KritikaPapírrepülőkBudapest origamiCsillag Márton
Szubkultúra hét színben. Minden nagyvárosi keresgélő felismerheti önmagát Szabó Simon filmjének figuráiban.
Készítésekor tinifilmként emlegették, ám annál jóval több Szabó Simon a Filmszemlén sikeresen bemutatkozó nagyjátékfilmje: generációs- és városfilm, rendes jelentés a budapesti fiatalok helyzetéről és közérzetéről. A Papírrepülők elsődleges eltérése a kilencvenes és duplanullás évek alternatív korképeitől (Rám csaj még nem volt ilyen hatással, Cukorkékség, Moszkva tér, Fekete kefe) abban mutatkozik meg, hogy felépítésének köszönhetően tablót fest a fiatal városlakókról, azaz nemcsak egy csoport nem mindennapi mindennapjait prezentálja, de egyszerre beszél a tizen- és huszonévesekről, illetve a harmincasokról. A soha nem találkozó cselekményfonalak technikája a kép színessé tételén túl persze el is von a vizsgálat mélységéből, hiszen az egyes szálak csupán egyszerű történeteket képviselnek, így inkább tekinthetők a követhetőség kedvéért lazán felskiccelt vázlatoknak, mint kövér kondenzcsíkoknak a város egén.
Az író-rendező-élménygazda Szabó Simon (aki a Moszkva tér Rojáljaként örökre magára öltötte a talpraesett pesti csávó jelmezét) állítólag hirtelen felindulásból válogatott össze motívumokat saját és ismerősei életéből, de ösztönei szerencsére nem csaltak: a szellemi és fizikai munka határán tengődők, a gyermek- és felnőttlét közötti választással bíbelődők, a kábulatot és a nyers valóságot elválasztó homályzónában bandukolók, és egyáltalán minden nagyvárosi keresgélő felismerheti önmagát a Papírrepülők figuráiban. Szabó nem Cinkotától Adyligetig bontja le a város népességét kor, nem és bruttó kereset szerint, hanem szubjektív merítéstechnikát alkalmaz, egy minden nagyvárosi keresgélő felismerheti önmagát a Papírrepülők figuráiban. A különböző cselekményszálak szereplői nem találkoznak ugyan, de ha összefutnának, könnyen szót értenének egymással, hiszen egy nyelvet beszélnek, egy elméből pattantak ki – avagy a való világban rohangáló megfelelőik egy rendezőelmébe pattantak be. A munka és a család fojtásából kitörni vágyó meleg lányok, a cimbalomszállító kisiparosok, a galambgyilkos lemezlovasok, a szerelmi háromszögben élők, a bódult tinik, a brékes recepciós és a totálisan kiüresedett író egytől-egyig a kutatás-keresés megtestesítői, nagyvárosi babrálók, akik apró sikereknél és boldogulásnál nem vágynak többre, egyszerűen szeretnék jól csinálni azt, amit szeretnek. Szabó világképében nincsenek súlyos, fenyegető felhők és kezelhetetlen generációs ellentétek, csupán sok utacska és sok emberke, akik keresik a magukét. Szabófalván tulajdonképpen minden rendben van, ha az ember kicsit odafigyel, és meglátja a bárányfelhők közül kikandikáló napot.
Az egyszerű és követhető történetvezetés ellenére a Papírrepülők felvet és meg is válaszol egy izgalmas filmnyelvi kérdést, miszerint szabad-e eltérő időintervallum alatt lefolyó történeteket párhuzamosan egymás mellé vágni, felváltva ugrálni a néhány óra és a több nap alatt játszódó epizódok kitüntetett pontjai között. Szabó módszere finoman szólva aggályos, szigorúbb iskolákban már a filmterv vázlatát a kukába hajították volna, hősünk azonban szerencsére nem négy fal között tanulta a filmezést, és minden tanárnál jobban bízik saját intuíciójában – nem hiába, mert az elbeszélés így is működik. Raádásul logikus módon, hiszen ha egyszer a néző minden történet fordulópontjaira kíváncsi, akkor akár mindegy is lehet, hogy ezek között a pontok között mennyi idő telik el, a történetek helyes megválasztása és adagolása, az epizódok közötti összefüggések és ellenpontok megtalálása könnyedén fenntarthatja a közönség figyelmét és az elbeszélés ritmusát, szerkezetét. Szabó Simon munkáját minden kis hibája és helyenkénti esetlensége ellenére nevezhetjük tehát elegáns filmnek, jól sikerült gyakorlatnak, és hasonlíthatjuk egy olyan épülethez, melyben nincsenek derékszögű idomok, mégis stabilan áll. Köszönhető mindez a szigorúan egysnittes jeleneteknek, a kissé lebutított, ugyanakkor földöntúli színvilágnak („Ez a város egy távoli bolygó” – ugyebár), a ki-kiragyogó amatőr színészeknek, és mindenekelőtt a városnak, mely volt olyan kegyes a rendezőhöz, hogy az elmúlt 8-10 évben megmutatott neki néhányat féltett kincsei, legszebb történetei közül.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1367 átlag: 5.52 |
 |
|
