A Szemle helyszínei változhatnak időről időre – idén az egyik budai plázából egy másik budai plázába kerültek át a vetítések –, van azonban, ami állandó. A dokumentumfilmesek évről évre arról panaszkodnak, hogy a fikciós filmek árnyékában nem jut elég közönség- és médiafigyelem a mostoha kistestvérként kezelt dokuszekciónak. Az alkotók több megbecsülést és tiszteletet kérnének maguknak – tegyük hozzá, teljes joggal, hiszen az idei termés is azt bizonyította, hogy a hazai „valóságfilmek” színvonala semmivel sem marad el a játékfilmes kínálat mögött. Sőt: amíg utóbbiban idén a becsületes mestermunkák és az izgalmas kísérletezések mellől hiányoztak az igazán kiemelkedő klasszis teljesítmények, addig a dokuk között több olyan is akadt, amely hibátlanul oldotta meg kitűzött feladatát. Nem volt hiány persze rutinból készített, sablonos megoldásokkal terhelt „megúszós” filmekből sem, ám amíg egy fikció esetén a tisztes középszer művészi értelemben már bukásnak minősíthető, addig még a legkonvencionálisabb stílusú dokuk is elárulhatnak valami fontosat arról a közegről, ahol játszódnak. Épp ezért lenne sajnálatos, ha a sűrű programon úgy próbálnának meg lazítani a szervezők, hogy a versenyfilmek mezőnyét kisebbre méreteznék. Helyette talán a dokumentumfilmekre szánt két napot kellene megtoldani eggyel, a jelenlegi szisztémában ugyanis csak az tudja a bemutatott alkotások legalább kétharmadát megtekinteni, aki olimpiai sprintereket megszégyenítő sebességgel cikázik egyik vetítésről a másikra. A nagy rohanásban viszont pont a lényeg sikkad el – a látottak kibeszélése, megemésztése, feldolgozása. Az alkotók a vetítés után meghajolnak, megköszönik a tapsot, de kérdezni tőlük már nem lehet. Pedig lenne mit.
Például azt, hogy mit tehet az egyszeri dokumentarista, amikor a belföldi helyzet fokozódik, azaz amikor aktuális politikai-társadalmi, vagy akár etnikai feszültségek várnak feldolgozásra. Steril gumikesztyűvel tartsa el magától a korpuszt, és egy érdeklődő antropológus objektivitásával járja körbe a témát, netalán humorral, iróniával vagy morális kritikával közelítsen, esetleg hordozza ő maga is büszkén az interjúalanyok által képviselt álláspont zászlaját? Nem veszélytelen egyik módozat sem, könnyen az érzéketlenség, a cinizmus, a pártosság vagy a populizmus vádját vonhatja fejére az az alkotó, aki nem tudja meggyőzni nézőjét a választott megközelítési mód indokoltságáról. Utóbbi talán nem sikerült mindenkinek maradéktalanul, mégis örvendetes, hogy idén legalább akadt több olyan alkotó, aki a fokozottan kényes témákhoz hozzá mert nyúlni. Ezt tette a blikkfangos címadásban jeleskedő Hajdú Eszter is (A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció); a témaválasztás bátorságát a Verzió fesztivál kapcsán már volt alkalmam dicsérni (Filmvilág, 2009/2.)
A politikai megosztottságnál jóval konkrétabb és húsbavágóbb problémát célzott meg Litauszki János a Nővérek várólistán című filmjében. A 2005-ös Cérnaszálonhoz hasonlóan ezúttal is kiszolgáltatott nők sorsával foglalkozik: a Kazincbarcikai Városi Kórház privatizációját, pontosabban a politikai vitákkal, népszavazásokkal körített magánosítási kísérleteket dokumentálja a nővérek szemszögéből. A főszereplők arról beszélnek, hogyan élik meg az egzisztenciális bizonytalanságot, a korábban biztosnak hitt állásuk veszélybe kerülését. Félnek a jövőtől, a túl gyorsan bekövetkező változásoktól, miközben az ápolóhiánnyal és a kórház katasztrofális anyagi helyzetével is meg kell küzdeniük. Litauszki a befektetők és a polgármester álláspontjára nem kíváncsi, csak a nővérekére, holott nincs unalmasabb annál, amikor egy „beszélőfejes” filmben mindegyik fej ugyanazt mondja. Nem kétséges, hogy a hivatásuknak élő ápolók több megbecsülést és fizetést érdemelnének, az úgynevezett egészségügyi reform pedig több sebből vérzik, ezt azonban Litauszki filmje nélkül is sejtettük.
Ugyancsak „missziós doku” Az Ormánság senkié se, hiszen Kisfaludy Andrást is a figyelemfelhívás, a szereplők segélykiáltásának közvetítése motiválta, a problémát ugyanakkor jóval alaposabban járja körbe. Az ország egyik legszegényebb régióját, a 80%-os munkanélküliséggel sújtott Ormánságot térképezi fel egy klasszikus riport keretében. Nem csak a kétségbeejtő jelenről – a megszűnő iskolákról, vasútvonalakról, az elvándorló fiatalokról, a megélhetési bűnözésről, a testi, lelki és környezeti leépülésről –, de a kiváltó okokról, az „egykézés” múlt században elterjedt gyakorlatáról, vagy a térséget övező totális nagypolitikai közönyről is szó esik. De ami fontosabb, látjuk is a lerobbant településeket, a tönkrement gazdaságokat vagy a segélyekért sorba álló szerencsétleneket. Nyomasztó filmszociográfiájához Kisfaludy jó érzékkel választott kalauzt egy helybéli állástalan tanárember, illetve a 100 lelkes Drávapiski polgármesterének személyében; Mali Zoltán, aki az uzsorások elleni harcban a saját testi épségét is kockára teszi, és tiltakozásképpen gyalog zarándokol el az illetékes minisztériumba, akár külön filmet is érdemelhetne. Az Ormánság senkié se szerkezete lehetne feszesebb, sok benne az üresjárat és az önismétlés, mégis a Szemle egyik legfontosabb filmje, amit félő, hogy pont az illetékesek nem fognak látni.
A választási kampányok idején persze eszükbe jutnak a politikusoknak a potenciális szavazók, ilyenkor, mint eső előtt a fecskék, felbukkannak hirtelen a semmiből. Domonkos János rendezői díjas filmjében („Nem vagy egyedül…”) egy tanácselnöki székért folyó kampányba pillanthatunk bele az erdélyi Hargita megyében. Az RMDSZ-es jelölt a bombasztikus kampányszlogenekre esküszik („Hargita lesz a világ közepe, együtt legyőzhetetlenek vagyunk!”), MPP-s riválisa a választók – szó szerinti – etetésében bízik, amihez a Magyarországról érkezett musicalszínész tátika-haknija biztosítja a zenei aláfestést. Domonkos beszédes beállításokkal emeli ki a helyzet iróniáját, a fűt-fát összeígérő politikusokat ugyanolyan félmosollyal szemléli, mint a falusiak a luxusterepjáróból kikászálódó, „feltöltődni” érkező pesti vendégeket.
Jeles András is az elemelés stratégiáját alkalmazza, csak a kontextus teljesen más. A 132 perces Párhuzamos halálrajzok már azzal meghökkenti nézőjét, hogy két teljesen különböző emberi tragédia között próbál párhuzamokat keresni az egymás mellé rendelés gesztusa révén. A film első felében egy édesapa meséli el leukémiás fiának elvesztését, a diagnózistól az utolsó órákig, míg a folytatásban a 2006. októberében történt olaszliszkai lincselésről beszél az egyik szemtanú, illetve egy helybéli házaspár, akik a halálra vert Szögi Lajos közeli ismerősei voltak. Jeles utólag mindegyik interjúba belenyúl, az első esetben az apa egy-egy kiragadott mondatát felirat formájában megismétli a kép alján, a házaspár és a szemtanú mondókáját viszont időről-időre színészekkel „szinkronizáltatja” újra. Míg a feliratozás funkciója egyértelműen a nyomatékosítás, addig az „utószinkron” az elhangzottak banalitását emeli ki. Az elidegenítő effektusokkal Jeles szándékosan provokálja, állásfoglalásra készteti nézőjét, módszere mégis problematikus. Az értelmiségi apa intelligensen és szuggesztíven idézi fel családja kálváriáját, a gyermekklinikán tapasztalt vérlázító érzéketlenséget és felelőtlenséget, a feliratok viszont ehhez a megrázó történethez semmi pluszt nem adnak hozzá, csupán szükségtelenül kizökkentik a nézőt az érzelmi azonosulás folyamatából. A második esetben viszont könnyedén tűnhet úgy, hogy Jeles – függetlenül eredeti intencióitól – gúnyolódik interjúalanyain; a riporter egyébiránt nem ő, hanem Scipiades Erzsébet, aki remekül irányítja a beszélgetéseket – ami, tekintettel a tragédia súlyára, még akkor sem védhető eljárás, ha ezzel a megszólalók szavaiban tükröződő – a többségi társadalom által is osztott – előítéletes gondolkodásmódot is pellengérre állítja.
*
Párhuzamos sorsokat rendelt egymás mellé Szalay Péter is (Nomád Pláza – Három vándor), nála azonban már a cím elárulja az összekötő kapocs mibenlétét. Egy vándorfotográfus, egy furulyakészítő és egy vidámparkot üzemeltető romacsalád mindennapjaiból láthatunk epizódokat, de nem csak az utazás motívuma köti össze őket, hanem a hagyományokkal ápolt viszonyuk. Letűnőfélben lévő szakmát művelnek mindannyian, és ezzel tisztában is vannak, mégsem akarnak korszerűbb és kifizetődőbb pénzkereseti mód után nézni. Néhány hatásos, metaforikus erejű beállításból és a három szál találkozásaiból sejthető, hogy nem csak az élet, de a rendező is alakított a dramaturgián – és jól tette, mert ezzel is fokozta a film tematikai és hangulati egységét. Utóbbi – fényképezése mellett – talán a legerősebb eleme Szalay hármasportréjának: úgy penget melankolikus és nosztalgikus húrokat, hogy végkicsengése mégiscsak pozitív, a főhősök imponáló autonómiája, csakazértis-mentalitása átsugárzik a nézőre is.
Kevesebbet stilizál, viszont párhuzamos portréival konkrétabb kérdésekre keresi a választ Sós Ágnes (Őrült szerelem ez): arra kíváncsi, hogyan élik meg a római katolikus papok, hogy bár hitüket, feladataikat illetően semmiben sem különböznek görögkatolikus kollégáiktól, nekik mégsem lehet családjuk és gyerekük. Sós filmjének legnagyobb erénye szimpatikus karaktereiben rejlik, akik olyannyira megnyílnak a kamerának – ez nyilván a rendező érdeme is –, hogy meg sem próbálják titkolni, mennyire frusztrálja őket a kényszerű cölibátus. A film legerősebb pillanata, amikor a gyerekét becézgető görögkatolikus pap jelenetét követően a magába roskadt Bence atyát látjuk, aki épp egy visszatérő álmát meséli el, amelyben gyereke születik. Az Őrült szerelem ez egy másodpercig sem unalmas, Sós Ágnes érzékenyen és empatikusan, de ítélkezés nélkül vázolja fel a konfliktust, az pedig a téma sajátosságából adódik, hogy a néző mégsem tud teljesen együttérezni a főhősökkel, elvégre sorsukat saját maguk választották.
Más célból ugyan, de Pálos György (Mit tudjátok ti, ki vagyok én!) és Bicskei Éva is (Pártfogók és pártfogoltak) hivatásuknak élő, közösséget szolgáló embereket állított a középpontba, no meg azokat, akik arra várnak, hogy megmentsék őket. Pálos a fiatal kábítószerfüggők számára menedéket és kiutat kínáló Megálló Alapítvány működésébe nyújt betekintést, Bicskei pedig a feltételesen szabadlábra helyezett fiatalkorú elítélteket istápoló pártfogók munkájával ismerteti meg a nézőt. A szituáció hasonló, mindkét esetben kisiklott életű embereket kellene a társadalomba visszavezetni, de ehhez sokszor a segítők mérhetetlen elhivatottsága és kitartása sem elég, mert a régi környezetbe visszakerülve ugyanazok a kísértések leselkednek a „pártfogoltakra”. Bicskei filmje minderről inkább csak mesél, Pálos viszont – köszönhetően annak, hogy hét éven át követte kamerájával a Megálló életét –, meg is mutatja, hogyan küzdenek egymással, önmagukkal és a külvilággal a szenvedélybetegek. Aki az egyik jelenetben még letargiába esve átkozza magát a csoportfoglalkozáson, a következőben már optimistán tekint a jövőbe, hogy végül egy felirat tudósítson róla: a film elkészülte után újra „használni kezdett”.
*
A tavalyi Szemle legüdítőbb fejleménye a stílus- és szemléletváltást hozó fiatal alkotók megjelenése volt. A trend idén is folytatódott, hiszen a fődíjat – Papp Gábor Zsigmond filmjével megosztva – a pályája elején járó Somogyvári Gergő Feszt Judittal közösen készített Csempelevélje nyerte el. Alkotásuk, műfaját tekintve, lírai filmlevél, amelyben egy Lisszabonban élő, azulejókat (portugál csempéket) festő brazil fiatalember próbál üzenni tíz éve nem látott családjának. Elmeséli, miért hagyta el az otthonát, mi történt vele azóta, és milyen érzések fűzik egykori és új hazájához. Miközben megkísérli összeilleszteni életét az emlékek, élmények és meghiúsult tervek mozaikdarabjaiból, klipszerűen vágott montázsképek peregnek a lisszaboni utcákról, a tengerről, az elmélyülten festő férfiről és a színes csempékről. Somogyvári super 8-as kamerával rögzített felvételei – az álomszerűen lebegő, melankolikus zenével együtt – kiváló hangulati aláfestését nyújtják a brazil emigráns megejtően őszinte, személyes vallomásának.
A másik díjazott, Papp Gábor Zsigmond is egyedi módon illusztrálja interjúalanyának elbeszélését, noha a technikát már korábbi, hasonló tematikájú filmjében, Az ügynök életében is alkalmazta. A Kémek a porfészekben főszereplője, Rimner Gábor nem csupán elmeséli, hogyan szervezte be a CIA még a hetvenes években, de fekete-fehér képsorokon rekonstruálja is, hogy milyen rafinált módszerekkel tartotta a kapcsolatot az amerikaiakkal. Papp, szokásához híven, eredeti, archív felvételeket is használ, amelyek résmentesen simulnak az újrajátszott jelenetek közé, így téve vizuálisan is izgalmassá a különleges történetet.
A mindössze 24 éves erdélyi Bálint Ibolya még többet merít a fikciós filmek eszköztárából. Az Apró örömöknek határozott dramaturgiája van, a jeleneteket sokszor több kameraállásból látjuk (az operatőr a Nem vagy egyedül…-t is fényképező Bálint Arthur). A szereplőket egy székelyudvarhelyi hirdetési újság köti össze, mindegyikük keres valamit, ki autót, ki régiséget, ki társat, ennek apropóján pillanthatunk be az életükbe – akad közöttük Megasztárba igyekvő énekes-képzőművész, civakodó bűvészházaspár, ügyeskedő nepper vagy ifjú DJ. A fiatal rendező, ahogy a zsűri több tagja is kiemelte, szembemegy a szokásos romantikus Erdély-ábrázolással, és a kisszerű kisvárosi közegben mozgó figurákhoz finom iróniával közelít. Elköveti ugyanakkor a kezdők szokásos hibáját, túl sok szálat, illetve szereplőt zsúfol a filmjébe, ahelyett, hogy a fontosabb karakterekre fókuszálna, így nem derül ki az sem, hova akarja kifuttatni a társadalmi tablót, és mi az a gondolati ív, ami ezt a szerkezetet indokolja.
Hogy miként kell egy játékfilmes eszközökkel kacérkodó dokuban következetesen végigvinni az alapkoncepciót, azt Gyarmathy Lívia Kis halak… nagy halak című munkája demonstrálta hibátlanul. A film alaptételét, miszerint a törvény hálójában csak a kisemberek akadnak fenn, míg a nagy gazemberek megússzák a büntetést, orvhalászok és vízirendőrök konfliktusán keresztül fejti ki. A felütés akciófilmeket idéző képsorain egy haltolvaj-maffiát látunk „munka közben”, majd megismerjük Lacit, a magányos orvhorgászt, végül tanúi lehetünk, amint a kisnyugdíjas Jánost, a „megélhetési pecást”, tetten érik a vízirendőrök, mialatt a többieknek sikerül elmenekülniük. Gyarmathy az első negyedórában még mellőzi a dialógusokat, a párhuzamos vágások és játékfilmes plánozás segítségével mégis gördülékenyen vázolja fel az alapszituációt, a kellő feszültséget pedig a zene és a csend váltakozásával teremti meg. A narratíva mellett a táj- és hangulatfestésre is koncentrál, a főhősök személyiségét pedig életképekkel hozza közelebb a nézőhöz, ötvözve ezzel a természetfilmek esztétikáját a lírai szociográfiák stílusával.
A Kis halak… nagy halak a legjobb példa rá, hogy egy film hitelét, igazságát nem feltétlenül a képek nyersessége, formálatlansága vagy a spontaneitása szavatolja. Az persze nem várható el minden alkotótól, hogy Gyarmathyhoz hasonlóan komplett társadalmi metaforát is prezentáljon, de ha a fiatalok közül egyre többen követik a példáját, akkor a jövőben a jelenlegi kínálatnál is izgalmasabb dokumentumfilmek fognak születni.
