KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Afroamerikai filmek

Fekete sportolók, fekete sportfilmek

Magas labda

Géczi Zoltán

Soderbergh filmjében az afroamerikaiak nem kiszolgálói a milliárdos sportbiznisznek, hanem aktív alakítói és haszonélvezői.

 

„Egy fekete csak úgy vetheti le a béklyót, ami a röghöz köti, ha prédikátorrá vagy blues-zenésszé válik” (Akira Hiramoto: Me and the Devil Blues: The Unreal Life of Robert Johnson, Book 1, 2005). Az 1920-as években színes bőrű amerikaiak számára más út nem kínálkozott: az Úr igéjét hirdető prédikátor a közösség megbecsült tagja volt, a bluesman pedig az ördög zenéjét játszó, kitaszított, züllött életű földönfutó. Szűkös érvényesülési csatornák ezek, ugyanakkor az amerikai sportfilmeket egészen az 1990-es évek végéig hasonló bipoláris szemlélet határozta meg: a fiatal városi fekete az atlétika segítségével törhet ki a nyomorból, ha pedig a másik utat választja, úgy börtönben vagy hullaházban köt ki.

 

 

Rekonstruált legendák

 

Az alabamai családból származó Jesse Owens korának megkérdőjelezhetetlen szuperatlétája volt, az 1936-os berlini olimpiai játékokon négy aranyérmet szerzett, sporttörténelmi bravúr által adva hatalmas pofont a náci fajpolitika fegyelmezett őrületének. A nyugati világ hangosan ünnepelte a bátor könnyűatlétát, de hazájában a Waldorf-Astoria Hotel hátsó bejáratán keresztül kellett közlekednie, és a szálloda teherliftjét használhatta csupán, midőn bevonult a tiszteletére rendezett fogadásra. Richard Irving archív felvételeket felvonultató tévéfilmje (Jesse Owens története, 1984) alighanem azért is elégszik meg a dokumentarista kreatív koncepcióval, mert maga a valóság olyannyira abszurd, hogy merőben felesleges bármiféle dramaturgiai eszközzel rádolgozni a szikár tényekre – üzenete, miszerint a feketék vajmi keveset tapasztalhattak meg a nyugati demokrácia jótékony társadalmi és gazdasági vívmányaiból, enélkül is nyilvánvaló.

„1946-ban 16 csapat volt a Major League-ben 400 játékossal. Mind a 400 játékos fehér volt.” – ismerteti a második világháború utáni profi baseball faji viszonyait A 42-es (Brian Helgeland, 2013) narrátora. A profi sportkarrier kapuját, amelyet Jim Crow engesztelhetetlen szelleme vigyázott, a Brooklyn Dodgers tulajdonosa rúgta be pimaszul, így 1947-ben pályára léphetett az első fekete baseball-játékos. A 42-es mezt viselő Jackie Robinsont eleinte kizárólag Branch Rickey támogatta (Harrison Ford felszabadult alakítását alighanem annak köszönhetjük, hogy ezúttal nem a valós koránál 30 évvel fiatalabb karakter eljátszására szerződtették), elképesztő golgotát járt be a pályán és azon kívül, mire sikerült elfogadtatnia magát saját csapattársaival, a szakmával és a szurkolókkal, majd a szélesebben vett közvéleménnyel. Szenteket idéző béketűréssel viselte a redneck fajankók gyűlöletét, a bírók és az edzők sunyi provokációját, miközben bajnoki döntőig vezette a csapatot. Érdemeit az utókor ismerte el méltóképpen: alighanem a kitüntetéseknél is többre becsülte volna a gesztust, hogy a profi ligából kivonták a 42-es mezt, hogy senki más ne viselhesse a legendás számot. Roppant nagy kár, hogy erre már csak posztumusz kerülhetett sor.

A tézis, miszerint a profi sportban csak a teljesítmény számít, a kooperáció pedig nélkülözhetetlen a sikerhez, számos kiváló filmnek vált központi motívumává, amelyek sportviszonyok között igyekeztek modellezni az amerikai társadalom egészét. Az Emlékezz a Titánokra (Boaz Yakin, 2000), a Fekete dicsőség (James Gartner, 2006) vagy az Égimeszelés (Steve Gomer, 1996) nemes tanmesék, amelyekben profetikus őrületben izzó edzők megfeszített munka árán elért közös sikerek által kovácsolják egységbe a fajilag vegyes csapatokat, bizonyítva a hipotézist, miszerint a szegregáció elve sem a pályán, sem azon kívül nem működőképes.

 

 

Fekete párducok és fehér mentorok

 

A szilaj bokszoló mentalitása merőben eltér a csapatjátékra termett kosárlabda- vagy baseball-játékos lélektani profiljától. Jackie Robinson bizonyítani akart, Martin Luther King szellemiségében tűrve a megalázó inzultusok sorozatát, Rubin Carter, Muhammad Ali és társaik azonban Malcolm X militáns útmutatását követték: nem kopogtattak, udvariasan kérve bebocsáttatásukat, hanem erős öklük könyörtelen csapásával zúzták szilánkokra a bezárt kaput. Michael Mann érthetetlenül alulértékelt biográfiája (Ali, 2001), illetve Norman Jewison filmje (Hurrikán, 1999) a fenti szellemben fogant produkciók, nyoma sincs bennük a polgárjogi aktivisták által olyannyira megvetett Tamás bátyja-attitűdnek; ezek a harcosok a fehér középosztály szemében megveszekedett niggerek voltak, akik nyílt kihívást intéztek a kertvárosi fehér társadalom diszkrét szupremácia-tudatával szemben. A fenyegetés pedig nem maradt válasz nélkül: Alit aljas módon hurcolták meg, a világbajnoki címmeccsre készülő Carter pedig a rasszista bíróság bosszúvágyából fakadóan két évtizedet töltött ártatlanul börtönben – állhatatosságukért karrierjükkel fizettek.

A magányos renegátok elbuktak, hogy a következő generációk héroszaiként emelkedhessenek fel, Hollywood nagyhatalmú producerei azonban előnyben részesítik, ha az író fehér mentort rendel az ifjú fekete tehetség mellé, aki istápolja és vezeti a pályakezdő lépteit. Ezen történetmesélési konstrukciót valósítja meg két kimagaslóan színvonalas szerzői film, a biográfiai természetű A szív bajnokai (John Lee Hancock, 2009), illetve Cameron Crowe Jerry Maguire – A nagy hátraarc című munkája. A figyelemre méltó szakmai- és közönségsiker kulcsa mindkét esetben a színészpárosításban rejlett: a törékeny, ám erélyes és talpraesett Sandra Bullock a hegyomlásnyi termetű Quinton Aaron pótanyjaként, Cuba Gooding Jr. pedig a talán utolsó szerethető szerepében remeklő Tom Cruise pártfogoltjaként arathatta le a legjobb fő-, illetve mellékszereplőnek ítélt Oscart.

 

 

Integráció és önazonosság

 

A 90-es évek legkiválóbb, ízig-vérig fekete sportfilmje korunk egyik legkiválóbb afroamerikai rendezőjéhez köthető. Spike Lee-t nem a múltbeli diadalok színrevitelének szándéka vezette, fikciós mozit, nem pedig historizáló drámát forgatott, ráadásul A játék ördöge (1998) jóval leleményesebben bánik a narratívával, a vágással és a szerkezettel, mint a jellemzően lineáris előzmények. A kosárlabda itt nem pusztán metaforikus kulcs a szabadsághoz, de a megváltás módja és eszköze, a stábot többnyire feketékből állították össze, a film zenéjét pedig a keményvonalas politikai üzeneteiről híres Public Enemy jegyzi. Nemkülönben a kosárlabda és a gettó viszonya, a játék és a fekete öntudat szervesülése a Harlemi ziccer (Jeff Polac, 1994) forgatókönyvének esszenciája, amely a sport kontra bűnözés dilemmáját bontja ki egy hosszabb távollét után hazatért egykori játékos, illetve időközben piti drogdealerből helyi nagymenővé előlépett testvére konfliktusában. Ez esetben a fikció tragikus végkimenetele valósággá vált: a színészként is ragyogóan tehetséges Tupac Shakur 1996-ban fegyveres támadásnak esett áldozatul – élt 25 évet.

Samuel L. Jackson a rá jellemző badass szigorral szemez a középiskola kosárcsapatának tagjaival, kiket tanulmányi eredményük javítása végett parancsolt a tornaterem helyett a könyvtárba. „A kérdés, amelyre választ kell találnunk, a következő: hová megyek innen, ha nem főiskolára? A válasz pedig, már ami titeket, feketéket illet, így szól: valószínűleg börtönbe. Ha itt nősz fel, Richmondban, 80 százalékkal nagyobb esélyed van arra, hogy börtönbe kerülsz, mint hogy főiskolára mész.” A címszereplő Ken Carter (Carter edző – Thomas Carter, 2005) a sportot nem végső célként, hanem eszközként kínálja fel a fiatalok számára: kíméletlenül szembesíti őket azzal a ténnyel, hogy a pályán nyújtott teljesítmény még nem elég a boldoguláshoz, ám ha a pályán kívül is helytállnak, úgy jobb életet teremthetnek maguknak, mint amit szüleik élnek.

Az áttételes hatás a filmiparban is érvényesült, a feketékről szóló sportfilmek legfőbb haszonélvezőivé maguk a tehetséges fiatal fekete színészek váltak. A fent hivatkozott produkciók elsőrangú star vehicle-ként szolgáltak: Denzel Washington (A játék ördöge, Emlékezz a Titánokra) generációja legnépszerűbb afroamerikai csillagává lépett elő, Cuba Gooding Jr. Oscar-díjat vett át a Jerry Maguire legjobb mellékszereplőjeként, Chadwick Boseman (A 42-es) ragyogó tehetségét a Marvel-univerzum producerei váltották profitra, miként Michael B. Jordan (Creed: Apollo fia – Ryan Coogler, 2015) karrierjének is hatalmas lendületet adott Stallone produkciója. Amely saját jogon is említésre méltó, mivel főhőse egy öltönyt viselő, éppen előléptetés előtt álló, biztos társadalmi státusszal rendelkező fekete, aki számára a sport nem a beilleszkedést szolgáló kényszerpálya, hanem a személyes kiteljesedés, a valódi önmegvalósítás szolgálatában áll.

 

 

Soderbergh nemzedéke

 

Steven Soderbergh friss bemutatója, a Netflix számára forgatott High Flying Bird („Nagymenő”) bizonyos szempontból látványosan zsáneridegen darab, miután nem egy sportolót vagy csapatot állít a kamera fókuszába, és mindössze két rövid jelenetben látogat ki a kosárpályára. Cselekménye a Nemzeti Kosárlabda Szövetség (NBA) válsága alatt játszódik: 2011 júliusától 161 napra mindennemű szakmai tevékenység – beleértve a meccseket, az edzéseket, az igazolásokat, a kifizetéseket – leállt a szerződések újratárgyalása miatt, mert a csapattulajdonosok és a játékosok érdekképviseletét ellátó NBPA nem tudott megállapodni a bevételek elosztásában, melynek következtében a szezon két hónappal később startolt el, és 16 meccset töröltek. Főszereplője, Ray Burke (André Holland) fiatal fekete sportmenedzser, aki a lockout idején vív észvesztően komplikált taktikai harcot a sportolók megtartása érdekében, hosszú bottal pecázik a zavarosban, bőrszínre, pozícióra, reputációra való tekintet nélkül kavar, lankadhatatlanul fürkészve a rendszer és a riválisok gyenge pontjait. Nem Carter edző, nem is Jerry Maguire ő; nem ideák és elvek vezetik. Ray intelligens, gyakorlatias és könyörtelen, méltó partnere a körötte tevékenykedő üzleti cápáknak: egy új nemzedék öntudatos és célratörő képviselője, aki nem szorul a fehérek segítségére.

Soderbergh nem csupán a karakterábrázolás vagy a terjesztési platform, de az alkalmazott filmtechnika dolgában is a 21. századhoz igazodott, mivel a High Flying Bird iPhone 8 telefonnal készült. Mindemellett teljesen elhagyta a sportjeleneteket, csupán a kiváló színészi munkára és az intenzív dialógusokra építve teremti meg a feszültséget, bár kérdéses, hogy a cselekmény követéséhez elengedhetetlen szakmai háttérismeret mennyiben áll az európai nézők rendelkezésére.

 

 

Áttörni az üvegplafont

 

A sikeres fekete sportoló ma már a kortárs amerikai tömegkultúra ikonja; a rajongók szemében bálvány, a fiatalok számára követendő modell, a multicégek könyvelésében csillagászati profitot termelő celebrity athlete. Az újgenerációs filmek üzenete szerint a faji egyenlőséget nem feltétlenül a sport demokratikus szabályrendszere, hanem a kapitalizmus vastörvénye teremtette meg; a százmillió dollárok világában a bőrszín lényegtelen tényezővé vált.

Legalábbis a pályán.

Oliver Stone focidrámája (Minden héten háború, 1999) elsősorban nyers brutalitásával gyakorolt hatást a nézőre (az író-rendező felfogásában az amerikai foci a milliódolláros testek nyilvános dekonstrukciójának orgiája), ám a renegát direktor ez alkalommal is odaszúr az általa oly gyakran kritizált establishmentnek, gyilkos kritikával szembesítve a rendszert. „Vegyük sorra a tényeket. A liga játékosainak 70 százaléka fekete. Hány fekete edzőt ismer?” – kérdezi Jamie Foxx a televíziós műsorvezetőt. „Nagyon keveset.” – szól a válasz. „Na és hány fekete csapattulajdonost tud megnevezni?”

 

High Flying Bird – amerikai, 2019. Rendezte: Steven Soderbergh. Írta: Tarell Alvin McCraney. Kép: Steven Soderbergh. Zene:David Wilder Savage. Szereplők: André Holland (Ray Burke), Melvin Gregg (Erick Scott), Zachary Quinto (David Starr), Kyle McLahlan (David Seton), Bill Duke (Spence), Zazie Beetz (Sam), Sonja Sohn (Myra). Extension 765 / Harper Road Films. A Netflix bemutatója. 90 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/06 18-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14112