KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
   2016/november
ESTERHÁZY PÉTER
• Forgách András: Házymozi Esterházy-adaptációk
• Molnár György: Péter filmje Esterházyra emlékezve
BÓDY GÁBOR
• Hegyi Zoltán: A kozmosz gerillája Bódy Gábor (70)
• Lichter Péter: Tengerentúli hullámhosszon Bódy experimentalizmusa
• Czirják Pál: Második tekintet Pieldner Judit: Szöveg, kép, mozgókép…
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Felvállaltam a közvetítő szerepét” Beszélgetés Varga Ágotával
• Bilsiczky Balázs: „A létezés is többszólamú” Beszélgetés Sopsits Árpáddal
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Nincs holnap A film noir műfaji családfája – 3. rész
• Roboz Gábor: Minden fekete A noir-címke
• Varró Attila: Kettős árnyék Noir és szerzőiség
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szemet szemért Velence
• Baski Sándor: Beilleszkedési zavarok CineFest – Miskolc 2016
• Horeczky Krisztina: A mi nagy hasznunkra BIDF
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Burton, ha diktál Ransom Riggs: Vándorsólyom-trilógia
• Varga Zoltán: Sólyomszárnyak suhanása Tim Burton: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
KRITIKA
• Kránicz Bence: Orvosság kizsákmányolás ellen Az ismeretlen lány
• Forgács Nóra Kinga: Rémségek kicsiny öble A sors kegyeltjei… meg a többiek
• Kovács Gellért: Nyelvében él Érkezés
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nem felejthető Memo
MOZI
• Alföldi Nóra: Állva maradni
• Ruprech Dániel: Az eljövendő napok
• Kránicz Bence: Érettségi
• Nagy V. Gergő: Halál Szarajevóban
• Vajda Judit: Úri viszonyok
• Barkóczi Janka: Az utolsó tangónk
• Soós Tamás Dénes: Tökös ötös
• Sándor Anna: Kubo és a varázshúrok
• Sepsi László: Kiéhezettek
• Huber Zoltán: Mélytengeri pokol
• Kovács Kata: Pizsamaparti
• Andorka György: Inferno
• Csiger Ádám: Lángelmék
• Varró Attila: Lány a vonaton
DVD
• Kránicz Bence: Egymásra nézve
• Géczi Zoltán: Rőtszakállú/Dodeskaden
• Kovács Patrik: A szakasz
• Gelencsér Gábor: Eldorádó
• Pápai Zsolt: A Sierra Madre kincse
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Webről nyomtatásba

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Memo

Nem felejthető

Kolozsi László

Nincs nagyobb átok annál, mintha mindenre emlékezünk.

Oliver Sacks neurológusnak az önéletrajzi regényéből, az Ébredések film készült, az egyik különleges esetét tárgyaló írásából – A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét – pedig opera. Sacks tette a nagyközönség számára is érthetővé és érdekessé az agykutatást. Tulajdonképpen romantikus író, aki hisz az emberi elme nagyszerűségében, következésképpen az ember nagyszerűségében; olyan író, akiben mintha nem lennének kételyek azt illetően, hogy az emberi agy a természet legkomplexebb és legtökéletesebb szerve. És abban is van valami romantikus, már-már megejtően szentimentális vonás, ahogy az agysérült betegeire néz: elsősorban is azt látja meg bennük, mitől lettek különlegesebbek, érdekesebbek. Számára egy ritka kór nem is feltétlenül betegség, sokkal inkább egy különleges képesség lehetősége.

Tasnádi István drámaíró (Titanic vízirevű, Made in Hungária, Közellenség, Finito, East Balkán, Memo) saját színdarabja nyomán készített tévéfilmje, súlyos témája ellenére hasonló okokból tűnik életigenlő műnek. A Memo nézhető úgyis, mint a felejtés felmagasztalása, vagy a boldogságkeresés filmje. Kihámozható belőle az a tanulság is: addig vagyunk egészségek, addig vagyunk képesek a zökkenőmentes életre, amíg agyunk tud rostálni, különbséget tenni emlékezetünkre érdemes és arra nem érdemes események között. Az, aki minden foghúzásra emlékszik, az emlékek súlyába beleroppan. A film ugyanakkor értelmezhető az alkotás metaforájaként: az írás úgy jelenik meg a Memóban, mint gyógyító tevékenység. Seress Ervin (Molnár Áron) azzal, hogy leírja emlékeit, megtanulja, hogyan szabaduljon meg tőlük, az alkotás tehát ebben az értelemben nem más, mint az emlékeink terhétől megszabadító tevékenység, az emlékezés ellen ható folyamat. Csukás Sándor operatőr nem tervezi túl a kompozíciókat, hasznos enteriőröket, a történetet szolgáló képeket alkot, és meglepően sokféle értelmezésre ad lehetőséget. Belegondolható a filmbe – mivel a történet a hetvenes-nyolcvanas évek Népköztársaságban játszódik, a Trabantok és a Lipótmező korában – egy rendszer- és korkritika is: a soha semmit sem felejtő Seress hibátlan memóriája miatt maga a megtestesült ellenzék. Valaki, aki szembesíthet bennünket, egykor kimondott szavainkkal, hitvallásunkkal. A Memo apa-film is, az elme megfigyelésével foglalkozó intézet fiatal kutatója Lónyai (Lengyel Tamás) maga említi, mi is motiválja valójában a kutatásait: apja elvesztett memóriájáért küzd. Azért kerül egy térbe, lakásba, a mindenre emlékező Seress, a mindent felejtő alzheimeres apa (Tasnádi István ügyes rendezésének gyenge pontja a casting és a színészvezetés, de Haumann Péter alakítása szívből dicsérhető); hogy hassanak egymásra, hogy az apa kigyógyuljon a totális felejtésből.

Ugyanakkor a film mintha nem mondaná ki, melyik is a rosszabb: mindent tudni vagy semmit. (Vagy gondolkodó lényként létezni egy elnyomó, autokratikus rendszerben.) Az egyedi betegségben szenvedő, semmit felejteni nem tudó férfi, mintha egy Sacks könyv hőse lenne, esetleg Darold Treffert különleges elméket felvonultató panoptikumának figurája. Szurkolunk neki, ahogy minden különleges képességűnek (Sacks dr. Langdon Down nyomán savant-nak nevezi őket). A film legerősebb jelenetei azok, amelyek Seress képességeit mutatják be: hogyan tör ki mindenkinél előbb egy labirintusból, hogyan győz memoriban.

Down hasonlóképpen írja le a memória természetét, mint Tasnádi (a film szakértője a jeles emlékezetkutató, Racsmány Mihály): nála az egész Grove lexikont betéve tudó kisfiú például az apja hangján mondta fel a kilenc kötetet, hiszen az apja olvasta azt föl neki. Seress is a hangok, szagok segítségével tapasztja meg agyában a vele történteket. Mindenesetre nem feledkezhetünk el a film legegyértelműbb értelmezéséről sem: a Memo arról szól, hogy az, ami az agyunkban kavarog (a kavargást remek animációs betéteken látjuk), veszélyes is lehet. Ránk is veszélyes lehet, másokra is. A kevesebb inger: teljesebb élet.

Tanulság: ne nézzünk tévét. Legfeljebb csak akkor, ha ilyen filmet adnak.



A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/11 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12947