KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Panoráma

Orosz zsáner

Piacvadászat T-34-gyel

Forgács Iván

Az erősödő orosz zsánerfilm egyelőre belső piacát építi.

 

Az orosz filmipar termékei egyre népszerűbbek odahaza, jó rendezői, sztárjai vannak, technikában is állja már a versenyt. De úgy tűnik, ez még mindig kevés ahhoz, hogy a nemzetközi piacon is versenyképes legyen.

 

*

 

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy film világsikere elsősorban szakmai kérdés. Elérni az elvárt gyártási szintet, megtanulni egy trend hatásos történetszerkesztését, vizuális nyelvezetét, megteremteni az anyagi feltételeket, pénzt nyomni a marketingbe, és már tódul is a közönség Berlintől Pekingig. És ha nem így van, annak Hollywood tisztességtelen monopolhelyzete, nemzetközi forgalmazási és mozihálózatokon keresztül biztosított diktátuma az oka.

Ha ez ilyen egyszerű lenne, az amerikai film minden előnyös üzleti pozíciója ellenére elvesztette volna már világuralmát. Évtizedes sikerei közben viszont tudatosult benne, hogy nem a termékeket kell eladni a piacon, hanem az összetevőit: a műfajt, a nyelvet, a sémákat, a sztárközösséget, a társadalmi-kulturális közeget. Igazi mítosszá gyúrva, amely közös valóságként tud működni az emberek fejében.

Nincs ebben semmi új, a világ összes többi filmgyártása tisztában van vele, de tehetetlen. Ráadásul Európa szép lassan elveszti kulturális értékeinek dominanciáját, a „francia”, „angol”, „olasz” jelzőkről kopnak le a sajátos, vonzó minőségek. Az orosz világ és kultúra pedig valósággal önmagába zárult. Nem tudott a Nyugathoz kapcsolódni, Kelet-Európa kicsusszant alóla, és Ázsiához sincsenek mély kötődési pontjai.

Persze senki se adhatja fel, és így az orosz kommersz filmipar is próbál pozíciókat szerezni. De nem a világban. Hanem a belső piacán. Ha az európai film azért küzd, hogy megnyugtatóan stabilizálni tudja helyzetét a kontinensen, az oroszok célja – a szovjet korszakot követő két válságos évtized után –, hogy végre felépítsék saját szilárd bázisukat Oroszországban. Sokat javultak a feltételek, elfogadható a támogatási rendszer, az állam közelségében potenssé ügyeskedte magát pár produceri cég, a tévécsatornákkal, főleg a Rosszija 1-gyel együttműködve a költségvetés miatt sem kell aggódni. De így sem könnyű megtalálni a biztos utat előre, a kiszámítható sikerek felé. Amelyek minimum 2 millió mozinéző érdeklődését követelik.

Még ha a kultúrpolitika nem támogatná is a hazafias, történelmi témák feldolgozását, a nemzeti kulturális örökség hintését, a múlt felé fordulás biztos elrugaszkodási pont. Sok benne a dicső, felemelő, drámai, klasszikus, az emberek szívébe-tudatába épült elem. Ezekből állami támogatással, korszerű technikával nem akármilyen látványosságok varázsolhatók elő, némi mélység garanciájával. Alekszej Ucsityel, a mai orosz film nagy stilizáló mestere II. Miklós figurájára csapott le a választékból. Pontosabban, a leendő cár szerelmi kalandjára egy lengyel származású balerinával, Matylda Krzesińskával. A filmszakmai erények ezúttal is csúcsra járatva működtek: a látványvilág éteri gazdagságú lett, a fantasztikus megvilágításokban tovább pompázódó paloták, kertek, tavak, színházi és templomterek hol a szerelem paradicsomává, hol a hierarchikus szertartásosság aranybörtönévé kábulnak. A Matylda (2017) sikerének esélyét növelte, hogy a trónörökös és kedvese két, testszínektől sem mentes ágyjelenetében sokan szentséggyalázást láttak, botrányszaggal tömjénezve a film bemutatóját. A 2 millió néző össze is jött, de az átütő siker nem. Ucsityel nem tudta igazán eldönteni, hogy a képi varázslatokon túl mit kezdjen az önmagában meglehetősen banális történettel és Miklós figurájával. Utóbbi szinte törvényszerű a mai orosz szellemi-politikai tudatformálás útvesztőiben.

Érdekesebb vállalkozás volt ugyanezen a csapásirányon Jegor Baranov Gogol-trilógiája (2017-18). A tévésorozatnak indult produkcióból egy különös hangulatú, 3 részes fantasy-mozifilm kerekedett ki. (Gogol: A kezdet; Gogol: Vij; Gogol: Szörnyű bosszú.) Mesei figurákkal, nőket gyilkoló arctalan lovassal, boszorkányokkal és más egyéb misztikus lényekkel, divatosan vérbe, rémisztő digitális trükkökbe mártva. De hogy jön ide Gogol? Hát egyrészt úgy, hogy bármily meglepő, számos fantasy-elem és motívum az író két korai elbeszélésgyűjteményéből, az Esték egy gyikanykai tanyán-ból és a Mirgorodból származik. Másrészt pedig Gogol a sorozat főszereplője, aki egy fandorini szupernyomozó (ki más lehetne, mint Oleg Menysikov) segédjeként érkezik a titokzatos falusi nőgyilkosságok helyszínére. Majd magára maradva próbál eligazodni a rejtelmekben. Betegesen érzékenyen, kitárva lelkét, személyiségét a misztikum felé. (Alakítója, Alekszandr Petrov remekül hitelesíti mindezt, igazolva népszerűségét.) Ez a dramaturgiai megoldás, túl azon, hogy mederben tartja a fantasy áradását, izgalmas szerkezetet teremt. Nem gogoli világot látunk (inkább keleti szláv mesékkel játszó hollywoodit), nem Gogol jelenik meg előttünk, hanem egyfajta tudatalatti, hidegrázásos alkotófolyamat. A beleveszés az ukrajnai mesevilágba, az élmények történetté formálásának erőfeszítése, a megoldás varázskulcsának keresése. Miközben várjuk egy átlagos fantasy történet kellékeit és kibontakozását, az őrületig bonyolódunk a műfajba és őselemeibe. Ritka, hogy egy film a kommersz műfaji hatásvadászatát intellektuális rétegekkel fokozza. Az orosz közönség értékelte a fantasy technikai színvonalát, de zavarba hozta a játék Gogollal. Szabad ezt? A külföldi nézők biztos lazábban kezelnék a dolgot. Persze, ha világos még számukra, ki az a Gogol. Márpedig anélkül nem lehet élvezni a filmet. Monoton részeit pedig elviselni sem.

Mindenesetre, ha már múlt, egyszerűbbnek tűnik egyértelműen dicső lapjaival foglalkozni. Így aztán a második világháborús filmek sem kerültek le a repertoárról. Fontos esemény, hogy új termésükben megszületett az első igazi orosz holokauszt-film, a Sobibór (2018), amely a kevésbé ismert haláltáborban lezajlott, sikeres rablázadást mutatja be. (Az amerikaiak 1987-ben már feldolgozták a témát, Szökés Sobiborból címmel, Jack Gold rendezésében.) A nagyszabású produkciót a mai orosz színházi és filmes élet egyik meghatározó színésze, Konsztantyin Habenszkij jegyzi. Ő alakítja a főszerepet, az akciót szervező történelmi figurát, Alekszandr Pecserszkijt is. A német táborparancsnokot pedig egy nézettségnövelő amerikai sztár, Christopher Lambert eleveníti meg. Az alkotóknak sikerült egy túllihegéstől mentes, aprólékos realizmusával helyenként megrendítő filmet csinálniuk, némi imbolygással a hősi mementó és a kalandfilm műfaja között. A legdrámaibb információkat a záró feliratban kapjuk: Pecserszkij hőstettéről haláláig, 1990-ig hallgattak, a táborból kijutott rabok közül pedig több mint százat a helyi lakosok öltek meg, vagy szolgáltattak ki a németeknek.

De a mai nézők többsége nem emlékezni akar a háború borzalmaira, hanem látványos akciókat, győzelmeket vár a témától. Ezt ismerték fel a T-34 (Alekszej Szidorov, 2018) készítői, izgalmas, maximálisan leegyszerűsített dramaturgiájú akciófilmmel elégítve ki az igényt. Jön egy jól képzett, újonc szovjet tankparancsnok, és egy Moszkva körüli, reménytelennek tűnő harcban szuperhőssé érleli önmagát és személyzetét. Később, egy fogolytáborban a németek ültetik be őket egy T-34-esbe, hogy nehéz célpontot szolgáltassanak újonc páncélosaiknak, azok képzése során. De a szovjet csodacsapat él a lehetetlen lehetőséggel, és pár elképesztő manőver után kiszáguld tankjával a főkapun. Üldözésük sem lesz sikeres. Az egész olyan, mint egy őrületes tempójú számítógépes játék, tele digitális látványeffektekkel. A nézőkön azért végig ott a frász, de örömmel vállalják: a filmet eddig csaknem 10 millióan nézték meg az orosz mozikban!

A feladatorientált, számítógépes akcióvilág izgalmai érvényesülnek az űrfilmekben is. Ezek között nemzetközi siker is született, a Szaljut-7 (2017). Szépen teljesített az 1965-ös első űrséta idegizzasztó nehézségeiről szóló Az elsők korszaka is (Vremja pervih – Dmitrij Kiszeljov, 2017), amelyben Alekszandr Iljin remek figurát szuszog ki a legendás főkonstruktőr, Szergej Koroljov alakjából.

De ha valóban csak annyira van igény, hogy megmutassunk pár rendkívüli hőst, akik teljesítik a szinte teljesíthetetlent, nem a sport hozzá a legjobb téma? Az orosz szórakoztató filmgyártás komoly téteket rakott erre a kártyára is, és vele kaszált a legtöbbet. Hát persze, a sport! A kaland- és akciófilm szerkezet tökéletes modellje! Győzni kell, sokszor a legyőzhetetlen ellen! Tudással, erőfeszítéssel, kitartással, ügyesen! És nem kell bajlódni hozzá a történelmi hitelességgel! Nem kell vér, senkinek nem kell meghalnia! Nincs ellenség, legfeljebb ocsmány ellenfél! A siker, a győzelem öröme viszont ugyanúgy elementáris.

Minek a háború poklában bányászni a hősiességet, mikor a szovjet korszak tele van fényes sportsikerekkel? És olyan bálványokkal, akik zsebre vágnak bármilyen kiagyalt szuperhőst. Az orosz film piaci kínlódásából 2012-ben jelzett először a sporttéma kilábalási fogódzót, amikor játékfilm készült a szovjet jégkorong fiatalon elhunyt, derűs tekintetű virtuózáról, Valerij Harlamovról (Nyikolaj Lebegyev: A 17-es legenda). Napjainkra már szinte műfajjá izmosodtak a sportfilmek. Így az sem meglepő, hogy az utóbbi pár év legnagyobb orosz mozisikere a Fölfelé (Dvizsenyije vverh – Anton Megergyicsev, 2017), amely a szovjet kosárlabda válogatott 1972-es, drámai végkifejletű olimpiai győzelmét eleveníti meg az egyik nagy játékos, Szergej Belov önéletrajzi könyve alapján.

Fölmerülhet, hogy ezek a filmek közvetve a szovjet korszak idealizálását szolgálják. Ez téves, felszínes megközelítés. Ha ez megnyugtató, az oligarchikus elitnek nem célja, hogy a vagyona állami tulajdonba kerüljön. A nemzetire hangolt kultúrpolitika nem rehabilitálni, hanem ruszifikálni akarja a szovjet évtizedeket. Sikereivel az orosz történelem fényes lapjait igyekszik vastagítani. De magát a rendszert nem védi. A Fölfelé egy csapatot, és edzőjét dicsőíti, nem a közeget. Megmutatja, mennyi nehéz helyzetet, érthetetlen konfliktust okoz a bürokratikus rendszer korlátoltsága, amely mindent politikai perspektívába nyom. A litván kosaras, Paulauskas helyzetén keresztül érzékelteti a nemzetiségi feszültségeket is. De megfelelő baráti kapcsolatokkal mégis meg tudott születni ez a csapat, és elérte a diadalt, százmilliók örömét okozva. Ma 12 és fél millió néző élhette át ugyanezt, közülük több milliót alighanem Vlagyimir Maskov csábított szurkolni a mozikba, aki filmsztárhoz méltó, varázslatos szuggesztivitással alakítja az edzőt, Vlagyimir Garanzsint.

A jelenben játszódó sportfilmek egyelőre a képzelet világába invitálnak, és a hagyományosabb karriertörténetek útjelzőit követik. A tréner (2018) egy fiatalabb üstökös, Danyila Kozlovszkij rendezésében és főszereplésével egy megtört pályájú labdarúgó meséje, akit eltiltása alatt edzőnek hívnak egy másodosztályú, kisvárosi csapathoz. Addig önti keserűségében a lelket, amíg kupagyőzelemig röpíti az együttest, a városiakat pedig a mennyekig.

A Jég (Ljod – Oleg Trofim, 2018) jópofán szerkesztett-koreografált zenei betéteket is bevet a hatás érdekében az elmúlt harminc év legendás orosz dalaiból. Így a műkorcsolyázó hősnő göröngyös pályájának követése még andalítóbb. Az edző figurája itt is biztos tartóoszlopa a filmnek. Marija Aronova káprázatos érzékkel villantja meg a nagy szívet savanyított keménységű stílusa, alkoholos tekintete mögött.

Ezek a sikerek sem ígérnek azonban betörést a nemzetközi piacra. Főleg azért, mert a mögöttük felvillanó orosz közeg olyanok számára, akiknek nincs valamilyen kötődésük hozzá, nem igazán vonzó. Nem a szegénység megkerülhetetlen képei hatnak elidegenítően, hanem egy keményebb élet kilátástalanságának hangulata. Az említett filmek közül a legnépszerűbbek (Szaljut-7, T-34, Fölfelé, A tréner, Jég) úgy hatnak, mint a vodka. Olykor tripla adagú happy enddel kábítanak örömbe, boldogságba. De a mámor után az illatuk Zvjagincev filmjeinek világa felé száll.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/06 36-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14110