KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmemlékezet

Buster Keaton Kanadában

A sínjáró

Bikácsy Gergely

A börleszk nagy komikusa 1917-ben indult a pályán a Butcher Boy-jal. Ideje újra emlékezetünkbe idézni, legalább a kezdetet és a véget.

 

Kezdődhetne így a Burleszk Biblia: „Kezdetben volt...” Kezdetben volt a Keystone, Mack Sennett stúdiója. A Keystone-nal indult a filmburleszk története, az európai Max Linderrel nagyjából egy időben, 1908 táján New Yorkban és Kaliforniában. Akkor még vaudeville-nek vagy slaspstick comedynak hívták: Chaplin és Buster feltűnése előtt néhány évvel vagyunk. Még Griffith is játszott egy korai seggbe rúgós burleszkben! Azután jött valaki, bizonyos Charles Chaplin.

„A kis angol a Keystone fénykorában került hozzánk – idézi fel Mándy Iván novellájában egy mára elfeledett zseniális komédiás: „Mack Sennett hívta így: ‘a kis angol’. Ő pillantotta meg egy varieté-színpadon. Szeretettel fogadtuk.” – A kis angol azonban főleg önmagát szerette, és hamar sokszoros béremelést kért Sennett-től. Legismertebb bohócuk, Fatty (a „Dagi”) néhány közös Chaplin-film után kivált a Keystone-csapatból, majd szinte ugyanakkor felfedezte az ismeretlen Keatont: innen kezdve mindkettejük korai korszakának legsziporkázóbb burleszk-sorozatát készítette saját New York-i stúdiójában. Ő tette ismertté és sikeressé Joseph Frank „Buster” Keatont, aki a húszas évektől végleg saját útjára léphetett.

 

 

Halál és feledés

 

Mándy Iván filmes novelláskötetei csak Keaton halála, 1966 után évekkel jelentek meg, de hökkentő módon elég keveset ír róla, Keatonról, holott rendkívül nagyra becsülte. Az a kevés persze maradandó szöveg: Chaplin mellett műfajteremtő „Dagi” – Fatty (Roscoe Arbuckle) és Buster együtt első közös filmjükben, ott a fotó a Hentesből, első közös és robbanó burleszkjük. (Mándy Iván: Zsámboky mozija, 1975.)

David Robinson hívja fel a figyelmet, hogy a Fatty és Buster társulata 1917 őszéig dolgozott New Yorkban, akkor költöztek át véglegesen Hollywoodba. Utolsó ottani filmjük a Coney Island már a farbarúgós korai slapstick és a megszerkesztett, kicsit is bonyodalmasabb, már majdnem „érett burleszk” határvonalán, a két tekercses (kb. 22-23 perces) korai periódus egyik zsúfolt és alpári jelenetekkel teli, sziporkázó remekműve. (Coney Island, ez a New York melletti vurstli és kirándulóhely, később számtalan film színhelye – talán a legértékesebb a Fejős Pál rendezte A nagyváros mostohái, 1929 – azóta megszűnt). Figyelemre méltó egyébként, hogy Buster Keaton itt még erős mimikával, élénk arcjátékkal dolgozik, és ha nem is röhög vagy vigyorog annyit, mint Fatty, meg a többi clown, de olykor kiabál, sőt kacsintgat (igen, kacsintgat, bármily hihetetlen). Állítólag nézői kívánságra és Fattyval közösen döntötték el, hogy ezentúl mosolytalan és mimika nélküli maradjon.

Történt mindez Buster Keaton halála előtt nagyjából ötven éve (ma már százöt, vagy százhat? hogyan számolgassuk?). Még valami jubileumra gondolhatnánk. Sem a fél évszázados Buster, sem ma a százöt-száztíz éves filmburleszk születésnapját nem igazán ünnepelték meg. Hogyan is számolgassuk az őskori évfordulókat? Mándy Iván sem él már, hogy ünnepi novellát írjon.

 

 

Felejtés, újjászületés

 

1966. Buster Keaton a halála évében már nagyon beteg volt. Mégis, az utolsó hónapokban három filmet is forgattak vele Ontario tartományban. Hogy addig járt-e Kanada bármelyik vidékén, nem említik a filmtörténészek: ha igen, bár ez sem valószínű, csak civilben, magánúton. Mindjárt rátérek utolsó filmjeire, de előbb egy pillantás feledett, hosszú, sikertelen periódusára.

A hangosfilm évtizedeiben – bár nem kevés jelentéktelen kis szerepet eljátszott nem kevésbé jelentéktelen rendezők produkcióiban – Buster Keaton eltűnt. Válási válsága után súlyos alkoholizmussal kezelték: David Robinson portré-könyvében hangsúlyosan datálja, hogy mikortól, és azt is, mikor nyilvánították gyógyultnak. Jogos így hangsúlyozni betegséget egy filmtörténeti könyvben? Annak érzem, mindez ugyanis alapvetően meghatározta munkáját, magyarázza munkátlanságát is.

Csakhogy első (zenés!) hangosfilmjeit még kedvezően fogadták! A mai filmtörténeti közvélekedéssel ellentétben fokozatosan süllyedt, és nem hirtelen gyorsasággal. Ha valaki ellenőrzi, rengeteg, sok-sok tucatnyi rövidfilmet forgatott a hangos korszakban. Az első, a Free and Easy „nagyfilm” volt. Korai „Broadway Melodie” ízű zenés komédia, későbbi műfajt jelző szóval: musical comedie. A gyártó (MGM) új fiatal sztárt emel Buster mellé, Anita Page beválni látszik (nagy pályája lett!) miként kettősük is megfelelt. A rendező nem más, mint a clown utolsó nagy némafilmjének társrendezője, Edgar Sedgwick. (Keaton egyik remekművének társrendezője Edward Crisp, Griffith egykori vezető színésze és asszisztense – ő kilencvennégy éves koráig él, de szakmai útja sem lebecsülendő.) A cég nem csalódik „Sedgwick és Buster”-ben, a bevétel szépen alakul, és a kritikai visszhang is kedvező.

A történet nagyon hasonló fordulatokkal él, mint sok régi Keaton-film. Kezdő és ügyetlen rajongóról, aki imádottjának hollywoodi karriert vizionál. Hiába támad riválisa (a fiatal Robert Montgomery), aki Anita partnere lesz a fikció filmbeli színpadán. Az ügy sikeréért életét is feltevő Keaton-figura táncolni és énekelni sem tudván, eléri, hogy főszerepet kapjon a lány mellett. Buster innen tehát eljátssza, hogy nem tud jól táncolni és énekelni, de rokonszenves ügyetlenségével minél inkább „rosszul” táncol, annál jobb: meghódítja a lányt, és a színház közönségét is. Ezt nem könnyű eljátszani. Keaton énekhangja talán nem igazán jó, de táncolni akrobatikus ügyességgel tud, a figura (mai szóval: karakter) minden balszerencsés színpadi járatlanságát arannyá változtatja. Úgy kell ügyetlennek lennie, hogy mindenki meglepődjön, mégis milyen jó és rossz egyszerre! Akrobatikus és bravúros jelenetek egy tengerjáró hajó fedélzetén és a filmbeli film forgatásán is folytatódnak. És így tovább, a színpadi tapsorkánig... Azért is mondom el a cselekményt, mert a film méltatlanul ismeretlen. Aki nemcsak nézte, de látta híres és nagyszerű néma-remekléseit, talán már olvasva is elképzeli. Keaton játéka semmivel sem gyengébb, mint előző nagy filmjeiben. Az MGM urai is így látták, hiszen Sedgwick-re bíznak még két hasonló darabot: csak a harmadik bukik meg, bár a filmtörténeti utókor hamis egyszerűsítéssel egybemossa mindhárom értékét és sorsát.

Innen kezdve már nem Sedgwick rendezi, hanem nála jóval tehetségtelenebb, sikertelenebb, ismeretlenebb rendezők, és Busternek sincs már beleszólása a rendezésbe. Sok hosszú és rövidfilmje készül még a következő években, de ezek már gyengék.

Kínos látni például látni egy 1939-es, félórás, dilettáns opuszban. (Pest from the West – Istencsapása Mexikóban) Szórakozott, öregedő milliomos-félét játszik, aki yachtjával Mexikóban köt ki, és ott nemsokára szerenádot ad új imádottjának. Igen, a néma clown itt gitározik és énekel: saját, meglepően mély, reszelős hangján. A mérsékelt képességű rendező, bizonyos Del Lord egyébként Keaton régi ismerőse, még a Mack Sennett korai komédiáiból. Annál jogosabbak iménti szigorú szavaim: Del Lord láthatta, sőt tanúja a zseni nagy némafilmjeinek, néhány régi geget (ismétlődő vízbe esések) segítségül is hív, mindhiába. Eredeti ötlete nincs. Busternek sincs: láthatóan igencsak rosszkedvűen játszik, sőt egyértelműen gyengén. Sem az előkészítésben, sem a forgatásban nincs szava – csak végrehajtó színész: a Metro urainak már 1931-től ez volt az utasítása.

És ettől kezdve a fokozatos sötétség. A hangosfilmbe (állandó rendezőjükkel) könnyen beleilleszkedő Laurel és Hardy (Stan és Pan) 1943-ig csak sikerfilmeket forgat, akkora már valóban többre tartják őket, mint a kikopott Buster Keatont.

Keaton élőhalott elvonókúrák és szanatóriumok törzsvendége. A fordulat utólagos megbecsülése ügyében csak jóval később, több lépcsőben következik be, a hatvanas évek elején. Az első tiszteletadás Chaplin jóvoltából, aki a Rivaldafény egyik epizódjában (még 1952) kis szerepet adott neki. A másik érdem filmtörténészeknek, sőt inkább kópia-restaurátoroknak köszönhető. Az egész európai közönség (így persze, az én nemzedékem) A komédia aranykora című sikeres összeállításból ismerte meg (1965).

Felejtsük is el a sivatagi vándorlás végtelennek látszó fájdalmas évtizedeit. Ekkoriban, a hatvanas évek közepére kezdett élő módon feltámadni, régi remekműveivel a holtnak hitt műfajjal együtt támad fel Buster Keaton, „Isten legszentebb bohóca”. 1965 őszén a Velencei Fesztivál életműdíját veszi át, és ami talán fontosabb: restaurált kópiákon nagyobb filmjei mozikban is hozzáférhetővé válnak, epizód-részletei összeillesztve, új, kései válogatásként nézők elé kerülnek. Innentől – addig soha – egyszeriben a filmtörténeti értékelés Chaplin mellé helyezi, sőt mélységben, eredetiségben sok értő esztéta Chaplin fölébe emeli. (Korai, értő filmesztéták persze régebben már így ítélték, például a példateremtő Hevesy Iván). A sokáig nagyon tehetségesnek látszó, műfaj-megújítónak is tartott Richard Lester fellépteti az antik Rómában játszódó Cézár-gyilkos paródia-filmjében (Valami furcsa dolog történt a Capitoliumhoz vezető úton). Sajnos, ez a mozi már inkább Lester hanyatlásának dokumentuma lett, azzal az adattárakba, lexikonokba való kötelező lábjegyzettel, hogy „Buster Keaton utolsó filmje”. Szigorúan kronologikus sorrendben az. Epizódszerepként kiváló.

 

 

Buster és Beckett, 1965

 

Valódi sajátnak tekinthető utolsó filmjei azonban New Yorkban, majd alig később Kanadában készültek. Fontos, mellőzhetetlen megjegyzés: David Robinson alapkönyvében egyetlen szó sincs róluk, semmi: még a címük sem. (A könyv 2. bővített kiadásában sem: Buster Keaton – London, 1970)

A Film című fekete-fehér 25 perces opusz (kísérleti film – mondták akkoriban, mondhatnánk ma megint elismerően) minden idők egyik legkülönösebb vállalkozása. Alan Schneider ismert amerikai nem fősodor-beli színházrendező, Brecht, majd Beckett műveinek első színpadra állítója (előbb Miamiben, majd New York-ban). Most két nyilvánosságtól visszavonult magányos zsenit kér fel együttműködésre. Beckett válaszolni sem szokott „adaptációs” ajánlatokra, de ismerőse kérésére, s főként meghallva Keaton nevét, s hogy ő játszaná szövegtelen „szövegét”, megmozdul. Molnár Gál Péter idézi egy régi (1980 júniusi) Filmvilág-beli cikkében Beckett forgatókönyv-vázlatának elejét. Ez még hasonlóan kezdődik, mint néhány klasszikus Buster-remekmű: távolról, óriási tömeg gyűrűjében, mégis magányosan egy furcsa alak. (A megvalósult filmben nyoma sincs efféle jelenetnek, idegen is volna az anyagtól).

Beckett tehát kibúvik magányából. Csak ezért New York-ba utazik, ahova Keatonnak is messziről, Kaliforniából kell visszatérnie, Mack Sennett és Fatty hajdani slapstick komédiáinak helyszínére. Az irodalom és a film két legnagyobb magányosa találkozik. Busternek egyetlen feltétele van: nem hajlandó megszólalni. A különös opuszról mindjárt többet. Előbb azonban Keaton két kanadai vendégjátékáról.

 

 

Kanada végtelen vasútján

 

A sínjáró – így fordítom magamnak az eredeti címet (The Railrodder, 1965) a szárazon Hajtány-ként ismert utolsó filmjéhez (állítólag valamikor valamelyik magyar televízió bemutatta!)

London: az idős Buster Keaton a Big Ben tövében üldögél a padon, és egy kanadai utazási reklámlapot olvas. Megtetszik neki az ötlet. A közeli Themze-hídról a folyóba ugrik. Az Atlanti-óceánban, Kanada keleti partján gyalogol ki a tengerből piros mellényben, fekete esernyővel a néptelen partra. Irányjelző tábla: „Csendes-óceán: 3900 mérföld”. Elindul a vonatsín mentén, így, gyalog is odaérne. Most sárga sínautót, un „hajtányt” pillant meg a közelben. Megvizsgálja. Beleül. A sínautó váratlanul elindul. Buster előbb mintha megijedne, aztán természetesnek veszi. Megkezdődik végtelen sínautózása. Hát hiszen természetes közege a vasút, A „Generális”-nak nevezett mozdonya (és az Óceán is, ahol a Navigátor forgott.)

Fején a némafilmjeiből ismert keskeny szalmakalap. Ötven éve ez a védjegye. Robog a sínautó: megkapó zöld tájak, hatalmas hegyek és folyók, hatalmas városok néha. Tudom, gyorsított felvétel a végtelen sínautózás, és sejtem, gyakori a vetített háttér, de – mint a filmművészet hajnalán – mindent elhiszek Busternek. (Aki soha, itt sem használt dublőrt.) Megterít útközben, és ebédel, ott a hajtányon. Nagy madárraj repül el fölötte: vadászpuskát húz elő, céloz. Hegyek között robog: pulóvert kötöget. Nagy fenyőerdő. Óriási, hosszú alagút. Amikor vége, pasziánszozik. Hajnal a sztyeppén: nincs körülötte a társadalom, megnyugodva nézelődik… Robog tovább. Megérkezik a Csendes-óceán partjához. Kigyalogol a tengerből.

Rendező: Gerald Potterton, legalább mi jegyezzük meg a nevét. Ha van naiv és okos utazási film, most ilyet láttunk. Régi és új ötletek, de nem geg-fesztivál: minden jó benne, az arányok, a kis dallamú vidám kísérőzene, a fényképezés. A régi komédiák előtti hódolat. Valahogy tiszta és eredeti a levegője. Több lett, mint utazási film. Minden másodpercét vállalhatja Buster Keaton.

A rendező egy munkatársa fekete-fehér dokumentumfilmet készített a forgatásról. Buster és a stáb lakókocsiban éltek a forgatás alatt. Hosszú riport-beszélgetés lehetne Keatonnal. De nem sikerül: a vén clown alig akar szólni, csak egy hosszabb tirádára hajlandó a pókerezés szünetében. Ezt is csak dührohamában. Elmondja, hogy a póker már régen jobban érdekli, mint az alkohol vagy a film. Nagyon dühös azokra, akik nem hajlandóak korrekten pókerezni. Ijesztően recsegő, rekedt hangon szidalmazza őket. Filmtörténeti dokumentum tudoroknak, de a naiv néző is szájtátva bámulja.

Egy másik furcsa kanadai opusz ugyanekkor. Gyártója a Kanadai Munkavédelmi Szolgálat: fikciós dokumentum. A Szolgálat tévedésből (vagy jobb híján) a nagyvállalat takarítóját bízza meg a munkavédelmi szabályzat betartásának ellenőrzésével. Ő az, persze. Elképesztően hatalmas ottawai magasépítkezés emeleteit járja be, kezében a szabályzattal. Irtózatos magasságban félkész vastraverzeken mászkál, figyelmeztet a védősisak viselésére, közben saját védősisakja lehull a mélybe. Néhány korlát hiányzik, ezt feljegyzi, néhány korlátot véletlenül maga lök le. Végül jegyzőkönyvet készít, ott a magasban, majd leadja az irodán, és visszamegy a takarítók kamrájába. Vénülten is a régi, az eredeti Bustert láttuk. (Feltételül szabta, hogy ne az ő hangján olvassák a munkavédelmi szabályzatot…)

 

 

Keaton és Mészöly

 

Vissza Alain Schneider New York-i remekművéhez. A Film nemcsak a két különös alkotó egyetlen találkozása okán lett páratlan filmtörténeti érték. A magyar szakirodalomban értően csak Kömlődi Ferenc ismerteti-elemzi Az amerikai némafilm című kitűnő könyvében (Magyar Filmintézet, 1999). Vizsgáljuk mi is egészen közelről.

A látvány, a formanyelv teljesen, gyökeresen más, mint a néma komédiás összes ismert filmje. Óriási szem hatalmas nagyközelijét látjuk, a szem körüli bőr is nagyon furcsa, mintha nem emberé, hanem bálnáé, vagy ijesztő, ráncos bőrű tengeri lényé volna. A szem nagyközelijéről lassan odébb siklik a kamera, a látvány (nem vágással) átalakul, most már repedezett, szürke nagy falat látunk, és egy rozoga, öreg, talán beteg férfit, aki sietve halad a fal mellett. Innen kezdve a kamera mindvégig hátulról, egész ez utolsó pillanatig (legfeljebb hátsó féloldali beállításból) így követi a férfit. Annak teljesen be van bugyolálva az arca, a szeme eltakarva: útközben két járókelő nagyközeliben megrémül az arcától. Ő maga is megrémül, ha ránéznek. (A néző még nem értheti, miért). Egy kopott házba siet, ahol a lépcsőházban egy idős asszony annyira megrémül tőle, hogy elájul.(Ismét nem érthető). Az öregember kinyit egy lakásajtót, láthatóan ismerős számára, valószínűleg a sajátja. Kapkodó gyorsasággal leszed a falról minden fotót és rajzot. A kamera két hosszú körsvenkkel követi a férfit. Egy kiskutyát és egy macskát kiparancsol a szobából. Letakarja az aranyhal üvegketrecét. Leül: a karosszéknek hátul, mintha két szeme volna. Fényképalbumot lapozgat, gondosan megsemmisíti a fotókat. Ekkor felemeli a tekintetét (először látjuk, fél szeme be van kötve): iszonyatos rémülettel némán felordít a kamerával szemben. Vége.

Nem egykönnyen érthető, és nem kellemes, kényelmetlen látvány ez a huszonöt perc. Előbb-utóbb, inkább érezzük, mint végül, talán lassan megértjük, hogy a félszemű öreg férfi nemcsak a kamera tekintetétől retteg, hnem minden külső tekintettől. De miért? Ez már többféleképpen olvasható. Csak egyet említek: a hiányzó másik fél szem a kamera (vagy más „objektív” ) szeme, s ezt a felismerést, mely különös távlatokat kínál – a „főhős” racionális (vagy épp irracionális) félelemmel fogadhatja.

 

*

 

A legutóbb rendezett Mészöly Miklós konferencián (Szépírók Társasága, 2018 december) külön szekcióban elemezték Mészöly Film című kisregényét, az író – több esztéta szerint – formailag legtökéletesebb prózáját. Személyesen nem tudván elmondani, akkor levélben küldtem el hozzászólásomat (annak csupán vázlatát). Ide mellékelem.

„Talán nem véletlen Mészöly szövegének és Buster egyik utolsó filmjének címe. Mészöly mindvégig az operatőr és a kamera nevében beszél. Tartalma látszólag nagyon eltér a filmétől, hiszen a szöveg egy 1912-es eseményt rekonstruál, de ezt a nem teljesen világos eseményt egy öreg és beszélni sem képes beteg ember hiábavaló faggatásával, tekintetével, alakjával, járásával próbálja rekonstruálni. A városi táj, utcák, utcasarkok, vendéglő-helyszín töredékek után végül a férfi lepusztult lakásával fejeződik be minden. Ez már hasonlít. A szöveg (filmszöveg) formanyelve szintén hasonlít is Beckett-Schneider-BK filmjéhez, meg nem is. Jellemző rá a „makacs követés”, ami viszont egyértelműen a „Film-film”hogy a címekkel nehézkesen elválasszuk a két művet – jellemzője. Mészölynél nagy és fontos történeti háttér elevenül meg, Keatonnál semmi. De az mindkét mű meghatározója, hogy a főszereplő rettegve menekül a kamerától (múltjától).

Mészöly Miklósnak ismert egy nagy tanulmánya Jonas Mekas híres amerikai kísérleti filmjéről. (Filmkultúra, 1966). Beckettről több esszét is írt, de a Beckett-Keaton filmről soha. Nem valószínű, hogy láthatta, esetleg valamelyik párizsi útján (egy velencei filmfesztiválon kívül sehol sem került moziforgalmazásba). Beckett már MGP-től is idézett forgatókönyv töredékét viszont olvashatta, bár ennek sem látjuk nyomát eddig megjelent életművének egyetlen darabjában sem. Különös és gondolatébresztő hasonlóság, még akkor is, ha nem tudatos a szándék.”

Ennyi a konferencián nem ismertetett vázlatom. Most látom, nem említem benne a hasonlóságok között a Buster filmjének és Mészöly szövegének furcsa – meghatározhatatlan hangulati hasonlóságát.

 

 

Mándy Iván Buster mozijában

 

Vetítőben vagyok. Mellettem üres hely, de nem teszem rá a kabátomat, mert tudom, megjön Mándy Iván, aki mindig azon a helyen ül. Késve érkezik, nem könnyű a sor közepére jutni. Odébb csúszok az üres helyre. Csak most kezdek figyelni a vászonra. A film egy szemüveges, ügyetlen fickóról szól, aki házassága napján véletlenül olyan óceánjáróra kerül, ahol senki nincs rajta kívül. Kapitány sincs, senki. Csak a hajó, és Buster Keaton. Bejárja a tengeren irányítás nélkül sodródó hajót. Találkozik elvesztett feleségével. Ketten vannak, de a hajót kannibálok támadják meg. Száz és száz csónak robog hatalmas sebességgel a hajó felé. Emberevő indiánok. Meg az óceán… Buster óceánja.

Amikor felgyullad a villany, senki nem ül mellettem. Mándy Iván már kiment a teremből.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/06 32-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14109