmre írni, a forgatókönyvíró megpróbálta a lehetetlent, és igyekezett, akár kitalált epizódok betoldásával, minél több logikát vinni a cselekménybe. Amit lehetett, felhasznált a párbeszédből, de a mű árnyalt jellemrajzát, finom költészetét már nem tudta a mozivászonra átmenteni: a Night Flight prózai, szürke, konvencionális és hatásvadász film, és a végeredményen a szép légi felvételek meg az egykori legendás Bréguet 14-esekre hasonlító, de valójában azoknál modernebb kétfedeles Douglas M-3-ok se tudtak javítani. A filmnek, amely két és fél hónapig ment a párizsi mozikban, így is volt két nagy érdeme. Először is országosan ismertté tette a szerzőt, másodszor pedig ennek a filmnek a hatására született a Guerlain fivérek Vol de nuit elnevezésű híres parfümje, amely mind a mai napig kapható a francia illatszerboltokban.


A Saint-Exupéryt erősen frusztrálta ez az amerikai film. Az író úgy érezte: hogy azt láthassa a vásznon, amit szeretne, ahhoz neki magának kell forgatókönyvet írnia. Az Anne-Marie című forgatókönyv, amelyet egy évvel a Night Flight 1934-es párizsi bemutatója után vet papírra, két változatban is elkészült: míg az első a „filmnovella” műfajához áll közelebb, a második már teljesen megfelel a profi szcenárió minden formai követelményének (a baloldali hasáb a beállításokat, rendezői utasításokat és helyszínmegjelöléseket tartalmazza, a jobboldali a dialógust). Az Anne-Marie éppen azért olyan érdekes, mert a film láttán és olvastán mintha egy kicsit világosabban látná az ember, mi is frusztrálhatta, zavarhatta annyira az írót Clarence Brown Night Flightjában. Mert korántsem a szirupos megközelítéssel lehetett baja, sokkal inkább az bánthatta, hogy a film híjával volt minden humornak, költőiségnek és könnyedségnek, és hogy a francia eredetihez képest egyszerűbb és laposabb angol dialógusban sehogyan sem tudott ráismerni tulajdon mondataira.


Az 1936-os Anne-Marie ugyanis (amely híven követi a technikai forgatókönyvet) egyáltalán nem mentes a giccstől és sematizmustól, sőt, mintha a szerző a filmnovellával és forgatókönyvvel szándékosan épp a kommerszet vette volna célba. A figurák elnagyoltak – sokkal inkább típusok, mintsem karakterek –, az egész sztori pedig, negédességével és felszínességével, erőltetett jókedvével és álságos lovagiasságával, sokkal inkább a korabeli operett vagy bulvár-komédia világához áll közelebb, semmint a kalandfilmhez. A cselekménynek részben egy reptér, illetve a reptér bárja, részben a reptér melletti repülőgépgyár tervező irodája a színhelye. Ezen a reptéren berepülőpilóta az öt elválaszthatatlan jó barát, a Gondolkodó, az Ökölvívó, a Paraszt, a Nyomozó meg a Szerelmes, aki jókedvével, összetartásával és segítőkészségével mintha egy kicsit a Dumas-féle Három testőrnek volna a XX. századi alakváltozata. A tervező irodában dolgozik tervező mérnökként a vonzó, okos, csinos és fiatal Anne-Marie, aki hamarosan pilóta kezeslábasra cseréli a fehér köpenyt, és az öt elválaszthatatlan jó barát irányításával megtanul repülőt vezetni.


Az öt jó barát azonban önző módon kisajátítja Anne-Marie-t, sőt, a lányt még szerelmétől, a Feltalálótól is igyekeznek elválasztani. Ez egy darabig sikerül is nekik, hála a Gondolkodó által írt névtelen szerelmes leveleknek. De hiába a barátok apáskodó gondoskodása, mikor Anne-Marie egy viharban veszélybe kerül, nem nekik, hanem a Feltalálónak jut eszébe, hogyan kellene lehetővé tenni a lány biztonságos landolását. A pilótákkal együtt autóba ül, és gyorsan a közép-franciaországi Angoulême-be megy, hogy a város elektromos központjából, a városi világítást hol le-, hol felkapcsolva, morze-jelekkel adja meg a pilótanőnek leszállásra alkalmas reptér koordinátáit.


A film, amelyet Raymond Bernard (1891‑1977) rendezett, igaz, silány és butácska, de a talmiság ellenére is jól felismerhetők benne Saint-Exupéry írói rögeszméi (rózsa, a repterek bajtársias hangulata stb.), ahogyan a szerző humora és fantáziája is fel-felvillan a történetben. Akárhogyan is, tény, hogy a mozgókép új dimenzióval gazdagodott a repülésnek hála: nevezetesen a felülről mutatott világ látványával. Az Anne-Marie nagyjelenete, amikor a szerelmes férfi repülőgépet vezető szerelmének egy egész város közvilágítását fel- és lekapcsolva küld üzeneteket a vaksötét éjszakába, még évtizedekkel később is elevenen él majd a mozi-nézők emlékezetében…


Ami az író azonos című regényéből forgatott harmadik filmjét, az 1937-es Déli futárgépet illeti, bár Saint-Exupéry már 1931-ben belefogott a regény adaptációjába, komolyabb munkára csak öt évvel később került sor. Az író a dialógusok megírása mellett azt is elintézte, hogy az Air France, pilótával együtt, két repülőgépet, két Laté 28-ast biztosítson a forgatásra. (Ez valamivel modernebb típus az regényben megörökített Farman 70-esekhez és Bréguet 14-esekhez képest, de ez mit sem változtat a történeten.) A technikai forgatókönyvet, részben legalábbis, a fiatal Robert Bresson jegyezte, a rendező Pierre Billon (1901‑1981) volt, a script girl pedig Françoise Giroud, a későbbi neves politikai újságíró (ő keresztelte el Nouvelle Vague-nak az ötvenes évek végén jelentkező új filmrendező nemzedéket).


A munka az erre a célra kiválasztott marokkói helyszínen nem ment zökkenők nélkül. A statisztaként szerződtetett berberekkel és arab tevehajcsárokkal nem nagyon a lehetett megértetni, hogy puszta forgatásról van szó. Amikor a rendező megadta a jelt a támadásra, a statiszták félelmetes üvöltéssel rohantak le a dűnékről, olyan fékezhetetlen lendülettel, hogy a felvevőgépet is feldöntötték. Az operatőrnek éppen hogy sikerült az útból ép bőrrel elmenekülnie. A repülőgépes jeleneteket maga az író irányította, sőt, Saint-Exupéry – ezt Stacy de la Bruyère nagyszerű életrajzában olvastam – a forgatásra szerződtetett pilóta helyett, aki a tervezett manővert rémülten visszautasította, a film érdekében még kockázatos kaszkadőr-szerepre is vállalkozott: az utolsó jelenetben ő ült a pilótafülkében, amikor a gépnek a sivatagi homokból nagy nehezen sikerült felszállnia.


A cselekmény nagy vonalakban megegyezik a regényével. Jacques (Pierre Richard-Willm), az Aéropostale légiposta-szolgálat pilótája szabadságot kér, hogy meglátogassa gyermekkori szerelmét, Geneviève-et (Jany Holt), aki szerencsétlenségére egy rideg és akarnok nagykövethez ment feleségül, és vidéki kastélyban éli boldogtalan életét. Jacques azonban megszökteti, és párizsi lakásába viszi Geneviève-et, de nem tud a fiatalasszony mellett maradni, azonnal elszólítja a hivatás, a „férfikötelesség”: egyik szerencsétlenül járt pilóta társát kell megtalálnia a sivatagban. Közben a család rátalál a szökött fiatalasszonyra, és minden módon megpróbálja rábírni, hogy béküljön ki a férjével. Erre Geneviève nem hajlandó, de amikor az újságból tudomására jut, hogy Jacques-ot, akinek végül sikerült a társát megmenteni, a berber lázadók egy másik összecsapásban halálosan megsebesítették, úgy dönt, mégis visszatér a férjéhez…


A Déli futárgép sem remekmű, de az embert mégis elfogja valami furcsa meghatottság ennek a kétségtelenül rutinosan megcsinált színpadias melodrámának a láttán. Ha az édeskés történetet nem számítjuk, az írónak itt mégiscsak sikerült a regényből átmenteni valamennyi költőiséget a dialógusba (néha egészen mellbevágó dolgok hangzanak el a szereplők szájából, olyan csodaszép mondatok, amik nem is méltók az efféle limonádéhoz). Emellett ott van még a történet hátterében az első légiposta-vonalakat biztosító pilóták kötelességérzete, szerény hősiessége és minden áldozatra kész bajtársiassága, az az egymásrautaltság, amely a felidézett években olyan meghatározó hatással volt az író személyiségére. És ott van még a jellegzetes Saint-Exupéry-motívumok közt az életveszélyes hivatás meg a polgári életforma összebékítésének lehetetlensége, és ott van még, bár csak halványan, a gyermekkori édenkert elvesztésének lüktető fájdalma, az a sohase szűnő nosztalgia, amely – hat évvel a film forgatása után – A kis herceg lapjain fog kiteljesedni…


*


A megjelenésekor Femina-díjra érdemesített Courrier Sud (1929) meg a Vol de nuit (1931) után Saint-Exupéry harmadik könyvet is írt az első légiposta-vonalakat létrehozó úttörő pilóták nagy kalandjának nyersanyagából. Az Emberek földje, amelyért az írót a Francia Akadémia regény-nagydíjával jutalmazták, alig néhány hónappal a második világháború kitörése előtt látott napvilágot. Az író ezt a művét is szívesen látta volna viszont a mozivásznon. Jóllehet a könyvből, jó másféléves huzavona után, végül nem lett film, az Emberek földje adaptációjának történetével nemcsak azért érdemes egy kicsit behatóbban foglalkozni, mert a terv megvalósulása esetén a rendező Jean Renoir lett volna, hanem azért is, mert a regényből készült terjedelmes filmnovella egy kicsit szintézise, ha ugyan nem utolsó nagy fellobbanása a film műfajához nagyon is ambivalensen viszonyuló szerző mozival kapcsolatos álmainak, vágyainak és elképzeléseinek.


Ennek a filmtervnek a születésében a véletlen is jócskán közrejátszott. Az 1940-es összeomlás után Saint-Exupéryt leszerelik (az általános mozgósítás idején a légierőhöz sorozták be, ahol légi felderítőként szolgált). A kollaborációt határozottan elutasító író azért is kerül kényes helyzetbe, mert a Charles de Gaulle által Londonból meghirdetett ellenálláshoz ugyanúgy nem akar csatlakozni, mint ahogyan a Vichy-kormány szégyenletes politikáját is elutasítja. Az ország megszállása után mély depresszióba zuhan, először Algériába megy, majd úgy dönt, Lisszabonon át hajóval az Egyesült Államokba utazik, mégpedig abban a reményben, hogy hála rendkívüli népszerűségének (legutolsó műve kétszázötven ezer példányban fogyott el az amerikai könyvesboltokban), meg tudja győzni az amerikai közvéleményt, és el tudja érni, hogy a Szövetségesek oldalán az Egyesült Államok is bekapcsolódjon a háborúba. Saint-Exupéry korábban már többször megfordult Amerikában, jól ismeri az ország gazdasági potenciálját, és tisztában van vele, hogy amerikai segítség nélkül Európa képtelen felülkerekedni a náci Németországon.


Bár Renoir úgy érzi, a bajban nem szép dolog cserbenhagyni honfitársait, nem látva más kiutat, a katonai vereség után mégis elfogadja a felkínált lehetőséget, és elindul Hollywoodba. Így történt, hogy 1940 decemberében, a Lisszabonból New Yorkba induló Siboney fedélzetén, az egyik legnagyobb francia író és az egyik legnagyobb francia filmrendező a véletlen folytán ugyanabban a kabinban volt elszállásolva. És mire az év utolsó napján megérkeznek New Yorkba, úgy szállnak partra, mintha már több évtizede elválaszthatatlan jó barátok lettek volna. Igaz, a művészi érzékenység, fantázia és humorérzék mellett sok más is közös bennük. Renoir az első világháborúban szintén a légierőnél szolgált, sőt, ugyanazon az Ambérieu-en-Bugey melletti reptéren kapott pilótakiképzést, ahol „Saint-Ex” tizenkét esztendős korában először ült repülőgépbe (a reptér alig néhány kilométerre van a család egykori kastélyától). Igaz, egy légi baleset, amiben súlyos lábtörést szenvedett, korán véget vetett a későbbi filmrendező pilóta-karrierjének…


Saint-Exupéry és Jean Renoir azzal a tervvel száll partra New Yorkban, hogy filmre viszi az író utolsó regényét,az Emberek földjét. Renoir nagy lelkesedéssel rögtön bele is fog a regény olvasásába. A lelkesedést az sem lohasztja le, hogy egy-kettőre kiderül: a laza szerkezetű Emberek földje – amelynek nincs főhőse, és amely egyformán híjával van az egységes helyszínnek és cselekménynek – nem igazán alkalmas filmi feldolgozásra. Hogy a műből játékfilm legyen, ahhoz egy erős szálra kellene felfűzni a történeteket, ahhoz kellene valami struktúra, nagyobb kohézió, fokozatosan kibomló cselekmény. Mindehhez Renoirnak a könyv mellett egy sor kiegészítő magyarázatra, eligazításra, kommentárra van szüksége. Lévén mindegyik regénye önéletrajzi jellegű, Saint-Exupéry a film kedvéért megpróbálja új megvilágításban megfogalmazni az élményeit, ahogyan azt is, hogy milyen mélyebb jelentést tulajdonít az írásainak.


Mivel a partraszállás után rögtön el is válnak (míg Saint-Exupéry New Yorkban marad, Renoir rögtön tovább utazik Hollywoodba), levélben és telefonon folytatják a munkát. Saint-Exupéryt a tervtől úgy elfogja a lelkesedés, hogy méregdrágán azonnal diktafont vásárol (akkor még csak lemezes diktafon létezett, a mágnesszalagot még nem találták fel), és ezekre a lemezekre rögzíti a tervezett filmmel kapcsolatos emlékeit és ötleteit. A lemezeket azután Handle with care megjegyzéssel, postai úton küldi tovább Renoirnak Los Angelesbe. (Ezeknek a lemezeknek a tartalmát nemrég egy kutató leírta, és a szöveget a párizsi Gallimard könyvkiadó Cher Jean Renoir (Kedves Renoir) címen 1999-ben közre is adta a „Cahiers de la nrf” elnevezésű sorozatában.) A szöveg nagyon megrendítő, és messze túlmutat a két alkotó filmtervén.


Ebben a különös dokumentumban újra felbukkannak az író világának jellegzetes szereplői, a rendkívüli felelősségük és kötelességük tudatában levő pilóták és rádiósok, a reptérigazgatók és mániákus felügyelők, a gyengéd nőalakok, ott van ebben a szövegben a hivatás nagysága, a repülés megszállott szeretete, az elveszett gyermekkor fájdalmas nosztalgiája, ahogyan ott van, az itallal meg a cigarettával, a leginkább éjszaka élő író egész élete. Ez a szöveg se nem szinopszis, se nem forgatókönyv, sokkal inkább a későbbi kidolgozásra javasolt filmszerű helyzetek sorozata. Nem egy történet Az ember földjében is megtalálható, de akad olyan is, amit az író itt mesél el először, mint például annak a kényszerleszállásnak a történetét, amikor a pilóta, alkalmasabb helyet nem találva, vasúti sínen teszi le a motorhibás repülőgépet.


A gépet, persze, a vasúti sínről azonnal el kell távolítani. A pilóta meg a rádiós hívja is a közelben tartózkodó juhászt, de az ő segítségével se mennek semmire. Közben jön a vonat. Nem valami nemzetközi expressz – jegyzi meg többször is Saint-Exupéry –, hanem afféle füstös helyiérdekű személy, az élén magas kéményű „kávédarálóval”. Vad integetés, a mozdony pöfögve megáll. Leszáll a mozdonyvezető meg a kalauz, a pilóta meg a rádiós gesztikulálva magyarázza nekik, hogy mi a helyzet. Mire a kalauz, végigfutva a vonat mentén, leparancsolja az utasokat, és a sok embernek végül sikerül, nagy nehezen elvonszolni a repülőgépet a vonat útjából. Mivel a gép élelmiszert is szállított az egyik észak-afrikai reptérre, a pilóta meg a rádiós a jól végzett munka után kiveszi a gépből az elemózsiát, és hálából megvendégeli a segítőkész utasokat, akik kényelmesen leülnek a töltés oldalában, és jóízű falatozásba kezdenek…


E nagyszerű szöveg olvastán nem is csodálkozik az ember, hogy Renoir minden követ megmozgat a film érdekében. Producert keres, hosszú levelet ír – nem is egyszer – Darryl F. Zanucknak („annyira megfogott ez a könyv – írja például 1941. április 17-én a Twentieth Century-Fox vezetőjének ‑, hogy semmi kétségem sincs afelől, hogy nagy filmet tudok belőle csinálni. Ezt a bizonyosságot A nagy ábránd forgatása előtt éreztem utoljára”). Majd 1941 áprilisának legvégén ezt írja Saint-Exupéryhez intézett levelében: „Egészen biztos vagyok benne, hogy ez lesz életem legjobb filmje”. Hollywoodot azonban a filmterv nem hozza lázba: Darryl F. Zanuck, ha igaz, sokallta a sivatagban való forgatás költségeit, és különben is, Renoirt nem autonóm művésznek, hanem kivitelező mesterembernek hívták az Újvilágba.


*


Ha végigtekint az ember az író által papírra vetett számtalan filmterven, forgatókönyv-töredéken és szinopszison (ezek jó része meg is jelent a Gallimard „Pléiade” sorozatában közreadott összkiadás második kötetében), önkéntelenül is felteszi a kérdést: vajon szívesen írt-e Saint-Exupéry a mozinak? A kérdésre nincs egyértelmű válasz. Tény, hogy az író nem egyszer panaszolja leveleiben, hogy mennyi idejét rabolja el az efféle munka, és hogy ha nem volna pénzre szüksége, sohase adná fejét a széklábfaragásnak tekintett forgatókönyv-írásra. De hiába a sok csalódás és kiábrándultság a végeredmény láttán, újra meg újra nekifog a munkának, mintha minden egyes filmtervvel újjászületne a remény, hogy előbb-utóbb mégiscsak rátalál arra az új formanyelvre, amelyet a könyveiben is meg a mozivásznon is olyan megszállottan keresett.



A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/12 32-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11986