KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
   2016/november
ESTERHÁZY PÉTER
• Forgách András: Házymozi Esterházy-adaptációk
• Molnár György: Péter filmje Esterházyra emlékezve
BÓDY GÁBOR
• Hegyi Zoltán: A kozmosz gerillája Bódy Gábor (70)
• Lichter Péter: Tengerentúli hullámhosszon Bódy experimentalizmusa
• Czirják Pál: Második tekintet Pieldner Judit: Szöveg, kép, mozgókép…
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Felvállaltam a közvetítő szerepét” Beszélgetés Varga Ágotával
• Bilsiczky Balázs: „A létezés is többszólamú” Beszélgetés Sopsits Árpáddal
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Nincs holnap A film noir műfaji családfája – 3. rész
• Roboz Gábor: Minden fekete A noir-címke
• Varró Attila: Kettős árnyék Noir és szerzőiség
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szemet szemért Velence
• Baski Sándor: Beilleszkedési zavarok CineFest – Miskolc 2016
• Horeczky Krisztina: A mi nagy hasznunkra BIDF
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Burton, ha diktál Ransom Riggs: Vándorsólyom-trilógia
• Varga Zoltán: Sólyomszárnyak suhanása Tim Burton: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
KRITIKA
• Kránicz Bence: Orvosság kizsákmányolás ellen Az ismeretlen lány
• Forgács Nóra Kinga: Rémségek kicsiny öble A sors kegyeltjei… meg a többiek
• Kovács Gellért: Nyelvében él Érkezés
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nem felejthető Memo
MOZI
• Alföldi Nóra: Állva maradni
• Ruprech Dániel: Az eljövendő napok
• Kránicz Bence: Érettségi
• Nagy V. Gergő: Halál Szarajevóban
• Vajda Judit: Úri viszonyok
• Barkóczi Janka: Az utolsó tangónk
• Soós Tamás Dénes: Tökös ötös
• Sándor Anna: Kubo és a varázshúrok
• Sepsi László: Kiéhezettek
• Huber Zoltán: Mélytengeri pokol
• Kovács Kata: Pizsamaparti
• Andorka György: Inferno
• Csiger Ádám: Lángelmék
• Varró Attila: Lány a vonaton
DVD
• Kránicz Bence: Egymásra nézve
• Géczi Zoltán: Rőtszakállú/Dodeskaden
• Kovács Patrik: A szakasz
• Gelencsér Gábor: Eldorádó
• Pápai Zsolt: A Sierra Madre kincse
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Webről nyomtatásba

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A sors kegyeltjei… meg a többiek

Rémségek kicsiny öble

Forgács Nóra Kinga

Az eltűnések többnyire sejtelmesek” – az élet pedig abszurd.

 

Bár ennek a furcsa életműnek a jelentős darabjait sorra véve kézenfekvő volna A kis kutyafülű című minisorozat kapcsán jókedvű fordulatról beszélni, az 1999-ben az Emberiség című filmjével nevet szerzett Bruno Dumont esetében tulajdonképpen mégsem állt be semmiféle fordulat. Mániákusan és visszatérően érdeklik ugyanazok a kérdések. Játszik a vendégműfajokkal, szerelmi melodrámától ifjúsági filmig, domestic thrillertől társadalmi szatírába oltott horrorig, ám végső soron mindig ugyanazt boncolja (legtöbbször korhatárosan), hogy miféle fenyegetettség árnyékában kényszerülünk élni, és a fenyegetések vajon az emberen kívülről érkeznek-e, vagy valahogyan mégiscsak önveszélyesek vagyunk? Hétköznapi történetek mocsaras partvidékére vezérel bennünket, legtöbbször ugyanarra a megejtő szépségű, a XX. század háborúinak nyomait egzotikumként magán viselő, archaikus tájra, Calais, Lille környékére. Mélységes empátiával, szinte együttlélegzéssel tekint a sors kegyeltjeire éppen úgy, mint a megcibált alakokra. Mint ahogy a szépség, nála a csúfság is esztétika. Új értelmet nyernek az emberi tekintetek, gesztusok és mozdulatok egy újfajta figyelemben. Hússzagú szépség és magunknak is csak alig bevallott őszinteség, nagyon is életidejű időkezelés és már-már tragikus távlatosság teszi nehézzé filmjei befogadását. És ugyanez teszi komikussá is őket.

Az idei alkotásban az eltűnések körül molyoló tehetetlen nyomozók kicsit talán olyanok, mint Oidipusz, inkább elszenvedik, mint alakítják a sorsot. Az Emberiség magányos hőse ezt még felismeri, ő a kultúra utolsó bástyája egy alászálló vérvonalban. Többek között ez mérhetetlen bánatának oka. A későbbi, börleszkbe illő nyomozópárosok már inkább automatikusan cselekednek, kevéssé értik, mi végre vannak jelen a történetben. Aki Dumont-filmet néz, annak fel kell rá készülnie, hogy kellemetlenül érzi majd magát, miközben épp nevet vagy könnyekig meghatódik. A Flandria például egy olyan sztori, mintha leülnénk egy ismerőssel, aki sörözés közben elmondja, hogy mi van otthon, pedig mindezt egyáltalán nem is szeretnénk tőle hallani. Talán ki is lóg a sorból, talán éppen aktualitásokhoz való kötődésének köszönheti az Arany Pálmát. A kis kutyafülű intim bűnügyi sorozat, ami azzal ejt zavarba, hogy ifjúsági filmnek tűnik, pedig nem az börleszknek tűnik, pedig csak annyiban vicces, ahogyan egy Buster Keaton-film is vidám tud lenni, az élet automatikus működésének a tragikumával ismertet össze. De mit művel A sors kegyeltjei?

Míg Woody Allen az Abszurd alakban tulajdonképpen kritizálta az abszurd alakok, azaz az önmagukat és környezetüket felszámoló kísérletezők létjogát, addig Dumont ízig-vérig európai módon torkon ragadja az élet valódi abszurditását. Nem öncélúan teszi ezt, hanem forma és műfajtudatossággal. Látszólag egyre könnyedebben, bár valószínűleg egyre elkeseredettebben mesél arról, hogy a szeretet már csak ártatlan, kiskorú kapaszkodásokban bújik meg, a felnőttek pedig harapnak, vagy éppen fojtogatnak. Ám abban a pillanatban, ha bárki gondolkozni vagy nyomozni kezd, lebukik az az egzisztenciális, és ebben az esetben nem anyagi, hanem létjogi pánik, amivel küzdenünk kell. Dumont filmjeiben a legnagyobb ellentmondás, hogy a hősei a lényegről örökké hallgatva nyomoznak. Ha ki is derül, hogy ki volt a bűnös, akkor sem változik semmi, az áldozatok pedig áldozatok maradnak örökre. Minden eltűnés rejtélyes. Minden bűntény… Igazából minden amorális tett izgalmas, és minden bűntény szórakoztató, ezt be kell vallanunk magunknak.

Ami mégis épen maradhat, az Dumont-nál vagy az ösztönök síkján keresendő, vagy az ártatlanságban. Az ártatlanság nem társadalmi konszenzus kérdése. Így Dumont tökéletesen önmagára cáfolva, minden kritikája és abszurd vircsaftja ellenére, a szeretet és a szolidaritás krónikása. Azt meséli el, hogy nem csak bántjuk, hanem ösztönösen oltalmazzuk is egymást.

Sosincs igazi megoldás. Ezekben a vízmosta, régi szabású, régi mítoszokkal és műfajokkal bohóckodó filmekben Dumont víziója rendkívül negatív, nem ígér sok jót az emberiségnek. Viszont nem szűnik meg újabb és újabb módon önvizsgálatot tartani. Általában a szeretet és az ölelés a megoldás. Még ha A sors kegyeltjei… után már másképp is nézünk minden ölelésre.

 

A SORS KEGYELTJEI… MEG A TÖBBIEK (Ma loute) – francia-német, 2016. Rendezte és írta: Bruno Dumont. Kép: Guillaume Deffontaines. Szereplők: Didier Després (Machin), Cyril Rigaux (Malfoy), Juliette Binoche (Aude), Fabrice Luchini (André), Valeria Bruni Tedeschi (Isabelle). Gyártó: Twenty Twenty Vision / 3B Productions. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 122 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/11 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12946