HaladékGumipofaKoltai Tamás
Fazekas Lajos – Módos Péterrel közösen írt – filmje az önfeladók, saját emberi szintjük alatt élők, tehetségüket tékozlók közismert típusát kívánja bemutatni. Ez a species annyira elszaporodott a (főként moralizáló) műalkotásokban, filmekben, regényekben, novellákban, hogy egyre kevésbé képes meglepetéssel szolgálni. Legtöbbször addig jutunk el, hogy megismerjük a rossz közérzetű, lelkiismeret-furdalásos hőst, aki méltatlan módon fecsérli adottságait, evickél a hétköznapok posványában, de hogy mitől ilyen, miért sétál el sorozatosan a léc alatt anélkül, hogy legalább egyszer megpróbálna átlendülni fölötte, azt nem tudjuk meg.
Impresszionista képet kapunk lélektani és társadalmi oknyomozás helyett.
A Haladék főszereplője, Novák Sándor is a léc alatt futkosók közé tartozik. Társaihoz hasonlóan rossz viszonyban van önmagával, ami nemcsak abból derül ki, hogy hosszan, megvetően nézi képmását a borotválkozó tükörben – habozni látszik, hogy szembeköpje-e azt a másikat –, hanem abból is, hogy az öngyilkossággal kacérkodik. Komolyan persze nem veszi, az egész inkább csak bohóckodás vagy bravúrstikli – éjszakai száguldás a szirénázó rendőrautó elől, benyakalt állapotban való betoccsanás a trambulinról az úszómedencébe. Egyedül a Borinak nevezett, tudományos fokozattal ellátott feleség kap hisztérikus rohamot férje fenyegető eltűnése miatt, ami meglepő, mert ha ismerné, tudhatná, hogy ez a férfi sohasem lesz öngyilkos. Minthogy a film valódi szerelmet posztulál a házaspár között, sőt, jószerivel ez az egyetlen emberi kapcsolat a történetben, kicsit visszásnak tetszik, hogy lefokozza kettőjük viszonyát, hogy lényegében ennyire idegenek egymásnak.
Persze igaz, hogy itt kétféle életvitelről van szó. Egy felelősen komolyról (ez a Borié) és egy felelőtlenül komolytalanról (ez a Sanyié). Nem véletlen, hogy a film azzal a hangsúlyos jelenettel kezdődik, amelyben Borinak átadják frissen kinyomott könyvét, egy tudományos munkát. Csakhamar jön az ellenpont: Sanyi sviháksága. A nézőben így óhatatlanul fölmerül a – meglehet didaktikus – kérdés, hogy ez a derék asszonyka hisztériázás helyett, esetleg két ágyjelenet között, miért nem próbál meg egyszer komolyan beszélni a férjével.
Most már tartozom az olvasónak azzal, hogy „leleplezzem” Novák Sándort: mi is vele a baj? Legfőbb bűne, hogy egy nagyra hivatott tudományos kísérlet – ha jól emlékszem – nyugati importból beszerzett alapanyagát gumiálarcok, amolyan maszekkereskedelemben értékesíthető gengsztermaszkok készítésére fordította. Ezzel nemcsak a tudományos munkát váltotta föl jól fizető aprópénzre, hanem barátját is lehetetlen helyzetbe hozta a kísérletet irányító professzornál. A következményeket azután meglehetősen blazírtan veszi tudomásul: ekkor kezdődik az ál-öngyilkosságot bohóckodó éjszakai kaland, és folytatódik kétes üzletelések, lezserkedések sorozatával, amiket hősünk ugyanabban a közömbös pózban, a mozdulatlan arc lekezelő fölényével csinál végig.
Előttünk áll tehát a gengszter-maszknál tökéletesebb gumipofa, a rezzenéstelen tekintettel járkáló Menő Fej, a széles tenyerű Nagy Medve, avagy Piedone magyar módra, aki nem üt, hanem akit (le)ütnek, s aki ugyan bőkezűen osztogatja szerteszét magabiztos lényét, de belül egy vacogó kebel. (Ez nem irónia, van ilyen.) Mr. Gumipofa tehát lelkére vont maszkkal él a világban, és erről a maszkról egyaránt visszapattannak a külső ökölcsapások és a belső furdalások. Amikor például éjszakai kimaradáson kapja ificsapatának tagjait – mert amúgy civilben vízilabdaedző –, s általuk leüttetvén föltápászkodik a földről, olyan kedélyes grandezzával távolítja el kocsijának széttört szélvédőjét, mintha csak egy bolha csípte volna meg. S a hálátlan tanítvány másnap úgy dobálja a gólokat néhány biztató szavára, hogy nem is értjük, miért nem Novák-módszerrel készítették föl az olimpiára a vízilabda-válogatottat. Másrészt viszont akkor is megőrzi fanyar semlegességét, amikor szeretett hitvesét kettesben találja egy udvarlóilag fellépő fiatalemberrel. Vagy amikor mélyen magába néz (a borotválkozó tükörben).
A világért sincs szándékomban tréfát űzni Novák Sándorból és az ő nagy problémájából, annál kevésbé, mert valóságosan létező figura, az életben gyakran találkozunk hasonmásaival. De az istenért, miért kellene olyan komolyan vennünk, mint ahogy a film alkotói teszik? Csakugyan higgyük el, hogy valami érték megy itt veszendőbe, hogy egy jobb sorsra érdemes házasság kap a film végén haladékot, s ezzel még egy utolsó esélyt a fölbomlás előtt? A levetett gengszterálarc mögött ugyanis két szomorú tekintet néz szembe velünk a filmvászonról, hogy – elnézést a képzavarért – a szájunkba rágja: a vidámságot erőltető kedély befulladt, és a lehervadt mosoly azt jelzi, hogy valami nagy baj van.
Hát én nem érzem a nagy bajt, képtelen vagyok sajnálni luxuslakásában a luxushisztériát produkáló doktorált luxusfeleséget, és csupán egy nagymellényű fölényeskedőnek vélem Mr. Életcsászárát, aki engesztelésül virággal hinti be felesége nászágyát, és akire ráférne, hogy egyszer istenigazában (gumi)pofára ejtsék.
Más szóval a melodráma helyett egy kis iróniára vágyakoznék, s ebben az esetben semmi bajom nem volna Fazekas Lajos szépen, ízléssel megcsinált filmjével. Társadalmi dráma helyett (aminek nem tud megfelelni) lehetne egy kellemes vígjáték, csupán a sztorit kellene földúsítani, hogy eltüntesse a figurák hiányát. Novák Sándoron kívül ugyanis nincsenek a filmben valódi emberi alakok, s őt is inkább csak Bujtor István formálja a maga bájosan lehengerlő alkatára. (Nála még az irónia is fölrémlik.) A magam részéről különösen sajnálom, hogy az utóbbi időben egyre több jó karakteralakítással visszatérő, megváltozott (és előnyére változott) színészi habitusú Gór Nagy Mária egy nem túl szerencsés szereppel birkózik; ráadásul a kelleténél komolyabban is veszi. Margittay Áginak, Koncz Gábornak végképp nincs mit játszania, Bencze Ferenc viszont kapott egy Bencze Ferenc-figurát; bár kissé meglepő, hogy egyik betétként ható jelenetében – Mányai Zsuzsával – a film miért megy át a cseh új hullámra emlékeztető groteszkbe. Arra meg, bármilyen sokat gondolkoztam, nem tudtam rájönni, hogy a végig nyugodt észrevétlenséggel fényképező Koltai Lajos operatőrnek miért kellett egyszer váratlanul premier plánba hoznia egy égő csillárt.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1247 átlag: 5.43 |
 |
|
