KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
   2016/november
ESTERHÁZY PÉTER
• Forgách András: Házymozi Esterházy-adaptációk
• Molnár György: Péter filmje Esterházyra emlékezve
BÓDY GÁBOR
• Hegyi Zoltán: A kozmosz gerillája Bódy Gábor (70)
• Lichter Péter: Tengerentúli hullámhosszon Bódy experimentalizmusa
• Czirják Pál: Második tekintet Pieldner Judit: Szöveg, kép, mozgókép…
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Felvállaltam a közvetítő szerepét” Beszélgetés Varga Ágotával
• Bilsiczky Balázs: „A létezés is többszólamú” Beszélgetés Sopsits Árpáddal
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Nincs holnap A film noir műfaji családfája – 3. rész
• Roboz Gábor: Minden fekete A noir-címke
• Varró Attila: Kettős árnyék Noir és szerzőiség
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szemet szemért Velence
• Baski Sándor: Beilleszkedési zavarok CineFest – Miskolc 2016
• Horeczky Krisztina: A mi nagy hasznunkra BIDF
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Burton, ha diktál Ransom Riggs: Vándorsólyom-trilógia
• Varga Zoltán: Sólyomszárnyak suhanása Tim Burton: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
KRITIKA
• Kránicz Bence: Orvosság kizsákmányolás ellen Az ismeretlen lány
• Forgács Nóra Kinga: Rémségek kicsiny öble A sors kegyeltjei… meg a többiek
• Kovács Gellért: Nyelvében él Érkezés
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nem felejthető Memo
MOZI
• Alföldi Nóra: Állva maradni
• Ruprech Dániel: Az eljövendő napok
• Kránicz Bence: Érettségi
• Nagy V. Gergő: Halál Szarajevóban
• Vajda Judit: Úri viszonyok
• Barkóczi Janka: Az utolsó tangónk
• Soós Tamás Dénes: Tökös ötös
• Sándor Anna: Kubo és a varázshúrok
• Sepsi László: Kiéhezettek
• Huber Zoltán: Mélytengeri pokol
• Kovács Kata: Pizsamaparti
• Andorka György: Inferno
• Csiger Ádám: Lángelmék
• Varró Attila: Lány a vonaton
DVD
• Kránicz Bence: Egymásra nézve
• Géczi Zoltán: Rőtszakállú/Dodeskaden
• Kovács Patrik: A szakasz
• Gelencsér Gábor: Eldorádó
• Pápai Zsolt: A Sierra Madre kincse
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Webről nyomtatásba

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Velence

Szemet szemért

Schubert Gusztáv

A művészetben egyetlen nagy név sem mehet biztosra, idén Velencében a kevéssé ismert rendezők okozták a kellemes meglepetéseket.

 

Megbolydult világban élűnk, a boldog békeidőknek vége, a negyven éven át tartó hidegháború után kapott eséllyel nem tudott élni a globalizálódó világ, új konfliktusok fenyegetnek új szereplőkkel, nem a mérsékelt, megfontolt és humánus politizálás lett a követendő példa, a vallási fanatizmus, a nacionalizmus, a politikai szélsőség a trendi. És mindezt súlyosbítja, hogy konfliktusainkat nem józan ésszel, hanem egyre inkább erőből próbáljuk megoldani.

 

 

„Enyém a bosszúállás…”

 

Nem nagyon lepett hát meg, hogy az idei Mostra kínálatában a véres elégtétel volt az egyik leggyakoribb téma. Civilizált társadalomban a bosszúállást a sértett rendszerint átruházza az igazságszolgáltatásra. Sok oka lehet annak – mutatják e bosszúfilmek is – miért veszi valaki mégis a saját kezébe a jóvátételt. Az önbíráskodás rendszerint akkor válik bevett gyakorlattá, amikor a törvényes intézmények nem tudnak, akarnak többé érvényt szerezni az igazságnak. Például, ha a bűnösök szabadon grasszálhatnak, mint Raúl Arévaló filmjében. Az Egy nyugodt férfi dühe (Tarde para la ira) hőse, José tényleg türelmes, csendes ember, ki gondolná róla, hogy bizalmat ébresztő nyugalma és józansága mögött precízen végiggondolt bosszú terve munkál. Menyasszonyát egy ékszerbolti rablás során az egyik álarcos támadó hidegvérrel agyonverte, ezért amikor az egyetlen elfogott bandatag, a gengszterek sofőrje kiszabadul, a férfit túszul ejtve és csaliként használva, José egyesével vadássza le a banda szökésben lévő tagjait. A film tudatosan kerüli a hasonló sztoriknál megszokott látványos akciódramaturgiát, ebben a kisrealista spanyol bosszúfilmben mind a jéghideg düh, mind a véres bosszú hétköznapi, átélhető közelségbe kerül a nézőhöz.

A holland Martin Koolhoven vadnyugati vendetta-filmjében – Kénkő (Brimstone) – a vallási fanatizmus és a brutális férfigőg korbácsolja fel a szenvedélyeket. A néma Liz (Dakota Fanning), a kis telepes-közösség megbecsült tagja, kemény, határozott, ugyanakkor jólelkű fiatalasszony, a nyitójelenetben épp egy istentisztelet közben megindult szülést segít levezetni, vajúdás közben azonban komplikáció lép föl, Liznek súlyos döntést kell hozni, vagy az anya életét menti meg, vagy a kisbabáét. A gyermekét elvesztő apa meg akarja ölni a „gyilkost”, az aznap érkezett új lelkipásztor lebeszéli ugyan a bosszúról a részeg telepest, de nem a jóindulat vezérli, neki van súlyos elszámolnivalója Lizzel. A híveit a pokol tüzével riogató presbiter (Guy Pearce) bosszúja egyre durvább formát ölt, az egyházfi előbb Liz birkáit mérgezi meg, majd a férjét öli meg brutális kegyetlenséggel. Mit tett Liz, ami ilyen gyilkos indulatot kelthet valakiben, és egyáltalán, ki ez a könyörtelen idegen? Koolhoven rákmenetben meséli el a választ a következő két órában. Rendkívül szövevényes és fordulatos történet veleje: a lányt bigott apja üldözi, vendettája valójában szerelmi bosszú. A lelkész ugyanis – miután megalázta és öngyilkosságba kergette feleségét – a kislányára vet szemet, aki azonban elmenekül vérnősző atyja elől. Hogy aztán az életét megmentő kínaiak eladják egy bordélyosnak. Vérfertőzés, pedofília, vallási téboly, szexrabszolgaság, brutális gyilkosságok sora. A csőstől érkező borzalom hitelteleníti Liz történetét, ennyi sorscsapás már statisztikai képtelenség. Kár ezért a túlzó regényességért, mert Koolhoven gyengíti vele nagyon is jogos kritikáját: a vallási/ideológia fanatizmus és a nők alávetése cseppet sem ritka kombináció. Kortársaink rémtetteiből tudjuk – Szrebrenyicától Moszulig – a tesztoszterontól, a kisebbrendűség érzésétől, meg a küldetéstudattól fűtött macsó a leggyávább és legförtelmesebb fenevad.

Ebbe a kategóriába tartoznak Az éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals) „városi népeket” leckéztető redneck útonállói is, akik Nyugat-Texas sztrádáin vadásznak magányos nőkre, veszélytelennek látszó autósokra. Így esik áldozatul Tony Hastings (Jake Gyllenhaal) családja is, feleségét és lányát elrabolják, megerőszakolják és megölik. Tony magát okolja, mert nem tudta megvédeni őket. Egy elfásult, szűkszavú rendőrhadnagy (Michael Shannon) nyomoz az ügyben, hosszú hónapokon át, de nincs elég bizonyítéka a gyanúsítottak letartóztatásához, úgyhogy idővel felajánlja segítségét a tehetetlen férjnek: halálos beteg, nincs vesztenivalója, nyírják ki a mocskokat. A szelíd lelkű Tonynak megtetszik az ötlet. Az igazi bosszúálló azonban nem ő, hanem teremtője. Tony ugyanis regényhős. Bosszújának hátborzongató története a regényíró bosszújának eszköze, aki így vesz elégtételt sikeres feleségén (Amy Adams), aki 19 évvel azelőtt elhagyta egy gazdagabb és sármosabb pasi kedvéért. Sztori a sztoriban, regény a filmben, láttunk már ilyet, de nem ez az igazán izgalmas Az éjszakai ragadozókban. Tom Ford (nem névrokon, hanem maga a híres divattervező) ugyan mesterien szövi egybe a filmbeli valóság és a regénybeli fikció, a két bosszú történetét, második filmjében is a hiteles lélekrajzra épített szerelmi dráma, a kettős életet élő, sikeres nappali és zaklatott, sebzett éjszakai énje közt őrlődő főhős áll a célkeresztben. A zsűri nagydíját elnyerő Tom Ford-film elegáns bravúr-darab, de nem remekmű, pedig a felvezető jelenet, a polgárpukkasztó vernisszázs, ahol 150-200 kilós elformátlanodott táncosnők a vágy titokzatos tárgyai és a falánkság papnői, súlyos társadalomkritikát ígér, ez azonban elmarad.

Az Arany Oroszlánt kiérdemlő Lav Diaz film sokkal keményebb. Az asszony, aki elment (Ang Babaeng Humayo) neorealista elszánással száll alá a filippino társadalom legsötétebb bugyraiba, legyen szó a mélyszegénységről, a kíméletlen vadkapitalistákról, a korrupció rothasztotta államgépezetről, vagy a jellemtelen klérusról. 1997. szeptember 5. a rádió híreit halljuk: Hongkong nemrég a Kínai Népköztársaság része lett, emiatt sok gazdag filippino tér haza, akikre odahaza emberrablók vadásznak. Az életfogytig elítélt Horacia Somorostro még nem tudja, hogy ez a nap az ő számára is sorsfordító lesz. Legjobb barátnője mindenki meglepetésére feladja magát: ő követte el a gyilkosságot, amiért Horacia harminc éve bűnhődik. Az egykori tanítónő valóságos Teréz anya (akinek a halálhíréről szintén a rádióból értesülünk), mindenkin segít, olvasni tanítja a rabtársnőit, oktatja a gyerekeiket, még a börtönőrök is nagyra becsülik. A rablógyilkosságért ártatlanul elítélt rab történetét Tolsztoj 1882-ben írott rövid példabeszéde ihlette. Ivan Dmitrijevics Akszjonov 26 éve senyved egy szibériai fegyenctelepen, amikor egy újonnan érkező rabról kiderül, ő gyilkolta meg a gazdag kereskedőt, akinek megölését Akszjonovra fogták. A rabok által szentként tisztelt Akszjonov megbocsát az ellene vétkezőnek. Mielőtt szabadulhatna, békében visszaadja lelkét az Úrnak.

Lav Diaz ott kezdi történetét, ahol Tolsztoj befejezte. Horaciát (Charo Santos) kiengedik a börtönből, várja a szabadság. Vagy inkább a végtelen űr, amit semmi sem tölthet ki, mert a régi élete már örökre odavan, férje meghalt, lánya elhidegült tőle, a fia pedig csavargó lett valahol. Elindul, hogy megkeresse. Megérkezik a kisvárosba, ahol ifjúságát töltötte. Ott él hajdani vőlegénye, Rodrigo Triana, az igazi bűnös, aki a gyilkost annak idején felbérelte, majd a gyanút menyasszonyára terelte, hogy így álljon bosszút rajta, amiért elhagyta egy másik férfiért.

Horacia nemes jelleme a börtönből szabadulva sem változik. Lakást bérel a szegénynegyedben és segíti a környék páriáit. Enni ad a félkegyelmű hajléktalan nőnek, támogatja az éhező nagycsaládot, amikor ágrólszakadt mozgóbüfés barátjának kórházba kell vinnie a kisfiát, helyette árulja a főtt tojást, meggyógyítja a félholtra vert transzvesztitát… A nappal takarosan öltöző idős asszony, éjszakánként másfajta életet él: kopott nadrágot, dzsekit ránt magára, baseballsapkát nyom a fejébe. Olyan vagy, mint Batman, mondja a jóhumorú, jólelkű balut-árus, felbukkansz a sötétből, aztán ahogy jöttél, hirtelen eltűnsz. Idővel összeáll a kép: a caritas nem utolsósorban a bosszú eszköze, Horacia a kis csapatától mindent megtud Don Rodrigo helyzetéről, szokásairól. Merthogy az asszony nem mondott le a vendettáról. A cinikus maffiózó rászolgál a büntetésre, büszke a könyörtelenségére, de valamiféle kétely azért zavarja, jó barátját, a helybéli katolikus papot faggatja, hogyan szabadulhatna meg a bűntudattól. Isten ismeri az igazságot, de nem siet elmondani – ez a Tolsztoj-novella eredeti címe. Lav Diaz nem annyira galamblelkű, mint Lev Nyikolajevics. Ha egy jó embert harminc évre börtönbe juttathat a rosszakarat, ha az isteni igazságszolgáltatás elmarad, akkor az Isten részese lesz a bűnnek. (Nem mellesleg Diaz 2013-ban már filmre vitte – meglehetősen szabadon – Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését is.)

A neorealizmust emlegettem, a hasonlóság a társadalomkritikában és a szegények iránti szolidaritásban áll, de Lav Diaz stílusa egészen más, mint az olasz rendezőké volt, nála nincs dinamikus és szenvedélyes montázs, hosszan kitartott fix plánokból rakja össze a filmet, nincs premier plán sem, a játék színházi és nem filmszínészre szabott, hőseivel együtt érez, de tárgyilagosan, távolságtartással mutatja meg őket, kerüli a melodramatikus hatáskeltést. A Humayo majd’ négy órás film. Ami Lav Diaz életművében rövidnek számít. Az idei Berlinalén Ezüst Medvével díjazott, az 1896-os filippino szabadságharcot felidéző Hele Sa Hiwagang Hapis 8 órás volt, de csinált már 12 órás filmet is. Ez persze óriási hátrány a forgalmazásban, de bizonyos esetekben – lásd Sátántangó – nélkülözhetetlen feltétele a kifejező erőnek. Egy nyolc-tízperces fix plánnak hipnotikus ereje van, beszív a jelenetbe, ott vagyunk Calapan külvárosában. Lav Diaz egyébként nem „a filippino Tarr Béla”, még a hosszú beállítást sem ugyanúgy használják. Egyben hasonlítanak: mindkettő „nagyszabású”. A tisztes szándékkal, profin megcsinált középszerű filmek sokaságában újra és újra bizonyítják a mozgókép ellenállhatatlan elemi erejét.

Az idei Mostra is megmutatta, a művészetben mindig kockáztatni kell, a „nagy név” sohasem 100%-os garancia. Wim Wenders, Terrence Malick, Emir Kusturica idei szerény teljesítménye mellett a fesztivál legszellemesebb szatírája, az argentin Díszpolgár (El Ciudadano Illustre) is ezt bizonyította. Mariano Cohn és Gaston Dupret íróhőse minden körülmények között ragaszkodik ahhoz, hogy védőháló nélkül alkosson. Amikor átveszi a Nobel-díjat, a ceremónián megvallja, úgy érzi, épp most irtják ki belőle az írót, arra csábítják a díjjal, hogy dőljön csak hátra kényelmesen. Nem pozőrködik, írói szabadságához az olvasóival szemben is ragaszkodik. Stockholm után meghívják isten háta mögötti argentin szülővárosába, hogy vegye át a díszpolgári oklevelét. Salasba visszatérve, amelynek fojtogató levegője elől negyven éve elmenekült, az élet és az irodalom csap össze röhögtetően groteszk jelenetekben. A Nobel-díjas regényekben leleplezett kicsinyesség visszavág a „nagy embernek”, az író azonban ez alkalommal sem hajlandó hízelkedő, szép szavakra.

A hírnév egyik súlyos következménye, ha az író prófétának kezdi képzelni magát. Sajnos ez történt a nagyszerű Terrence Malick-kel. Váteszi hevületét már Az élet fája is megszenvedte, de ott még éreztük A mennyei napok őszinte panteizmusát, Az Idő és az Élet sora (Voyage of Time: Life’s Journey) azonban már csak szépelgő és bombasztikus. A hightech látványmozi leginkább a NatGeo vagy a Discovery Channel természetfilmjeire hajaz, ismeretterjesztő szándéka és potenciálja azonban elenyésző, mert sokkal inkább valamiféle transzcendens tudást szeretne terjeszteni. Ami nem lenne baj, ha meggyőző erővel tenné, de ilyesmiről szó nincs. A monumentális csillagködök és a virgonc lábasfejűek látványos képei alatt Cate Blanchett selymes hangján (a rövidebb IMAX-verzióban Brad Pitt a narrátor) magasztos, de végtelenül üres mondatok konganak. Effélék: „Mit jelent hát, hogy ennyi eón után, itt vagyunk, mi, emberek.”

 

 

„Csak még egyet adj!”

 

Mel Gibsont nem soroljuk a filmművészet nagyjai közé. Botrányt inkább rasszista, szexista megjegyzéseivel, vagy dühkitöréseivel okoz, semmint ars poeticájával. Így aztán fölöttébb önkritikus lépés, ha egy szelíd pacifistáról forgat filmet. A Fegyvertelen katona (Hacksaw Ridge) „igaz mese” egy második világháborús amerikai hősről, aki a bátorsági érdemérmet úgy érdemelte ki, hogy sohasem fogott fegyvert. Desmond Doss szanitécként 75 súlyosan sebesült katonát mentett ki a tenger felől csak óriási véráldozattal, egy függőleges sziklafalon át megközelíthető okinawai fennsíkról, emberfeletti és lelkesítő bátorsága fordulópontot hozott a japán állások elleni reménytelennek tűnő offenzívában is. Hogyan beszélhetünk pacifista filmről, kérdezte több kritikus, amikor a Hacksaw Ridge egy katonai diadal történetét meséli el, és véres jelenetek sorával sokkolja nézőit. Mintha bizony a szanaszét robbanó, csonkolt testek láttán épeszű néző kedvet kaphatna a háborúskodáshoz. Gibson a sajtótájékoztatón a frappánsan oldotta fel a paradoxont: „Gyűlölöm a háborút, de szeretem a hősöket.” És a hőse tényleg szerethető. A Fegyvertelen katona speciális nevelődésregény, ahol nem a hős nevelődik, hanem a környezete. A lányos képű, kifinomult, udvarias és szelíd Dosst (Andrew Garfield) bajtársai legjobb esetben is anyámasszony katonájának nézik, amikor pedig bejelenti, hogy ő aztán fegyvert nem hajlandó fogni, mert tiltja a vallása (hetednapi adventista), úgy tűnik, le nem moshatja többé magáról a gyávaság bélyegét. Makacssága miatt végül hadbíróság elé kerül, de az igazi felmentése nem ott történik meg, hanem az okinawai pokolban, ahonnan az amerikai visszavonulás utáni éjjelen – egyes egyedül, fegyver nélkül – kimenti súlyosan sebesült társait. És nem a dicsőség kedvéért, hanem mert minden gyötrelmet, minden halált átérez. „Csak még egyet adj, Uram!” – fohászkodik, amikor úgy érzi, nincs már esélye, ereje több sebesültet kivonszolni a vérmezőről.

„Aki megment egy életet, egész világot ment meg.” A Talmud szellemében cselekszik Andrej Koncsalovszkij második világháborús filmjének hősnője is. Olga (Julia Viszockaja) különös jellem, a bolsevik forradalom elől nyugatra menekült orosz arisztokrata, művelt és kifinomult, de ha a szükség úgy hozza, csábos szajha, aki a nácikkal kollaboráló francia rendőrtisztet leveszi a lábáról, hogy szabadulhasson, és életeket menthessen. (Két zsidó kisfiút rejtegetett, ezért tartóztatták le.) A zsaru sejti, hogy a nő a francia ellenállás tagja, de bájainak szívesebben engedne, mint a törvény szigorának. A szerencse mindkettejüket cserbenhagyja: a maquisardok lelövik a prefektust. Így aztán Olgát már senki sem mentheti meg a koncentrációs tábortól. A vaksors azonban újabb fordulatot hoz: Olga egy régi barátja, Helmuth, egy ősi arisztokrata család sarja (Christian Claus), aki időközben az SS tisztje lett épp a haláltáborban inspekciózik és felismeri az elgyötört rabban a szépséges hercegnőt, akivel tíz éve az olasz Riviérán flörtölt. Ki akarja szöktetni a táborból, útlevelet szerez neki, és a két kis zsidó gyereknek (ez Olga feltétele), autó várja őket, de Olga végül a gázkamra felé indul. A gyerekek megmenekülnek.

Olga, a megmentőjük, pedig bebocsáttatik a mennybe. Ekkor, az utolsó jelenetekben áll össze a Paradicsom titka. Most már precízen tudjuk (amit persze jó ideje sejtettünk), hogy hol is játszódnak azok a „dokumentum”-felvételek, ahol a három főszereplő (Jules, a rendőrfőnök, Helmuth, az SS-tiszt, és Olga a hercegnőből lett partizán) kommentálja a saját cselekedeteit: az Úr színe előtt, a Mennyország kapujában. A Paradicsom (Raj), ha stílusa és nézőpontja nem is olyan eredeti, mint a Saul fiáé, egyáltalán nem szokványos holocaustfilm. A fekete-fehér „dokumentarizmus” és a túlvilági, mennyei szempont egész különös fénytörést és súlyt ad az enélkül meglehetősen melodramatikus és hihetetlen véletlen-dramaturgiának. Három életút, három különböző végpont. Mindhárom szereplő sorsát átformálja a történelmi helyzet, de mindegyikük választhatott volna másképpen. Jules kollaboráns lett, Olga ellenálló, a kékvérű Helmuth pedig SS-tiszt. Igaz, nem lesz belőle kegyetlen gyilkos, emberségét mindvégig megőrzi, csak éppen azt nem veszi észre, hogy amit önként és jóhiszeműen szolgál, az nem valami felsőbbrendű új világ, földre szállt mennyország, hanem maga a földi pokol, amit véletlenül sem Übermensch-ek, hanem elmebetegek és közönséges bűnözők működtetnek. Jules, a rendőrfőnök másféle okból áll a náci rezsim mellé, hedonista érdekember, a kényelmes élet reményében lesz kollaboráns. Helmuth nemesebb tulajdonságai ellenére is bűnösebb; eszmeháborodott, még a mennyei ítélőszék előtt is a „német Paradicsomról” ábrándozik.

Ha Koncsalovszkij Ezüst Oroszlánnal díjazott alkotása modern „vado mori”, a Mostra másik rendhagyó holocaust-filmje, az Austerlitz természettudományos dokumentum a „homo sapiens turisticus”-ról. Szergej Loznyica Roland Barthes analitikus esszéihez illő témát talált: a haláltábor mint turistalátványosság. Egy forró nyári napon leszúrta a kameráját Sachsenhausen vaskapujánál („Arbeit macht Frei.”), és fix plánokban filmre vette, amint hosszú tömött sorokban és piknikhangulatban érkeznek a látogatók a haláltábort vizitálni. Később sem változtat módszerén, 8-10 perces, minden izgalmat nélkülöző snittekben mutatja a turistákat, akik barakkról barakkra járva, fásultan hallgatják a történelmi leckét, és időnként szelfiznek egyet. Át tudják-e élni a látogatók az elmondhatatlan borzalmat, ami egykor a haláltáborban megesett? A film válasza egyértelmű, de elfogadhatatlanul lakonikus: átélésnek, megértésnek, kivált megrendülésnek nyoma sincs. Loznyicát W.G. Sebald regénye, az Austerlitz ihlette, de a jelek szerint nem eléggé. Teljességgel hiányzik a regényíró peripatetikus módszere, amellyel a mindent számmá változtató, mindent kontrolláló modernitás, és az elhallgatott múlt végére akar járni. A monoton és közönyös dokufilm a személyes és sokszínű regénnyel szemben nem késztet gondolkodásra, legfeljebb szörnyülködésre: az emberek rémesek, nem képesek megrendülni még a haláltáborban sem. Pedig nem Sachsenhausen látogatói a felelősek e közöny miatt. A turizmus nem a személyességről, nem a történelem (vagy a művészet) és a látogató intim találkozásáról szól. A turizmus célja: egységnyi idő alatt a lehető legtöbb embert átáramoltatni a Louvre termein vagy Sachsenhausen barakkjain. A turista lelketlen neutron lesz a zsizsegő tömegben, hogyan is érezhetne bármilyen megrendülést.

Az „Orrizonti” szekció nagydíjas olasz dokufilmje, a Liberami („Szabadíts meg…”) és a mexikói Amat Escalante realizmust és misztikumot ötvöző Vad vidéke (La region salvaje) lényegében ugyanezen lelkiállapot – a teljes elszemélytelenedés – körül forog. Az a hit, amely az ürességbe lép be, nem adhat megnyugvást. Az üres, kiégett lélekben legfeljebb a legsötétebb kollektív fantáziából, azték ősidőből előmászó sokcsápú szörny telepedhet meg (Vad vidék), vagy maga a Gonosz (Liberami). Ősrégi lelki reflex: az ember mindenáron érezni akar, ha szeretni már végképp nem tud, gyűlölni fog. Ördögtől megszállottnak lenni a végső kétségbeesés jele, lelki betegség és nem hitbéli ügy. A gonoszság létezik, de a Gonosz nem. A krisztusi fordulat épp abban áll, hogy szeretet és gonoszság létét nem Isten és Sátán párharcaként képzeli el, hanem emberi erényként vagy bűnként. Tudjuk, hogy az egyház időről-időre visszazuhan az animizmus szörny-hitébe, de azt azért fölöttébb rémisztő látni, hogy az ördöghit nem ért véget a louduni, salemi boszorkányperekkel. Federica Di Giacomo kamerája egy sarlatán palermói ördögűző, bizonyos Cataldo atya és ördögtől megszállott „páciensei” találkozóit követi. (A vénember halad a korral, mobiltelefonon is tud exorcizálni.) Mind a megszállottak, mind az ördögűzők beteg lelkek. A Liberami fontos film, de nagyon kellemetlen látnivaló. Igazán félelmetes az utolsó perceiben lesz, amikor is kimozdulunk az amatőr ördögűzés szűk köréből, és ellátogatunk a Vatikánba, ahol – az idők szavát és a növekvő igényt felismerve – nemzetközi konferenciát rendeznek az exorcisták képzésének szükségességéről. Umberto Eco jóslata egyre inkább valóra válik: sebesen hátrálunk vissza a sötét középkorba.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/11 40-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12931