KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Fájdalom és dicsőség

A fájdalom is dicsőséges

Kolozsi László

A legnagyobb és leghíresebb európai filmesek egyike egy nagy és híres spanyol filmrendezőről készítette új játékfilmjét.

 

Az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén című feledhetetlen Pedro Almodóvar film ajánlója alatt olvastam ezt a cinizmustól egyáltalán nem mentes hozzászólást: csöndes, nyugodt, kedves film. Ezt akár egy rajongó troll is írhatta volna. A rendező legfontosabb korai filmjeinek és ennek a világsikert elhozó opusznak jellemzője ugyanis az egzaltáltság, a meghökkentő ötletek kavalkádja, a tobzódás a képi és nyelvi ötletekben. Úgy gondolom, hogy maga a rendező ijedt volna meg leginkább, ha látja, hogy idősebb korára mennyire szentimentális lesz, hogy a melodráma már nem a melodráma kifacsarását és grand guignollá alakítását jelenti majd nála, hanem az ősi melodrámai vonásokat: mint az, hogy a szereplők folyton önmagukról és érzéseikről beszélnek, meghatódnak saját történeteiken, a múltba tekintenek és nem mentesek a szánalmassá válás határáig elhúzott önsajnálattól.

Ha volt a szerzői filmnek emblematikus alakja, akkor Almodóvar volt az: amennyiben a szerzőiség a felismerhető kézjegyeket jelenti, neki nem csak a helyszín és színészválasztás volt a kézjegye, hanem az extrémitás is. Emlékezhetünk például az Áldott mélységek heroinfüggő és leszbikus, tigrist tartó apácáira, a Kötözz meg és ölelj főhősére, akit a fiatal Antonio Banderas játszott vagy a Mindent anyámról szentimentális transzvesztitáira. Ha a szerzői jegyek ilyen erősek, az ugyanakkor azzal is jár, hogy a nézők egyre inkább csak a szerzői jegyeket akarják látni, Almodóvartól mindig Almodóvar filmeket akarnak, és ez egy idő után legalább annyira árt az életműnek, mint a mindenáron megfelelni akaró, vagy minden áron saját szerzői eszközeit levetni szándékozó szerzőnek.

Az elsöprő siker nagyon sok alkotó esetében a kényszert is jelenti, hogy saját szerzői eszközeit használja, egészen addig, míg azokat meg nem csúfolja, üres klisévé nem koptatja. Félő volt, hogy ez a sors vár a legnagyobb spanyol filmesre is, aki Luis Buñuel és Marco Ferreri elkötelezett rajongójaként kezdve pályáját, talán éppen a két rajongott rendező messze nem egyenletes, ugyanakkor elbűvölően sokszínű életművét áttekintve juthatott arra, hogy nem rendezhet mindig csak az újabb Almodóvar-filmeket akaró rajongói igényei szerint. Ez eredményezett olyan, hívei szerint ballépésnek számító filmeket, mint a Fájdalom és dicsőség életrajzi párdarabjának tekinthető Rossz nevelés vagy a thrillernek mondható A bőr, amelyben élek.

A Fájdalom és dicsőségre tökéletesen illik az a pár jelző, amit a korábbi filmek kommentelője poénból írt be: csöndes, kedves, szomorú. És rendkívül szentimentális. Sok szempontból nem tipikus, szerzői jegyeket felmutató Almodóvar film, ahogy (bár főszereplője a rendező alteregója, egy rendező, és egy film, Az első vágy előzményeit mondja el) nem tipikus önreflexív, önéletrajzi film. Nem játszik a szerepekkel, nem forgatja ki a helyzeteket, nem mesél a rendezői lét megpróbáltatásairól. Ugyanakkor mesél régi szerelmekről, akiket egy színdarab csalogat elő a múltból, egykor heroinfüggő, és a rendezőt is a kábítószerével megkísértő nagy színészről, az anyáról, aki minden Almodóvar filmben ott van, ha nem is feltétlenül szereplőként, és akinek ebben a filmben tudja elmondani, hogy sajnálja, ha csalódott benne. Fájdalom és dicsőség nem tartozik a nagy Almodóvar filmek közé, a nagy vallomás filmekhez, mondjuk a 8 és félhez sem mérhető. Valóban csöndes alkotás, ugyanakkor kitetszik belőle, hogy mi volt az Almodóvar filmek legfőbb összetevője, mi az, ami minden filmjére jellemző, amitől minden filmje egyedi, amitől különleges és fontos film lesz a nagy sikereinél csendesebb is. És ez az őszinteség. Ami lehet provokatív, lehet harsány, vagy ordenáré is, de lehet ilyen is. Ha valaki annyi idős, mint Almodóvar most (70, igen, hetven), akkor hitelesebb ez a csendesebb, melankolikusabb világszemlélet. A Fájdalom és dicsőség értékéből az, hogy mennyire illik megszokott Almodóvar-képünkbe, nem von le semmit.

 

 

FÁJDALOM ÉS DICSŐSÉG (Dolor y gloria) – spanyol, 2019. Rendezte és írta: Pedro Almodóvar. Kép: Jose Luis Alcaine. Zene: Alberto Iglesias. Szereplők: Penélope Cruz (Jacinta), Antonio Banderas (Salvador), Leonardo Sbaraglia (Federico), Cecilia Roth (Zulema), Asier Etxeandia (Alberto). Gyártó: El Deseo. Forgalmazó: Cinetel. Feliratos. 113 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/06 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14115