KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
   2014/december
MAGYAR MŰHELY
• Baski Sándor: Leltár miatt nyitva Magyar Filmhét
• Jankovics Márton: A bőség zavara Magyar Filmhét: kísérleti- és játékfilmek
• Gelencsér Gábor: Máskép(p) Magyar falu
• Schubert Gusztáv: Tizenkét szék Film, kritika, forgalmazás
• Stőhr Lóránt: Emberképző Illés György (1914-2006)
• Kolozsi László: Zászlómon a magyar színészek Beszélgetés Fazekas Csabával
EMBER AZ ŰRBEN
• Baski Sándor: A végtelenbe és tovább Csillagok között
• Hirsch Tibor: Féreglyuk-feeling Az univerzum meghódítása
ORWELL 1984
• Czigányik Zsolt: A Nagy Testvér árnyékában George Orwell: 1984
SAINT-EXUPÉRY
• Ádám Péter: Rajzolj nekem repülőt Saint-Exupéry és a film
• Saint Eva Marie: Igor Filmnovella
• Sándor Anna: A rózsa vándora A kis herceg mozija
GODARD
• Varró Attila: Fáktól az erdőt Godard: Búcsú a nyelvtől
• Kelecsényi László: Vezetékneve: Godard Az örök rebellis
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Istenek, emberek, rózsák Gdynia
HATÁRSÁV
• Zalán Vince: Szemben a gonosszal Wim Wenders: A Föld sója
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Orvosi acél Steven Soderbergh: A sebész
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Vadkeleten Délibáb
• Sepsi László: A dögevő álma Dan Gilroy: Éjjeli féreg
MOZI
• Barkóczi Janka: GETT - Válólevél
• Baski Sándor: Zárt rendszer
• Árva Márton: Eszeveszett mesék
• Kovács Bálint: Szexterápia A holocaust a lengyel filmben
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Határsáv

Wim Wenders: A Föld sója

Szemben a gonosszal

Zalán Vince

Salgado a nyomor és az embertelenség hiteles dokumentátora.

Wim Wenders megint megtalálta a maga emberét. Nevezetesen Sebastião Salgadót, a kortársi fotóművészet egyik legnagyobb alakját. Tudjuk, Wenders az évtizedek során már sokszor kilépett a játékfilm keretei közül, kivált olyan alkalmakkor, amikor kivételes személyiségek léte erre szinte felszólította. Először, amikor az egyik legnagyobb amerikai filmrendező, Nicholas Ray küzdött a halállal (Villanás a víz felett, 1980). Öt évvel később a japán Ozu ragadta el képzeletét (Tokyo-Ga), aztán Yamamoto a ruhatervezés mestere (Jegyzetek városokról és ruhákról, 1989) következett, majd egy évtizeddel később kubai zenész óriásokról (Buena Vista Social Club), 2011-ben pedig a csodás táncos-koreográfus Pina Bauschról forgatott (Pina). Ezek a filmjei nem játékfilmek, de távol állnak a szabályos dokumentum vagy portréfilm formától is. Wenders rendezte őket, mégis inkább képbeformált dialógusok, amelyben a résztvevő felek megpróbálnak eligazodni azok között a kérdések között, amelyeket az élet mindnyájunknak feltesz. Partnerei (nyugodtan mondhatnék alkotótársakat is) talán éppen karakteres magatartásukkal, s határozott válaszaikkal vonják magukra a filmrendező figyelmét, amelyet, megingathatatlan következetességet felmutató életútjuk hitelesít.


E különleges Wenders-sorozatba tartozik A Föld sója (The Salt of the Earth) is, amely az idei Cannes-i Filmfesztiválon az Un Certain Regard szekció zsűrijének különdíját nyerte el. Wenders-nek van egy rendező társa is, Salgado fia, Julio Ribeiro Salgado, aki már közös munkájuk előtt forgatott felvételeket apja életéről. E „páros” rendezés – a befejezett filmben – egyszerre mutatkozik hátránynak és előnynek. Hátrány, hogy – érthetően személyes okokból – olyan felvétel-csoportok is szerepelnek benne, amelyek képileg-gondolatilag kilógnak a film szerkezeti egységéből, amolyan „privát” filmeknek tetszenek. Előny viszont, hogy így kettős tükörben mutatkozik meg Sebastião Salgado, egyfelől a fia belsőséges, érzelmileg telített látásmódjában, másfelől Wenders külső, bizonyos értelemben objektív(abb) bemutatásában. A film gerincét Salgadónak a hivatás gyönyörűségeire és borzalmaira emlékező vallomása adja. A húsz éve Párizsban élő fotográfusnak, akit a legnevesebb fotóügynökségek (Sygma, Gamma, Magnum Photos) foglalkoztatnak, s aki több mint száz országban járt már, két fő „fotós terepe” van: szülőföldje, Brazília és Afrika.


A nyitókép Salgadónak a 430 kilométer hosszúságú brazil aranybányában, Serra Peladán készült felvétele, egy valóságos ember-katedrális, amelynek méreteinél talán csak a képkeretbe foglalt emberi szenvedés nagyságrendje a szívbemarkolóbb. Bruegel és Bosch egyszerre vannak jelen ebben a 20. századi kép-nyomatban. Nem lehet kétségünk: Salgadót mindenekelőtt hazája alávetettjeinek, éhezőinek sorsa érdekli. De a pokol legmélyebb bugyraival (mert még ezt is lehet fokozni) Afrikában ismerkedik meg. A rendszeres (!) tömegmészárlásokkal, az emberirtással, amelynek tettesei – emberek. Hogyan, miként, s meddig lehet fotókat készíteni egy száz kilométeres országúton, amelyen százhetvenezer halott fekszik? Wenders-t láthatóan ez a kérdés izgatta, az ember, akinek objektívjébe (kamerájába) folyamatosan embertársainak végtelennek tetsző gonoszsága tekint. Hogyan lehet ezt elviselni, meddig lehet ezt csinálni? S honnan van mindehhez Salgadónak lelkiereje?


A rendezés kerüli a harsányságot, nem próbálja meg túllicitálni sem azt a drámát, amelyet a fotókon látunk, sem azt, ami magában Salgadóban zajlik. Ezért tud pontos és hiteles lenni. Hiszen Wenders nem „életrajzi” filmet akart forgatni, amelyben rigorózusan felsoroltatnak a fotós pálya főbb állomásai vagy az ezredfordulón megjelentett albumok (a Workers: Archeology of the Industrial Age trilógiája, a Migrations, Africa, Genesis stb), hanem arra kíváncsi, hogyan is álljuk a gonosz tekintetét. Salgado kivételes: állja ezt a tekintetet, bizonyára ezért is lett Wenders alkotótársa. S bizonyára ezért képes fákat ültetni. A film mértéktartóan kitér az Instituto Terrára, a kilencvenes évek végén, feleségével, Leilával közösen Brazíliában létre hozott, mondjuk így, mintagazdaságra, amelynek főprogramja az újraerdősítés, de egyben növény-megőrző, környezetvédelmi oktatóközpont is. Wenders itt is kerüli a szentimentális felületességet, Salgadónak ez a tevékenysége tárgyszerűen jelenik meg a filmben. Ezért is különleges Wim Wenders filmje, mert egyértelműen fogalmazza meg, hogy az állhatatos szembenézés a gonosszal és a faültetés összetartoznak. Feltételezik egymást, egyik sincs a másik nélkül. A film-írástudók árulásának egyre jobban terjedő ragályának idején emlékezetes kivétel A Föld sója.    


A filmet Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ mutatta be.


 







A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/12 50-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11991