KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Rotterdam

Befejezetlen jelen

Szalkai Réka

A 48. alkalommal megrendezett rotterdami filmfesztivál idén sem szelídítette meg szabadnak született tigriseit.

 

Az 1972-ben Hubert Bals által megalapított filmes esemény olyan neveknek biztosított méltó indulást, mint Jim Jarmusch vagy Wim Wenders. Díjakat eleinte nem is osztottak, majd 1995-től három első- vagy másodikfilmes rendező alkotása kaphatta meg a nem csekély anyagi elismerést is jelentő 40 000 eurós Tigris-díjat, mely négy éve már csak egyetlen filmnek jár.

Idén a csupán nyolc filmet számláló mezőnyből a Present.Perfect. (Jelen.Múlt.) nyerte el a fődíjat. A hongkongi-amerikai alkotás nem fikció, hanem különleges dokumentumfilm – Rotterdamban még soha sem nyert hasonló mű. Zhu Shengze rendező egy percet sem forgatott, ugyanakkor 800 óra anyagot szerkesztett össze úgynevezett vloggerek felvételeiből. Méghozzá olyanokból, amelyek live streamingek: élő közvetítések. A kínai cenzúra csak nemrég csapott le az ilyesfajta videókra, és számos virtuális „bemutatóterem” mára már a múlté, holott 2017-ben még több mint 422 millió kínai közvetített az életéből érdekes, vagy legalább is általa érdekesnek tartott jeleneteket. Shengze érdeme a film kvadratikus szerkezete: az amúgy – az esetleges színvilági, árnyalati különbségeket ügyesen kikerülő – fekete-fehérre renderelt felvételeket vakítóan színes feliratokkal szeli négy fő részre. Főszereplői pedig nem a legtöbb követőt magukénak mondható vloggerek, hanem olyanok, akik inkább marginális helyzetekben élnek, s így a videó-megosztó csatornákon sem futottak be. Megpróbálnak úgy túlélni a mai Kínában, hogy életük számukra legkiemelkedőbb pillanatait, vagy éppen legfájdalmasabb titkait egy virtuális térben megosztják: „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. A csonka végtagokkal született graffiti-művész, vagy a Michael Jackson holdjáró táncát magas fokon utánzó egyszeri építőmunkás így tudják bemutatni, mire is képesek, a kiöregedő transzvesztita vallomása pedig szívbemarkoló élmény, hogy csak egy pár példát említsünk. A film címe utalás lehet az angol igeidőre is: befejezett jelen, valami a múltban elkezdődött, s a jelenben végződik – ezt a filmet viszont inkább befejezetlen jelennek kell tartanunk, valami elkezdődik bennünk, amikor nézzük, és talán még ma is tart: kíváncsiság és türelem a világ másik felén élő ismeretlenek, névtelen arcok felé.

A mezőny másik erős filmje, a Danmarks sønner (Dánia fiai) stílusában, témájában az előző mű ellentéte. Az első filmes Ulaa Salim igazi dán krimibe ágyazta a hazánkban sem ismeretlen idegengyűlölet, szélső jobboldali extrémizmus borzalmait. Filmje negatív utópia, hiszen a jövőbe helyezi a cselekményt: 2025-t írunk, Koppenhága épp egy terrortámadás után van, mely több tucat halálos áldozatot is követelt. Ráadásul a 2025-ös választásokon győztesnek tűnő Martin Nordahl féktelen gyűlöletet és megvetést táplál a bevándorlók iránt. Gyűlölet gyűlöletet szül: ennek köszönhetően vált extrémebb hangnemre a magát halálra dolgozó édesanyja ölén nevelkedő tinédzser, az arab származású Zakaria is. A dán nácikra minél hamarabb lecsapni vágyó helyi iszlamista szervezetbe szomszédja viszi el, ott pedig a mentora Ali lesz, aki egy intelligens, tapasztalt „katona”. Ugyanakkor Ali egyáltalán nem „tipikus” terrorista: rengeteg időt tölt feleségével és kisfiával, és csupán emberségből megmenti Nordahl életét, akinek megölésével ugyan nem őt, hanem az újonc Zakariát bízta meg a szervezet. Végül mégis Ali családja lesz a gyilkos szélsőjobboldaliak áldozata. Ha mindezt összeadjuk, rögtön érezhetjük, a forgatókönyv rendelkezik ok-okozati hiátusokkal. Ugyanakkor az iraki származású, Dániában élő Salim rendezése, vagy a hazájában komikusként befutott Rasmus Bjerg félelmetesen könyörtelen játéka és a facebookon fellelt Mohammed Ismail Mohammed meggyőző és nagyszerű alakítása Zakaria szerepében igazi erősségei a filmnek.

Szintén Európa északi feléből érkezett a 2016-ban Az óriással nemzetközi sikert aratott svéd Johannes Nyholm Koko-di Koko-da című műve. Nyholm itt is a szélsőséges abszurditásba bújtatva helyezi nagyítóüveg alá az emberi érzelmeket, viszonyokat. A film címe egy gyerekmondóka refrénje, és arra is utal, hogy mesebeli figurák, mint éppen egy anderseni varázsló, Harisnyás Pippi, trollokra hajazó óriás vagy éppen egy hűséges kutya is kifordulhat önmagából, és válhat egy, a vadonban békésen sátorozni vágyó pár veszett ellenségévé. A film a múltban indul, Tobias és Elin kislányuk szülinapját mennek ünnepelni Dániába. Az édesanyát allergiás sokk miatt kórházba viszik, ott viszont másnap kislánya nem ébred fel álmából. A gyermek hirtelen halála sokkolóként hat a nézőre, de Nyholm nem időzik el itt sokáig. Pár évvel később találkozunk a házaspárral ismét, a férfi próbálja rendbe hozni az addigra már romokban heverő kapcsolatukat, így egy kalandos kempingezésre invitálja párját, aki egyáltalán nem tűnik lelkesnek. Első, szabadban töltött éjszakájuk során támadnak rájuk az ártatlan külsejű, ám sátáni indíttatású figurák. Tobias és Elin meghal, ekkor azonban a film visszavág a jelenetre, amikor autóval nekivágnak a svéd tájnak, újraindul a számláló. A sátáni figurák ismét jönnek,Tobias és Elin is halálát leli, majd újra kezdődik az egész. Ugyanakkor a konstelláció mindig más, van, hogy Tobias kiáll felesége mellett, van, hogy megpróbál elszökni, az eredmény mindig ugyanaz lesz: halál. Kivéve a legutolsó alkalommal, amikor rájönnek, a gonoszt csak úgy tudják legyőzni, ha összefognak egymással, s párként állnak ki üldözőik ellen. A triviális üzenetet Nyholm tehát érdekes szüzsében tálalja, a jelenetek keserű iróniája is alátámasztja mondanivalóját. Kétszer pedig árnyjátékkal is megszakítja az északi tájakon játszódó képek sorát: ezek a film legcsodálatosabb pillanatai, szomorúságukban és érzékiségükben, ahogy visszautalnak a szülők gyermekük elvesztése felett érzett fájdalmára. Habár a Koko-di Koko-da díjat nem kapott, elmondható, hogy az egyik legkülönlegesebb filmje volt nemcsak a Tigris-mezőnynek, hanem az egész fesztiválnak is.

Teljesen más világba kalauzolnak minket, a brazil nyomornegyedek (favellák) mélyéről származó csupán névrokon rendezők, Gabriel Martins és Maurílio Martins. A No coração do mundo (A világ közepén) hősei az alkotók – a Youtube-n különösen nagy sikernek örvendő rövidfilmjeikből is ismerős - szülővárosának, Contagemnek a mindennapi posványában tengődő kispolgárai, piti kis bűnözői. Többségük, akár embert is öl. Martinsék ha nem is megerősítően, de elfogadóan tekintenek erre a helyzetre, mit is lehet e nyomorúságban tenni. A világ közepén hősei azonban túl nagy fába vágják a fejszét, és hatalmas értékű műkincsek elrablására vállalkoznak. Sajnos innentől a film átvált heist-moziba, a hetekig tervezett akció véres menekülésbe torkollik, végül is csak egyikük, a halálosan megsebzett Selma tud elszabadulni a zsákmánnyal. Martinsék addigra már rég elvesztették a nézők figyelmét, senki sem izgul. A világ közepén ugyanis pontosan addig izgalmas és eredeti, amíg a brazil mindennapok apró-cseprő eseményeivel, az autentikus szereplők (egytől egyig amatőr színészek, akik maguk is favella-lakók) bárdolatlan egyszerűségével szembesülünk. A csodálatos hangtechnika – az utcák zajának minden egyes hangjegye megzendül – úgy szintén a nézők nagy része számára ismeretlen környezetbe repít. Érthető, hogy könyörületlen tragédia crescendójával akarják betetőzni a történetet, de ezt épp ebben a hiteles környezetben, realista stílusban, s nem James Bond-filmekbe illő akciójelenetek közepette kellett volna megtenni.

Rotterdam közönségének nagy kedvence, s jelen cikk szerzőjének is egyértelmű favoritja az idei fesztiválon a brit Beats (Lüktetés) című film volt, amely a kilencvenes évek elektronikus zenei világába, az úgy nevezett „rave”-partik kavalkádjába kalauzolja vissza a nézőt. A konformistább briteknek annyira elegük lett a fiatalok rendszeres „tuc-tuculásából”, hogy 1994-ben még a büntetőtörvénykönyvbe is belevették a monoton lüktetésű zene körüli gyülekezés „bűncselekményét”. Ugyanakkor ez csak a kiindulópontja a filmnek, amely valójában egy valószínűtlen barátság diadaláról szól. Spanner és Johnno egy skót kisvárosban élnek, s összejárnak, annak ellenére, hogy az előbbi inkább kerüli, mint koptatja az iskolapadot, és maffiózó bátyja „neveli”, míg utóbbi mostohaapja rendőr, és épp most költöztek be egy szép, nagy családi házba. Egyik este Spanner nagyon megharagszik testvérére, aki cseppet sem bánik vele kesztyűs kézzel: s ezért kirabolja bátyja „malacperselyét”, hogy azt elbulizza egy illegális rave-partin Johnnóval. Ekkor gyorsulnak fel az események igazán. A meglopott testvér tombol, talán még ölni is képes lenne, az öccse nyomába ered. Közben megérkeznek a rendőrök is, köztük Johnno mostohaapja, és agresszíven feloszlatják a bulizó tömeget. A film végül mégis happy endbe fut ki: a fiatalok kiállnak egymásért, s még családjuk is kénytelen elfogadni a barátságukat. Ebben a filmben nincs egy érdemtelen dialógus, felesleges jelenet: nem csoda, hiszen a fiatal skót drámaíró, Kieran Hurley színdarabját maga, a hazájában nagy sikernek örvendő szerző adaptálta filmre, míg a rendező Brian Welsh ügyes, tapasztalt televíziós direktor: többek között a Netflix méltán népszerű sorozata, a Fekete tükör egyik epizódja is a nevéhez fűződik.

A közönség hangosan ujjongva fogadta a Lüktetés alkotóit a film legelső nyilvános vetítése után, mely egyben világpremier is volt. A rendező kijelentette, ő akarta úgy, hogy Rotterdamban lássák először nézők a filmet – mert a fesztivál haladó, bátor és szabad szellemisége illik legjobban az alkotásához. Ezt a bókot a hollandok idén is joggal megérdemelték.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/06 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14123