KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
   2016/november
ESTERHÁZY PÉTER
• Forgách András: Házymozi Esterházy-adaptációk
• Molnár György: Péter filmje Esterházyra emlékezve
BÓDY GÁBOR
• Hegyi Zoltán: A kozmosz gerillája Bódy Gábor (70)
• Lichter Péter: Tengerentúli hullámhosszon Bódy experimentalizmusa
• Czirják Pál: Második tekintet Pieldner Judit: Szöveg, kép, mozgókép…
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Felvállaltam a közvetítő szerepét” Beszélgetés Varga Ágotával
• Bilsiczky Balázs: „A létezés is többszólamú” Beszélgetés Sopsits Árpáddal
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Nincs holnap A film noir műfaji családfája – 3. rész
• Roboz Gábor: Minden fekete A noir-címke
• Varró Attila: Kettős árnyék Noir és szerzőiség
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szemet szemért Velence
• Baski Sándor: Beilleszkedési zavarok CineFest – Miskolc 2016
• Horeczky Krisztina: A mi nagy hasznunkra BIDF
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Burton, ha diktál Ransom Riggs: Vándorsólyom-trilógia
• Varga Zoltán: Sólyomszárnyak suhanása Tim Burton: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
KRITIKA
• Kránicz Bence: Orvosság kizsákmányolás ellen Az ismeretlen lány
• Forgács Nóra Kinga: Rémségek kicsiny öble A sors kegyeltjei… meg a többiek
• Kovács Gellért: Nyelvében él Érkezés
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nem felejthető Memo
MOZI
• Alföldi Nóra: Állva maradni
• Ruprech Dániel: Az eljövendő napok
• Kránicz Bence: Érettségi
• Nagy V. Gergő: Halál Szarajevóban
• Vajda Judit: Úri viszonyok
• Barkóczi Janka: Az utolsó tangónk
• Soós Tamás Dénes: Tökös ötös
• Sándor Anna: Kubo és a varázshúrok
• Sepsi László: Kiéhezettek
• Huber Zoltán: Mélytengeri pokol
• Kovács Kata: Pizsamaparti
• Andorka György: Inferno
• Csiger Ádám: Lángelmék
• Varró Attila: Lány a vonaton
DVD
• Kránicz Bence: Egymásra nézve
• Géczi Zoltán: Rőtszakállú/Dodeskaden
• Kovács Patrik: A szakasz
• Gelencsér Gábor: Eldorádó
• Pápai Zsolt: A Sierra Madre kincse
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Webről nyomtatásba

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

BIDF

A mi nagy hasznunkra

Horeczky Krisztina

A világra nyitott dokumentumfesztivál mostoha körülményei ellenére idén is bizonyította: Budapest egyik legfontosabb kulturális eseménye.

 

A lengyel Hanna Polak tizennégy évig készült dokumentumfilmje, a Valami jobbra várva (Something Better to Come) tavaly a legfelkavaróbb, mi több, a legmeghatározóbb kultúrélményem volt. A dán-lengyel munka helyszíne Európa legnagyobb hulladéklerakója, a Moszkva központjától húsz kilométerre lévő Szvalka; ez az otthona a forgatás kezdetén tízéves Julának, édesanyjának és megannyi sorstársuknak. Vajon kikerülhetnek, kitörhetnek-e a szürreális, apokaliptikus szeméttelepről, emberhez méltó életet kezdve? A múlt évi Budapest International Documentary Festival-on (BIDF) vetített, 2014-es mű címe, amely idézet az Éjjeli menedékhelyből, érvényes az idei seregszemle versenyfilmjeinek túlnyomó többségére is. (A harmadik BIDF-en harminchat mű versengett, közülük nyolc rövidfilm.) A megtekintett tizenhat „egész estés” doku majd’ mindegyikében azonban nem pusztán valami jobbra várnak, hanem a jobbért is léteznek. Mint Szatyin mondja a Gorkij-dráma IV. felvonásában, az öreg zarándokot, Lukát citálva: „Hát a jobbért élnek az emberek, kedves fiam! (…) Ezért minden embert tisztelni kell… Mert hiszen nem tudjuk, hogy milyen, hogy miért született, hogy mi telik ki tőle… Lehet, hogy a mi boldogságunkra született… A mi nagy hasznunkra…”.

A BIDF díszvendége, a 39 éves, afroamerikai Samantha Montgomery gyerekként tapasztalta meg a családban elkövetett fizikai és szexuális bántalmazást, erőszakot. A nyíltan leszbikus énekes-dalszerző New Orleans legveszélyesebb részén lakik, nappal időseket ápol, esténként Princess Shaw néven lepukkant klubokban lép fel, a köztes időben a YouTube-ra teszi föl felvételeit és beszél önmagáról. Egyedül van, mint a kisujja. Mindeközben egy ismert muzsikus, bizonyos Ophir Kutiel (művésznevén: Kutiman) árgus szemekkel figyeli a monitorán Tel Avivból. Kutiman új projektje, hogy amatőr zenészek a YouTube-ra posztolt videóiból készít szimfóniaszerű kollázsokat, Samanthában pedig meglátja azt, amit a The Voice zsürorai közül senki: a zsigeri zenei pophercegnőt. Az izraeli Ido Haar kreatív dokuja, A színpadon Princess Shaw (Presenting Princess Shaw) játékfilmes machinációtól nem mentes, keserédes XXI. századi Hamupipőke-történet. A világ legnagyobb videómegosztó portálja, zenei archívuma a globalizáció jelképe, amely a magával ragadóan őszinte Samanthának nem pusztán eszköz a pőre megmutatkozásra, a magány enyhítésére, hanem – túl a megérdemelt karrieren – módot ad arra, hogy a virtuális téren kívül építsen ki eleven kapcsolatokat, meglelve fölfedezőjében az ikerpárját.

„Mintha elrabolták volna” – mondja Ron Suskind Pulitzer-díjas újságíró, bestsellerszerző a fiáról. A Mesés élet (Life, Animated) főhőse, Owen Suskind háromévesen „hirtelen eltűnik a világból”; nem beszél, a diagnózis: autizmus. Az egyik halandzsa-szó, amit majd kimond, a „Juicervose!”, sajátos, lúdbőröztető idézet A kis hableányban fölcsendülő dalból, a Szegény mélabús lélek-ből, amit Ursula, a tenger gonosz boszorkája énekel: „It won’t cost you much / just your voice!” („Nem kerül sokba, csak a hangodba!”). A jól szituált, rendkívül intelligens szülők rájönnek, hogy fiukat elnyelte a Disney-univerzum, és vissza akarják szerezni maguknak: a filmek segítségével kommunikálnak a párbeszédeket kívülről fújó Owennel. Az apa azonos című sikerkönyvének látványában lenyűgöző adaptációját átszövik a Disney-rajzfilmrészletek, míg a fiú életének traumáit nyomasztó, fekete-fehér animációval mondják el. Az Oscar-díjas Robert Ross Williams a Diákzsűri díját elnyert művét mindazonáltal túl tökéletesre csiszoltnak vélem, főleg a producer apa megszólalásaikor éreztem, hogy ez egy sokszor és mára hibátlanul felmondott fabula a szeretet, az áldozathozatal, az odaadás és a szenvedély erejéről. A ma huszonöt éves, egy segítő házban önálló életet kezdő, stílszerűen egy moziban dolgozó Owen identitásának alapja a Disney-világ, ez az elsődleges referencia számára, az alfa és az ómega. Ennek tragikuma V-effektként hat a professzionalitásában, dramaturgiájában is hollywoodias alkotásban.

Jerzy Sladkowsky ízig-vérig szláv Don Juanjának főszereplője az idei Vilniusi Filmfesztiválon doku-kategóriában elnyerte a legjobb színész díját. A Nyizsnyij Novgorodban az anyjával élő Oleg Maximov szocializációs és ún. társas kapcsolati problémákkal küzd; állítólag Asperger-szindrómás, bár ezt a közönségtalálkozón egy szakértő előtt többen kétkedve fogadtuk. A huszonkét éves fiatalemberen a fehérnépek igyekeznek megveszekedetten segíteni, afféle megmentőként: így a fiánál jóval súlyosabb patológiás esetnek tűnő, neuraszténiás tanárnő anya, a mániásan a nemiség körül gravitáló, a páciense viselkedését teljesen félreértő, botcsinálta pszichoterapeuta, valamint egy drámacsoport tagja, a szép Tánya. A tragikomikus, rafinált, csehovi levegőjű svéd-finn koprodukciót azért is tartom a BIDF egyik legnagyszerűbb filmjének, mert gyakorta úgy tűnt, mintha a kamerák előtt feltűnően fesztelen Oleg játszana. Kiválóan. A rendező egy interjúban elmondta, a fiú stressz alatt mindig „alakoskodott”, sosem volt természetes, a hozzá egyre közelebb kerülő, kísérletező kedvű Tánya pedig úgy viselkedett, mint egy színésznő – azaz, nem csak Oleggel flörtölt, hanem vele is. A veterán lengyel filmcsináló megérezte, megértette, és felszínre hozta a farkastéma iránt rajongó, játékos hajlamú orosz fiúban az érzelmekre éhes, a költőiség iránt fogékony, eredeti személyiséget, aki lehetne akár egy pszichohorrorral ötvözött elégikus szerelmes mozi főhőse is – hiszen Sladkowskynál is azzá válik.

Borlängen polgármesterét, Patrik Anderssont az kapcsolja ki, ha egy autómosóban ül a kocsijában, vagy amikor a haját festik-melírozzák. A külleme alapján bornírt paprikajancsi hívta életre Szomália bandycsapatát a 2014-es világbajnokságra – menekültekből, a részvétel a fontos jelszóval. A Közönségdíjas, svéd Kedves emberek (Nice People) gyökeresen más látószögből ábrázolja a menekültkérdést, mint az Arany Medvével is kitüntetett, a BIDF-en szereplő, moziforgalmazásba került Tűz a tengeren (Fuocoammare). Gianfranco Rosi megrázó remeklése azzal szembesít, hogy Lampedusa szigetlakói számára közel két évtized alatt a hétköznapok részévé vált korunk krízishelyzete: a lélekvesztőkön élve vagy halva a kontinensre érkező, sok-sok ezer afrikai, közel-keleti embertársunk. Karin af Klintberg és Anders Helgeson felemelő, humorral teli opusában a Svédországban élő háromezer szomáliai háborús menekült közül tizenheten próbálják elsajátítani a jéglabdázás csínját-bínját egy helyi, módos hongkongi bevándorló szponzorálásával. Azzal, ahogyan a férfiak csapattá szerveződnek, kijutva a 2014-es irkutszki, majd a 2015-ös habarovszki VB-re (összesen három gólt lőve), a rasszizmustól nem mentes iparváros nemzetközi hírű büszkeségeivé válnak. Az időközben a bevándorló leányokból is bandycsapatot verbuvált Anderssonnak ez volt a lehetetlent kísértő, innovatív küldetése: célt és arcot adni a menekülteknek, akik a szpartakiádokon az elhagyott országukat képviselik, miközben úgy érezhetik, hogy valóban hazára leltek az értük szorító skandinávoknál.

Európa második legnagyobb autógyártója, a PSA Peugeot-Citroën a rekordeladások ellenére 2011-ben úgy döntött, bezárja az Aulnay-sous-Boisban lévő, kitűnően prosperáló gyárát. 2013. január 16-án négyszáz munkás elkezdi meghatározatlan idejű sztrájkját, amelynek május 20-án lesz vége, kétszázhúsz emberrel. Françoise Davisse közel kétórás, Franciaországban jelentős közönségsikert arató filmje, az Oroszlánszívűek (Comme de lions) eszembe idézte a Dardenne-fivérek csodálatos munkáját, a Két nap, egy éjszaká-t. Mindkét műben a hatalommal szembeni ellenállás módja, annak dacos kulturáltsága, a méltóság fenntartása-megőrzése, a bajtársiasság eszméje válik hangsúlyossá – kiszolgáltatott, eleve vesztes helyzetekben, a szakszervezetek súlytalanná válásakor. A függetlenségével, megvesztegethetetlenségével a sztrájkoló keménymag bizalmát bíró Davisse – hasonlóképp a Dardenne testvérekhez – a bukás heroizmusát mutatja meg. Ezért is, hogy mottója lehetne Beckett alábbi sora, amelyet egyik kedvenc teniszbajnokom, Stan Wawrinka a karjára is varratott: „Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra. Bukj újra. Bukj jobban”. (Előre vaknyugatnak)

A fesztiváldokuk vízjele, hogy a (fő)szereplőket nézve okkal idéződhet fel bennünk a Brian élete kultikus mondata: „Ti mind egyéniségek vagytok!”. A filmekről gondolkodva leginkább arcokra, mondatokra emlékszem: például a norvég sakkzseni, az emberi elme csodája Magnus Carlsenre (Magnus), aki a novemberi, New York-i világbajnoki címvédő tornája előtt azért nem nézi meg az ötszáz órányi családi és egyéb róla forgatott filmfelvételből készült norvég dokut, mert az meghökkentő nyíltsággal szól a gyengeségeiről, frusztrációiról is. Kihívója, Szergej Karjakin látta, és végigjegyzetelte a filmet a teamjével. Földünk ikonikus tangópárosának nőtagját, a nyolcvankét éves, argentin María Nievest nézve olyan, mintha egy Fellini-, vagy egy Almodóvar-moziba csöppennénk. Az utolsó tangónk (Un tango más)), melynek Wim Wenders a producere, először mondja el, miért ért véget több mint negyven év után, 1997-ben az egymással konokul nem kommunikáló, táncosként a mai napig aktív hajdani házas- és szerelmespár, Nieves és a nyolcvanöt esztendős Juan Carlos Copes érzelmileg is tornádószerű partnersége.

A BIDF-en, csakúgy mint tavaly, ismét olyan sorsokba nyertem betekintést, hogy vélhetően jó ideig ingerszegénynek, kimódoltnak, mesterkéltnek, üresnek érzek majd más műfaji produkciókat. Budapest egyik legfontosabb kulturális eseménye egy a világban nagyra becsült, ünnepelt, míg hazánkban ingerlően mostoha sorsra ítélt zsáner rangját, művészi erejét, nagyságát igazolja, túl a szellemi kalandon, és az érzelmi katarzison – kizárólag a mi nagy hasznunkra.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/11 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12932