FesztiválCineFest – Miskolc 2016Beilleszkedési zavarokBaski Sándor
A CineFest fényét Juliette
Binoche és az életműdíjas Makk Károly jelenléte emelte. A versenyszekció
színvonalára idén sem lehetett panasz.
Mi határozza meg
leginkább az embert? A származása, a neme, az anyagi helyzete, az
életkörülményei? A 13. CineFest filmjeit nézve találhattunk egy sokkal
univerzálisabb megfejtést. A mozgásirány is lehet döntő, az, hogy beilleszkedni
vagy kitörni akar hősünk. A perifériáról a központba igyekszik, vagy fordítva,
esetleg egyszerre szeretne kint és bent is lenni?
A legérzékletesebben
talán pont a fődíjas A semmiből nyúlt
a témához, amely egyben a 18 filmet számláló versenyszekció legaktuálisabb
darabja is volt. Matthew Newton drámája a migránskérdést taglalja, igaz, a
bevándorlók által alapított Egyesült Államokban egészen más fénytörésben
jelenik meg ez a probléma, mint Európában. A Bronxban játszódó történet három
olyan gimnazista történetét követi, akik látszólag semmilyen módon nem
különböznek kortársaiktól, amerikaiul beszélnek, amerikaiul viselkednek, és
teljes értékű tagjai az iskolai közösségnek. A guineai, perui és dominikai
származású tinédzsereket azonban a deportálás réme fenyegeti, nem Amerikában
születtek, és nincsenek megfelelő papírjaik. A családjukon kívül erről csak
egyik tanáruk tud, aki ügyvéd barátjával közösen megpróbál segíteni rajtuk. A „házi
feladatuk”, hogy a szülők segítségével ássanak elő minél több szörnyűséget a
család múltjából – üldöztetés, népirtás és nemiszerv-csonkítás a legjobb
kártyák a pakliban – ezek tudják csak meglágyítani a bírók szívét. A helyzet
kegyetlen iróniája, hogy amíg a két problémásabb, beilleszkedési zavarokkal
küzdő fiatalnak sikerül felmutatnia meggyőző bizonyítékokat, addig a rendezett
családi helyzetű mintadiákra a kiutasítás vár – az ő felmenői ugyanis „csak” az
amerikai álom vonzása miatt emigráltak a „lehetőségek földjére.”
A szintúgy kívülálló
(ausztrál) rendező filmje egy olyan jelenségre hívja fel a figyelmet, amely
széles körben talán kevéssé ismert – az illegális bevándorlót a nyelvet nem,
vagy alig beszélő, sajátjai közt élő feketemunkásként szokás elképzelni –, érzékenysége,
hitelessége révén mégis inkább párhuzamos coming of age-történetnek, mintsem tételfilmnek
tekinthető.
A beilleszkedés vágya a
deklaráltan női filmekben talán még hangsúlyosabb szerepet kap. A szekció
legegzotikusabb darabjában, a bangladesi Fejlesztés
alattban egy muszlim színésznő próbál a férfiak világában érvényesülni;
emancipációs kísérlete nemcsak magánéleti, de művészi síkon is folyik. Rubaiyat
Hossain munkája dramaturgiailag egyenetlen, a főhős dilemmái ugyanakkor
hitelesnek és átéltnek tűnnek – a rendezőnő alighanem a saját élményeit is
beleírta a történetbe. Pár ezer kilométerrel nyugatabbra a Toni Erdmann főszereplője, Ines egy nemzetközi cégben tölt be
fontos pozíciót, az ő egyenjogúsága látszólag megkérdőjelezhetetlen, mégsem
érezheti magát biztonságban: azért, ami a férfi kollégáit szinte alanyi jogon
megilleti, neki keményen meg kell küzdenie. A brazil Aquarius nyugdíjas zenekritikusa az ellenpélda: ő már nincs rászorulva
mások elismerésére. Egész életében a saját útját járta, és időskorára sem akar
beállni a sorba. Hiába győzködik a gyerekei, hogy adja el a lakását annak a cégnek,
amely felvásárolta az összes ingatlant a címbéli társasházban, nem hajlandó
feladni az elveit.
A függetlenség a
központi motívuma az egyik legmarkánsabb női alkotó, Kelly Reichardt új
filmjének, az Egyes nőknek is, amely
következetes folytatása az életműnek. A montanai helyszín által összekötött
három külön történet stilárisan egységes, az utolsó epizód mégis kiemelkedik. A
fiatal ügyvédnő (Kristen Stewart) és a családi farmon dolgozó lány (Lily
Gladstone) története a periféria fogalmának képlékenységére mutat rá. A
karrierje elején tartó jogász utálja vidéki megbízatását – tanároknak kell
továbbképzést tartania a négy órányi autóútra lévő kisvárosban –, a magányos
Jamie-nek viszont ezek a találkozások jelentik a hét fénypontját. Ahogy az
utolsó jelenetből is kiderül, Stewart figurája még a céges hierarchia alján vegetál,
pár száz mérfölddel délebbre viszont irigylésre méltó életet élő, nagyvilági
nőnek tűnik – ő a fény a montanai éjszakában, legalábbis a tehenészlány szemében.
Nem egy tipikus viszonzatlan szerelem kialakulását látjuk – Reichardt nem is
teszi egyértelművé, hogy miért keresi Jamie az ügyvédnő társaságát –, inkább
egy drámaiatlanságában is szívszorító kapcsolatkeresési és kitörési kísérletnek
lehetünk tanúi.
Az amerikai Joshua
Marston egy olyan nő portréját rajzolja meg, aki nem csak megpróbál, de ki is
lép addigi életéből, sőt ezt a mutatványt néhány évente meg is ismétli. Az Akit senki nem ismer Hitchcockot és
Chabrolt idéző alapszituációja szerint egy házas férfi (Michael Shannon)
életébe több évtized után újra belép egykori szerelme, aki annak idején szó
nélkül tűnt el. A Rachel Weisz által alakított nőt azonban most másképp hívják,
és a foglalkozása is egészen más. Nem átverésben utazik, nála a megunt
identitás lecserélése belső kényszer, időről időre továbbáll, hogy egy másik
szerepet éljen át. Tűnjön bármennyire is valószerűtlennek a figura, tökéletesen
testesíti meg azt az embertípust, aki egyszerre vágyik a kötődés biztonságára
és az újrakezdés szabadságára.
Xavier Dolan hatodik
filmjének (Ez csak a világ vége)
főszereplője is hasonló helyzetben van: a még mindig fiatal sztáríró több mint
egy évtizede tiszta lapot kezdett, elhagyta a szülői házat, és azóta egyszer
sem látogatott haza. Most megteszi, hogy halálos betegségét bejelentse. Úgy
tűnik, lelkiismeret-furdalása van, amiért kilépett ebből a közösségből, a
családi ebédet megfertőző toxikus légkör, az elszabaduló indulatok ugyanakkor
jól illusztrálják, honnan és miért menekült el annak idején.
Az amerikai Captain Fantastic is rendhagyó
családtörténet, itt azonban a kivonulás nem egyéni, hanem kollektív tett. A Viggo
Mortensen által alakított Ben megveti a modern társadalmat és a tömegtermelésre
berendezkedett iskolarendszert, hat gyerekét ezért saját maga neveli az erdő mélyén.
A három lány és a három fiú kicsattanóan egészségesek, korukhoz képest
kiemelkedően műveltek, képesek az önálló, szabad gondolkodásra, de anyjuk
halálát követően világossá válik, hogy a „való világra” nem lettek felkészítve.
Matt Ross író-rendező nyugodtan megvádolható azzal, hogy túlságosan idealizálja
a szabad szellemű poszthippi apát, az elbutult tömegtársadalomról és az egyéni
autonómia lehetőségéről feltett kérdései ugyanakkor nagyon is érvényesek.
Bár a műfaja sci-fi, az Azonosak is társadalmi parabolaként
működik leginkább. Drake Doremus utópiája gyakorlatilag a THX 1138 és A homár
párdarabja; míg Giorgos Lanthimos szatírájában a szingliség volt főbenjáró bűn,
itt a túláradó érzelmek, a szerelem számít anomáliának. A falanszter két
dolgozója mégis elkapja a „betegséget”, egymásba szeretnek, és szó szerint az
életük múlik azon, hogy el tudják-e titkolni kapcsolatukat. Amikor a vezetőség
bejelenti, hogy sikerült kifejleszteni egy gyógyszert, amelyet minden
regisztrált „fertőzöttnek” kötelezően be fognak adni, a páros csak egy módon
menekülhet: ha kilépnek a társadalomból. Ha koncepciója és fordulatai csak
mérsékelten eredetiek is, lenyűgözően kidolgozott képi világa, az ihletett
casting (Kristen Stewarthoz tökéletesen passzol a szerep, Nicholas Hoult pedig
már alakított fokozatosan öntudatra ébredő zombit az Eleven testekben) és sajátos atmoszférája miatt az Azonosak mindenképp érdemes a
figyelemre.
Az idei CineFest egyik
legnagyobb fogása, a legutóbbi Sundance szenzációja, Az ember, aki mindent tudott (Swiss
Army Man) a fingós gegek, a blőd poénok és a képtelen premissza (a
hajótörött főhős összebarátkozik egy hullával) álcája mögött szintúgy a kötődés
utáni elementáris vágyról szól. A sajátos buddy movie-ban egy kirekesztett,
magányos figura próbálja elmagyarázni a társadalom és az érzelmek működését a
világra gyermekien rácsodálkozó bomló testnek, aki cserébe saját túlvilági
perspektívájával világít rá az emberi tabuk, szokások és félelmek
abszurditására. Céljuk ugyanaz: visszatalálni a közösséghez – nem csak
földrajzi értelemben.
*
A 13. CineFest nagydíját,
a Zukor Adolf-díjat egy olyan film nyerte el, amely sem dramaturgiai, sem
vizuális értelemben nem nevezhető innovatívnak, győzelme mégis papírforma volt.
Martin Zandvliet író-rendezőnek sikerült megtalálnia a dán történelem egy
kevéssé dicsőséges fejezetét: a második világháború után a hadvezetés több mint
kétezer német hadifoglyot küldött a dán partokra taposóaknát hatástalanítani.
Közülük minden második meghalt vagy megnyomorodott.
Zandvliet ügyesen hozza
zavarba nézőit: főszereplőnek riadt arcú, szánni való gyerekkatonákat választ,
míg az osztagot vezető dán őrmestert (Roland Møller) kegyetlen pszichopataként
láttatja – legalábbis eleinte –, így kényszerítve rá a közönséget, hogy a
németekkel azonosuljon. A homok alatt
nézőpontja maximálisan humanista, fel sem merülhet az az értelmezés, hogy a
nácik által besorozott fiatalok megérdemlik a sorsukat. Valós erkölcsi dilemma
tehát nincs – még az őrmester kérges szíve is meglágyul a fináléra –, cserébe
sikerül az alapszituációban rejlő suspense-t gátlástalanul kiaknázni.
Árnyaltabb, komplexebb
filmet már díjaztak Miskolcon, feszültebbet, izgalmasabbat még aligha.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 4 átlag: 6.25 |
|
|