KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Latin-amerikai legendák

Jodorowsky – Moebius: Incal

A megvilágosodásig és tovább

Baski Sándor

A filmtörténelem leghíresebb el nem készült sci-fije nyomán született meg a képregénytörténelem úttörő alapműve.

 

Költő, festő, szobrász, pantomimes, színházi rendező, zeneszerző, filozófus, filmrendező, színész, producer – az idén 90 éves polihisztor, Alejandro Jodorowsky minden szerepében önazonos. Hasonlóan egy másik jelentős szürrealistához, David Lynch-hez, a különféle művészi formák nála sem válnak el élesen, egyenrangú önkifejezési eszköznek tartja mindegyiket. Sok kortársával ellentétben a chilei születésű rendező a képregényre sem tekintett soha alacsonyabb rangú médiumként („azért foglalkozom vele, mert ugyanolyan komoly művészetnek tartom, mint a filmet, a festészetet vagy a költészetet” – nyilatkozta egy 2003-as interjújában.) Gyerekként még csak fogyasztotta az amerikai újságok mellékleteiként megjelenő, Flash Gordonhoz hasonló fantasy stripeket, Mexikóba költözése után, a hatvanas években saját képregényrovata is lett a legnagyobb helyi napilapban. Az általa írt és rajzolt Fabulas Panicas az 1962-ben indított szürreális performansz mozgalmához, a Panic Movementhez kapcsolódott, de íróként több önálló képregényt is jegyzett.

A műfajt legnagyobb filmes projektjének bukása után fedezte fel újra – kényszerből. 1974-ben kérték fel a Dűne, Frank Herbert akkorra már kultikussá vált sci-fi regényének adaptálására. Jodorowsky mert nagyot álmodni, és olyan neveket nyert meg a filmhez, mint Salvador Dalí, Orson Welles, David Carradine, H. R. Giger vagy a Pink Floyd. A produkció végül, a tervet túlontúl merésznek és elvontnak tartó pénzemberek miatt, meghiúsult, hiába készült el addigra a film teljes storyboardja. A közel 3000 ezer rajzból álló – és minden jelentős hollywoodi stúdiónak eljuttatott – vaskos kötetet a bande dessinée (a francia képregény) legendája, a Moebius álnéven publikáló Jean Giraud jegyezte. A kétéves alkotófolyamat során kidolgozott tematikai motívumokat és vizuális ötleteket újrahasznosítva, a bedőlt Dűne-projekt romjain született meg az Incal képregénysorozat, amely sokak szerint akár Jodorowsky fő művének is tekinthető.

 

 

SPIRITUÁLIS ROAD MOVIE

 

A chilei rendező filmjei beavatástörténetek, A vakond és A szent hegy gyarló főszereplőinek külső utazásai belülre vezetnek, a mesterséges és a természeti tájak egyaránt szimbolikus térként funkcionálnak, és a menet közben megismert, különféle emberi archetípusokat jelölő fura szerzetek is túlmutatnak önmagukon. Az Incal is ezt a sormintát követi, olyannyira, hogy főhőse, John Difool R-osztályú magánnyomozó ugyanúgy a Bolondot, a híres tarotkártya-figurát idézi, mint A szent hegy egyik szereplője.

A történet ezzel együtt konvencionálisabb, mint a rendező filmjeié. Jodorowsky, alkalmazkodva a médiumhoz, megtalálta a középutat az LSD-tripet idéző szürreális látomások és a műfaji képregények dramaturgiai hagyományai közt, sőt az alaphelyzet a sci-fi- és az űroperapanelek szándékos halmozásának is tekinthető. A távoli jövőbe helyezett történetben az emberiség meghódította a galaxist, de közben egy hierarchizált, elnyomó rendszer épült ki, ahol a bolygókba fúrt kútvárosok mélyén nincstelenek milliói tengetik az életüket, a föld alatt szemétfaló mutánsok élnek, míg fent a dekadenciába belehülyült, drog- és tévéfüggő arisztokrácia lakik. Az önmagát klónoztató androgün sziámi ikerpár-elnök mellett a technológiát fetisizáló Technopapoké a legfőbb hatalom, amelyért az űrkereskedők céhe és a közgazdászok testülete is küzd. A status quót leginkább az Amok nevű gerillacsoport fenyegeti, de van egy közös külső ellenség is, a bergek, a szomszédos galaxist uraló, madárkülsejű idegen lények.

A nyitány a sci-fi és az űropera mellett a noir-hagyományokra is erősen épít, a lecsúszott magándetektív itt is egy femme fatale megbízását követve kerül az események sűrűjébe. Birtokába jut a Fényes Incal, egy önálló tudattal rendelkező kristály (?), amely a gazdáját szinte végtelen hatalommal ruházza fel. A titokzatos erőforrást minden felsorolt frakció meg akarja szerezni, Difool így kénytelen menekülni. A második kötet végére üldözői egy részével, az Amokot vezető Tanatah-val, az őt szolgáló Farkasfejű Kill-lel, illetve a rettegett bérgyilkos Metabáróval összefog, és ezután, a Fényes Incal eredeti őrzőjével, Animah-val és fiával, a pszichikus képeségekkel megáldott Solune-nal közösen próbálják megakadályozni, hogy a Sötét Incalt imádó technokultusz főpapja árnyékba borítsa az egész galaxist.

Jodorowsky mintha szándékosan bonyolítaná túl a cselekményt, a már-már követhetetlenül sok szálon futó történet egy filléres sci-fi ponyvának is dicsőségére válna, ugyanakkor a szinopszis sugallatával ellentétben a címbéli erőforrás/entitás nem klasszikus MacGuffin. Az Incal valóban a képregény főszereplője, az a spirituális katalizátor, amely a főhősőket, de legfőképpen Difoolt átformálja. A hedonista örömöknek élő magánzsaru nem akar teljesebb, „felébredt” emberré válni, küzd a kijelölt sorsa ellen, így igazi ellenfele nem is kívül, hanem belül van. Utazása a fináléra végképp metafizikai síkra terelődik, és klasszikus happy end helyett újrakezdődik, jelezve, hogy az önmegismerés aktusa egy végpont nélküli folyamat.

A klasszikus zsánerképregények közül az Incalt a világteremtő ötletek minősége és mennyisége is kiemeli – a medúzabolygótól a pszichopatkányokon át az éneklő kristályerdőig majd minden oldalra jut egy-egy sziporkázóan szellemes geg, de a beszélő nevek, a tárgyi és vizuális szimbólumok, illetve a misztikus és vallási utalások sűrűsége is példátlan. A történet egyes elemeit – például a vízbolygót vagy az adrogün uralkodót – a Dűne ihlette, de nagyobb részük, mint a Tarothoz kapcsolódó ikonográfia vagy a kulcsszimbólumnak számító piramis már A vakondban és A szent hegyben is központi szerepet kapott.

A képregény társadalomrajza is hasonlóan rétegzett, Jodorowsky egyfelől olyan, a jelen viszonyokat is szatirizáló disztópiát alkotott, amely az osztályok közti egyenlőtlenségeket földrajzilag és fizikailag is leképezi, másrészt sikerült a jövőbe is látnia. Az Incal univerzumában az emberek szó szerint tévéfüggők, az egyetlen, 24 órában sugárzó csatorna igyekszik minden zsigeri ösztönt kielégíteni, még azt is egyenes adásban, szimpla spektákulumként közvetítik, amikor a gerillák a Birodalom kapuit, vagyis a nézők otthonát ostromolják – Jodorowsky már 1980-ban elképzelte, milyen az, amikor a hírtévék és (az akkor még nem is létező) valóságshow-k frigyre lépnek.

Komplexitása ellenére az Incal világát Jodorowsky és rajzolója – a legenda szerint – nem részletes forgatókönyv, hanem közös ötletelések alapján, szinte improvizációs módszerrel teremtették meg. A rendező szóban elmesélt vízióit Moebius azonnal felskiccelte, majd később, a magnóra rögzített beszélgetéseik alapján elkezdte megrajzolni a paneleket, de a történetet menet közben is folyamatosan alakították. A nyolc éven át íródó képregényen tetten is érhető a sajátos alkotói folyamat hatása, nem csak a helyenként ad-hocnak tűnő fordulatokban, de a szereplők külsejének változásaiban is.

 

 

JODOVERZUM

 

Az Incal sikerét követően Jodorowsky sajátos szerzői univerzummá bővítette a képregény világát. Az eredeti, hat kötetből álló Incal 1980 és 1988 közt jelent meg, és a rendező még ebben az évben elindította a második ciklust. Az Incal előtt a fiatal DiFool megpróbáltatásairól mesél a korrupt nagyvárosi dzsungelben, kevesebb spiritualitással és komorabb hangulattal. Az újabb közös munkától elzárkózó Moebius helyett a szerb Zoran Janjetov vette át a széria rajzolását, aki limitáltabb képességi ellenére ugyanazt a stílust próbálta átvenni. Az eredeti Incalt folytató és a trilógiát lezáró Incal után (2000) első kötetét újra Moebius készíthette el, de Jodorowsky elégedetlen volt az általa túlontúl színesnek és optimistának tartott képi világgal, és abortálta a sorozatot. Végső Incal (2008 – 2014) címmel végül mégis újrakezdte és lezárta a harmadik ciklust a mexikói José Ladrönn közreműködésével; az ő letisztultabb, hidegebb, neonoirosabb stílusa már jóval filmszerűbb.

A chilei mester mindeközben spin-offokkal is kibővítette a képregényes univerzumát: 1992-ben elindította a Metabárók kasztja-sorozatot, 1998-ban a Technopapokat, egy évvel később pedig a Megalex-szériát. Előbbi nem csak a Dűne-regények történetéből merített, de a meghiúsult adaptációhoz készített űrrepülődizájnokat is felhasználta.

Ha Jodorowsky monumentális Dűne-víziójából nem is lett semmi, ambiciózus tervei – ahogy az a Jodorowsky Dűnéje című dokumentumfilmből is kiderül –, megtermékenyítették és megváltoztatták a képregény- és a filmvilágot. Ha nincs a Dűne-projekt, akkor Incal sincs, és akkor talán Az ötödik elem vagy a Mátrix sem készül el.

 

Az Incal-sorozat a Pesti Könyvnél jelent meg.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/06 30-32. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14107