Magyar MűhelyFilm, kritika, forgalmazásTizenkét székSchubert Gusztáv
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy alapítvány, abban 12 virágos angol bútorszövettel kárpitozott, hajlított lábú, diófa szék.
De hagyjuk a régmúlt időket, ami volt,
nincs, ami nem volt, lett. A székeket széthordták, az alapítvány nyomát elfújta
a szél, az élet megy tovább, nem is akárhogyan, novemberben is nyílik az
ibolya, érik a málna, csicseregnek a madarak.
És még a Magyar
Filmhetet is megértük.
Szégyellje magát, aki ennyi
gyönyörűség közepette rosszra gondol, és a sorok közt olvas. Jobbnál jobb
filmeket vetítettek a MOM-Palace-ban, meg rosszabbnál rosszabbakat, ahogy az
már ilyen seregszemléken lenni szokott. (Kivéve persze, ha a Nagy Esztéta parancsba
adja: „elvtársak, alkossatok remekműveket”.) És mintha sohasem lett volna
átépítés, kurzusváltás, a legjobbak filmjeit élvezhettük a multiplexben: Török,
Pálfi, Mundruczó, Hajdu, az egykori szilaj tehetségű fiatalok, meg a maiak,
akik még valóban huszonévesek, legfeljebb kora harmincasok: Bodzsár, Reisz,
Császi, Zomborácz… úgy hangzik, mint egy eljövendő aranycsapat.
*
Osztap Bender
felnyitotta tiszta kék szemét: „Megbolondult? Hajdu ott se volt.”
*
Hát ez az; hol volt
Hajdu meg a Délibáb? Hajdu nem tudom
merre járt, a Délibáb mindenesetre a
dobozban várta sorsa jobbra fordulását. Persze nem „abban” a hírhedett három
T-s dobozban. Vége már rég a sötét időknek. Szebb jövőt építünk,
szólásszabadság van, ma már csak a józan üzleti megfontolás tilthat, tűrhet,
támogathat bármit is. A ma divatos magyar marketingstratégia szerint
kritikussal álmodni üres mozitermet jelent. A kritikus az Úr szöllejét pusztító
vaddisznó képében jelenik meg, dúvad, aki sem istent, sem embert, sem rendezőt
nem tisztel, egyetlen szándéka, hogy minden magyar filmet ízekre tépjen. Ugyan
honnan veszik! E paranoia miatt nem volt ott a Magyar Filmhéten, szakítva a
több mint negyven éves Filmszemle-hagyománnyal, a már elkészült, de még nem
forgalmazott magyar játékfilmek többsége. A 27 játékfilmből 18 már túl volt a
bemutatón, a kilenc ősbemutatóból kettő már röviddel a Filmhét után mozikba
került. A Senki szigete például már
rögtön másnap. Török Feri filmje ott is volt a Filmhéten, meg nem is. A mozibemutató
előestéjén tartott díszbemutatóra (a köztévéhíradós copyright szerint: „világpremier”)
ugyanis a sajtó nem mehetett be. (Igaz, a felzúdulás miatt beiktattak egy
kritikusok számára is látogatható pótvetítést, de hát addigra a baj már
megesett.) A forgalmazók rettegése a kritikusoktól külön cikket érdemel, itt és
most ez annyiban érdekes, hogyan fogják eljuttatni a magyar filmeket a nézőkhöz
azok a forgalmazók, akiknek efféle torzkép él a fejükben a recenzensekről. E
kiméra rózsaszín változata sem jobb: eszerint a kritikus a forgalmazó
piár-csapatának tagja, aki kis színesekkel, lelkendező dicshimnusszal köszönti
a rendező ragyogó géniuszát. Aki a kritikát és filmművészetet szembeállítja, az
nem ismeri a filmtörténet. A francia új hullám történetesen a Cahiers du Cinéma
szerkesztőinek tollából hömpölygött elő, az már csak ráadás hogy Godard,
Rohmer, Truffaut, Chabrol maga is rendező lett. Hosszan sorolhatnánk a példákat
Eizensteintől Pasoliniig, a neorealizmustól a free cinemáig. Az, hogy a magyar
forgalmazásban és kultúrpolitikában ez nem evidencia, több mint
tájékozatlanság, súlyos szakmai hiba.
Az MMA-nak egy vitathatatlan
előnye biztosan volt: a Mozgókép Alapítvány a magyar film minden területét egybefogta, átlátta és támogatta. Vajna a kezdet
kezdetén bejelentette, ő csak a nagyjátékfilmmel hajlandó foglalkozni. Ez nem
lett volna túl nagy baj, ha a Filmalap támogatásából kimaradt ágazatok másutt
támogatóra lelnek. Idővel a dokumentumfilmet, a kisjátékot, az animációt
illetve a tévéjátékok támogatását a NMHH Médiatanácsa felkarolta. De nem volt
minden ágazatnak ekkora szerencséje Az új, széttagolt rendszerből teljességgel
kimaradtak a filmforgalmazók és az art mozik. Nekik az elmúlt öt évben
legfeljebb alkalmi (és nagyon szerény!) alamizsna jutott. Átgondolt és
rendszeres támogatásuk megszűnt. E drámai helyzetet nem ajánlatos egy
vállrándítással elintézni: az ágazat cserbenhagyása ugyanis a magyar filmgyártást is veszélyezteti. A Filmalap
semmiféle stratégiát nem dolgozott ki az általa mecénált magyar filmek
forgalmazására, merthogy azt „a forgalmazók megoldják”. Csakhogy azokat az art
mozikat és művészfilmforgalmazókat, amelyek szívvel-lélekkel, nagy empátiával,
sok éves tapasztalattal és szakértelemmel egyengetik e filmek útját a
közönséghez (Cirko, Mozinet és mások), teljesen kizsigerelte az elmúlt öt év közönyös
kultúrpolitikája. Ha e kicsikre bízzuk a magyar film forgalmazását: az
gyakorlatilag zéró disztribúció, mert
egy forintot sem tudnak reklámra, plakátra, tévés beharangozókra költeni.
Sebaj, majd a tisztán piaci alapon működő forgalmazók beugranak helyettük: az
eddigi gyakorlat alapján azonban borítékolható a bukás, ezek a forgalmazók a
blockbusterekhez szoktak, a magyar művészfilm forgalmazása azonban egészen más
stratégiát kíván. Például a feltétlen bizalmat a minőségi, elemző filmkritikában.
Efféle bizalomról szó sincs: a 2014-es praxis épp az ellenkezőjét mutatja, a
magyar filmeket az utolsó pillanatig rejtegetik a magyar filmkritikusok elől,
ha ez megoldható lenne, még a mozikból is kitiltanák a recenzenseket. A
minőségi magyar filmkritika kiiktatása sikerágazat: az elmúlt öt évben sorra
szűntek meg a filmes szaklapok (mi vagyunk az egyetlen talpon maradt magyar filmművészeti folyóirat), minőségi honlapok,
ami mégis megmaradt – csak vegetál. Ahol nincs minőségi kritika, ott jön a
minimális gondolkodást, elemzést is nélkülöző véleményterror, a bősz anyázás.
Épp az, amitől a profitorientált forgalmazás halálosan retteg. Az eredmény
borítékolható: a sok száz millióval megtámogatott magyar filmek sorra buknak
majd. Azt mindenki tudja, hogy a magyar film e kicsi hazai piacon nagyon
szerencsés kivételektől eltekintve nem hozhat nyereséget, de arra azért ezerrel
kellene törekedni, hogy egy-egy magyar filmnek a lehető legtöbb nézője legyen.
Merthogy a film értük készül.
A mai filmforgalmazásnak
sajátos paradoxona, hogy a kicsi nemcsak szép, de nyereséges is. Miközben az 340
millióból (ebből a 236-ot állt a Filmalap) készült Senki szigete a nyitó héten be sem került a legjobb tízbe, a
hétmillióból forgatott „fapados” Van
valami furcsa….már az első hétvégén (!) majdnem nullszaldós lett (5486 néző;
6,3 millió forint), és nyilván nem áll meg itt. Talán furcsa…,, de nem
megmagyarázhatatlan. Jó lett volna a több éves szénszünetben agyalni kissé, mi
lesz a legyártott filmekkel? És mi van akkor, ha megváltoztak a nézői szokások,
ha beszáll a versenybe az internet, a YouTube, a Vimeo, az ncore, a
digitalizált art mozi etc. Meg persze azon is, hogyha több évre lehúzzák a
Magyar Mozi redőnyét, nem kell-e okos stratégiával, szívós aprómunkával és nem
kevés pénzzel a nulláról újraépíteni e brandet.
*
A Filmalap vezetése a
jelek szerint úgy érzi, a brilleket rejtő tuti nyerő széken ül, minden más
mellékes; csakhogy a 12 szék mindegyike kincseket rejt, és mindegyik egyaránt
fontos. Ez nem az a helyzet, amikor elegendő az egyszemélyi döntés, az egyszerű
többség vagy akár a két harmad. Minden szék, minden ágazat számít, a játékfilmgyártás,
a doku, az animáció, a kisjátékfilm, az ismeretterjesztés, a tévéjáték, a
filmipar (filmgyártól a köztévéig, Mafilmtől a filmlaborig), a forgalmazás és
az art mozi hálózat, a filmkritika, az oktatás, az archívum és a filmes
érdekvédelem csak együtt nyerhet. Ahogy a „12 dühös ember”, a 12 esküdt is csak
akkor juthat el a helyes döntéshez, amikor a véleményterror helyét átveszi a
vita, aminek során végül a pontos tények és érvek mindenkit meggyőznek. A filmszakmában sincs ennél hatásosabb
módszer.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 545 átlag: 5.6 |
 |
|
